Három évet kellett rá várni, de megérte. Az Andor második évada ráérős tempóban, kérlelhetetlen magabiztossággal veri kenterbe az összes eddigi Disney-féle Csillagok háborúja-terméket, de ennél sokkal többet is csinál.
Amikor egy szófordulat vagy mondat hallatán elfog a kellemes borzongás és libabőrös lesz a kezed, mert felidéz benned valami zsigerit, néhány szóba sűrít bele egy többórás élményt, amit aztán éveken keresztül magaddal viszel – na, akkor tudod, hogy valami igazi, valami értékes született. Számomra (és az eddigi nézői visszajelzések alapján, sokak számára) az Andor éppen ilyen: elég, ha annyit hallok, hogy Ferrix, Ghorman, ezentúl már az is, hogy „Who are you?”, „Make it stop” vagy éppen „Who else knows?” és máris jön a libabőr. A Tony Gilroy által kreált sorozat ugyanis elképesztően ütősen zárt, a második évad talán még túl is szárnyalta az elsőt, mindezt úgy, hogy soha nem volt kérdéses, hogy mi lesz Cassian Andor történetének a vége. És csak azért nem lehet rá mondani, hogy stabil a színvonala, mert néhány épizód méretes érzelmi csúcspontot és feloldozást jelent a kétszer 12 résznyi (jó értelemben vett) tömény disztópikus sci-fi-kémthriller nyomasztása során.
Na álljunk csak meg, disztópia és Star Wars? Hogyan egyeztethető össze ez a két dolog? Gilroy sorozatának legnagyobb erénye pont ebben a látszólagos önellentmondásban rejlik. Lucas filmjei ugyanis javarészt feketén-fehéren mutatják be a Birodalom elleni lázadás történetét, és az abban részt vevő szereplőket. Mondom, javarészt, hiszen A Jedi visszatér központi tanulsága, hogy még a Sötét oldalról is van visszaút – a kellő pillanatban egy saját maga által is menthetetlennek ítélt tömeggyilkos is hozhat helyes, sokakat megmentő döntést. Na de Darth Vader nagy pillanatát félretéve valóban szinte minden végletesnek és meseinek tűnik a messzi-messzi galaxisban, legfőképp a klasszikus trilógiában. Ehhez képest az előzménytrilógia messze árnyaltabban igyekezett bemutatni (több, de főleg kevesebb sikerrel) a galaxis Birodalom előtti Köztársaságának világát, ahol a rend őrzői kapitális erkölcsi és politikai hibákat halmoznak egymásra három mozifilmen keresztül. A Disney-féle új epizódok pedig tovább igyekeztek haladni ezen a göröngyös úton, és már kiugrott rohamosztagossal, hol elhanyagolt ártatlan kamaszként, hol pszichopata gyilkosként viselkedő, de mindenképp egyszerű gonosznál komplexebbnek szánt Darth Vader-utóddal, vagy éppen a háborún élősködő kapitalistákkal teli kaszinóbolygókkal.
Ez a fajta árnyalás azonban sokak szerint nem tett jót az amúgy egyszerű sémákból, sőt, archetípusokból építkező franchise megítélésének, és ugyan a Skywalker kora egyáltalán nem csak emiatt bukott galaktikusat 2019-ben, de tagadhatatlanul ez az elveszett „ártatlanság”, és az ezt létrehozó üzleti alapú, a nézők számára érezhető cinizmus is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy azóta sem kaptunk újabb Csillagok háborúja-mozifilmet.
És itt jön a képbe az Andor: elsőre ez a sorozat is messze áll (sőt, talán eddig a legmesszebb az összes Star Wars-produktum közül) a jó és rossz meséjétől, hiszen kétes erkölcsű tolvajok, kémek és hírszerzők a szereplői – a birodalmiak nem mind velejükig gonoszak, a lázadók végképp nem makulátlanok – de ha egy kicsit mélyebben vizsgáljuk, kiderül, hogy éppen ez a lényeg. Gilroy politikai elemekkel teletűzdelt kémsorozata ugyanis nem elsősorban a címszereplő története, hanem a Birodalom felmelekedéséé, a diktatúra megszilárdulásáé, vele szemben pedig a Lázadás vallotta értékek szükségszerű kikristályosodásáé. Annak a folyamatát nézhetjük végig az Andor két évada során, hogy hogyan jut el a kissé problematikusan, de legálisan, parlamentáris módon diktatúrává alakított demokrácia a kezdeti körmösöktől a hidegvérű népirtásig, és hogy hogyan segíti elő ezt a folyamatot sok hithű pártkatona, a mindent túlgondoló, tétlenül finnyáskodó ellenoldal, és a magát kívülállónak tartó átlagpolgár. Magyarán annak a története, hogy hogyan jutunk el a hétköznapi szürkeségből a vakító fekete-fehérbe, ahol már tényleg szükség van egy feddhetetlen hősre a végletes gonosszal szemben.
Galaxis útikalauz lázadóknak – Tony Gilroy: Andor
A Zsivány Egyes csupán a Csillagok háborúja egy marginális mellékszálát fejtette ki, mégis hatalmas kritikai és közönségsikert aratott. Az egészestés spin-off „másod-főszereplőjének” háttértörténetét feldolgozó sorozat terve is elsőre érdektelennek tűnhet, pedig az Andor a Disney+ kínálatának egyik legárnyaltabb produkciójaként építi tovább George Lucas egykori univerzumát.
A címszereplő Cassian Andor úgy kulcsfigurája ennek a folyamatnak, hogy egyszemélyben szimbolizálja ezt az átalakulást, de nem ő a fő irányítója ezeknek a széleskörű társadalmi folyamatoknak. Az első évad során fokozatosan jut el oda az alapvetően jóindulatú, de teljesen önző céljainak élő, piti tolvaj, hogy élére áll egy katartikus, de még kisméretű, esélytelen zendülésnek, ami ugyanakkor beindít egy tömegeket megmozgató, évekkel később győzelmeskedő lázadást. A második szezonban pedig már sokkal kevésbé az egyén fejlődésén, és sokkal inkább ennek a kezdeti amatőr lelkesedésből, jól szervezett ellenállássá fejlődésen, és az ezt övező kreált narratívákon (mindkét oldalon), valamint ezek erején van a hangsúly.
Gilroy és stábja úgy képes tovább építeni a Lucas által felvázolt világot, hogy eközben távol marad mindenféle fanservice-től: fénykardoknak nyoma sincs, a Jedik, Palpatine császár, Darth Vader és a többi (szinte) mágikus hatalommal rendelkező szereplő említés szintjén is alig jelenik meg. Eközben viszont megnézhetjük, hogy milyen az élet a Birodalom által felügyelt munkakolóniákon és börtönökben, a látszólag lazább ellenőrzés alatt tartott, gazdaságilag kizsákmányolt, de egyelőre még kiváltságosabb régiókban, vagy éppen a bolygóméretű főváros, Coruscant disztópikus metropoliszának a hidegháborús Kelet-Berlint és Varsót idéző tömbház-monstrumainak mélyén. Mindezt ezt egy remekül felépített narratív szerkezetbe tömörítik: mindkét évadban 3 epizódból épül fel egy-egy nagyobb fejezet, s minden ilyen fejezet egy önálló struktúraként, akár kétszer négy darab másfélórás filmként is nézhető.
A kiválóan felépített karakterek teszik azonban igazán lélegzővé ezt a világot, akik közül első látásra éppen Andor a legkevésbé érdekes. A tudatosan „anti-Han Solónak” felépített karaktert remekül játssza el a második évadra producerré is avanzsált Diego Luna, aki megnövekedett befolyásának ellenére sem esett abba a csapdába, hogy túldimenzionálja a címszereplőt, és egy folyton humorizáló, karizmatikus hőssé alakítsa. Ehelyett Andor pont olyan sótlan, mint amilyennek a Zsivány Egyesből megismerhettük, csak éppen sokkal jobban megérthetjük ennek a mufurc lázadónak a miértjeit. Mellette Stellan Skarsgård is óriásit alakít a kettős életet élő Luthen Rael szerepében, aki civilben joviális nagyvárosi régiségkereskedő, titokban pedig kegyetlen és militáns ellenállás-szervező, akitől barátai legalább annyira tartanak (sok esetben jogosan), mint ellenfelei. Genevieve O’Reilly visszafogott játékával az egyre lehetetlenebb helyzetbe kerülő, egyre több súlyos kompromisszumot hozó, egyre többet feláldozni kénytelen politikusként, Mon Mothmaként tündököl, aki épp olyan fontos fogaskerék a Lázadás gépezetében, mint bármelyik fénykarddal vagy katonai géppel harcoló ellenálló. Az „ellenoldalon” pedig a bimbózó Lázadásra vadászó, elképesztően szuggesztív arcú Denise Gough remekel Dedra Meero-ként, akiről bátran elhisszük, hogy fáj neki a mosolygás, de azt is, hogy képes a mély szeretetre, Anton Lesser is emlékezetes a sztoikus birodalmi hírszerző tiszt, Partagaz szerepében, de a legkiválóbb talán mégis a Syril Karnt alakító Kyle Soller, aki egyszerre képest lenézést, sajnálatot, tiszteletet és kárörömet kiváltani a nézőből, miközben talán az egyetlen igazán hithű birodalmi dolgozóként szolgálja az általa vizionált, de valójában sosem létezett galaktikus Rendet.
Külön bravúr az Andor részéről, hogy úgy képes érdekessé tenni szereplőit, hogy valójában egy előzményfilm előzményeit követhetjük végig a 24 epizód során, a történet vége tehát soha nem kérdéses, de az ókori görög tragédiákhoz hasonlóan pont attól válik érdekessé például a főszereplők sorsának alakulása, hogy végig tudni lehet, hová tart az útjuk. Gilroy pedig remekül használja fel, majd bővíti a franchise által felépített, tömegek által unalomig ismert és szeretett világot, nem kell hosszú expozíciókkal bajlódnia, hanem így tényleg azokra tud koncentrálni, akikről ritkán esik szó a hőstörténetekben. Mindeközben mélyrehatóan és éleslátóan mutatja be az elnyomást és a vele szembeszegülő ellenállást, kiválóan megírt szereplőkkel és hidegrázós jelenetekkel és monológokkal (ha csak ízelítőt keresel ezekből, íme egy lázadói manifesztó, vagy éppen egy zseniális monológ az áldozathozatal sokféleségéről). Szisztematikus lassúsága, nyomasztása és disztópikussága ellenére, illetve éppen ezekkel együtt az Andor képes az érzelmek széles spektrumát megmozgatni, cselekvésre sarkallni, és, mondhatni új reményt hozni egy olyan világba, ahol egyre nehezebb hinni a mesékben és a jó végső győzelmében.
