Az Államfők úgy visz vissza a jó öreg nyolcvanas évekbe, hogy közben a kortárs rezsimekről szól.

Könnyű célpont lenne egy Trump-elnökség alatt olyan amerikaielnökös filmet csinálni, ahol egy ellenszenves, gügyögő-blöffölő államfő végigcsetlik-botlik a cselekményen (volt is pár ilyen a közelmúlt mozgóképes termésében), éppen ezért korrekt húzás az Államfők részéről, hogy egyébként nagyon fontos és időszerű témájához egy hamisítatlan Reagan-érabéli műfajt választott: a buddy cop movie-t. Ráadásul a film egyik főhőse, a színészből lett amerikai elnök (John Cena) is inkább hasonlít a színészből lett elnök Ronald Reaganre, mint bármelyik kortárs főmuftira: naiv és hiú ugyan, de a szíve a helyén van. Ha buddy cop, akkor kell egy ellenkező bőrszínű, mufurcabb, kiábrándultabb figura is melléje, ez a filmben a brit miniszterelnök (Idris Elba). Nem konkrét rendőrfelügyelőkről van szó, hanem államfőkről – de a magát néha a világ rendőrének gondoló Amerikáról beszélünk, szóval még ez is stimmel. No meg nyilván nem egy helyi bűnbandát kell lekapcsolniuk, hanem egy világméretű összeesküvést, ami belülről rothasztaná szét a NATO-t, szóval a tét kicsivel nagyobb.

A buddy cop-filmek sava-borsa a két főszereplő közti kémia, ami úgy működik igazán, ha minél többet kötekednek. (Mint egy idős házaspár, mondják a rossznyelvek.) Ez a kötekedés szépen meg is van alapozva a két karakter közti különbségben: Will Derringer (Cena) frissen megválasztott politikus, aki akcióhős-perszónáját cserélte le a Fehér Házra, számára a politika inkább showbiznisz, ahol elég nagy dolgokat megígérni, aztán valaki valahogyan megcsinálja. A harsány amerikaival szemben a hűvösebb brit Sam Clarke (Elba) tényleg közszolgából lett államférfi, akinek már volt hat éve belefásulni a munkájába, nem mellesleg az óvatos reálpolitizálás híve. Ütött-kopott rendőrkocsi helyett az Air Force One repülőgépbe zárja össze őket a három forgatókönyvíró, hogy egy merénylet folyamán egyszerű földi halandókká váljanak, akik minden józan paraszti eszüket, no meg fizikai erejüket is be kell vessék a túlélés érdekében. Érdekes sztereotípiákat mozgósít a film az egyébként már-már meghatóan NATO-párti, de annak angol nyelvű országain kívül a többivel alig foglalkozó üzenete: ha amerikai, akkor a látszat a legfontosabb – ha pedig brit, akkor… hát akkor, ööö, James Bond!

Sajnos nemcsak az alapfelütést, de a hasonló filmek (emlékszünk még pl. a Tango és Cashre?*) gyengébb fordulatait, sablonmegoldásait, vizuális és verbális gegjeit is túlságosan élethűen sikerült megidéznie Ilja Najsuller rendezőnek: még autósüldözés láttán keresztet vető apácákat is sikerült berakniuk, aminél esszenciálisan nyolcvanasévekebb dolog talán nincs is. A többi kedvesdeden hagyományőrző gesztusról nem is beszélve, mint pl. az egymás nézőpontjához okos fejjel biccentve közeledő, abból tanulságot levonó fejlődési ív mindkét karakternél. Sajnos ahhoz túlságosan komolyan veszi magát az Államfők, hogy Borat-féle felhőtlen ökörködés legyen belőle, de egy rendes, maró, véknyába találó politikai szatírához meg túlságosan blőd és vértelen.

Ez a karakterekre is igaz: teljesen hülyét se mernek csinálni magukból, de igazi Rambókká sem válnak. Filmünk legnagyobb innovációja történet szintjén, hogy a díjbirkózóból lett színész (az egyébként meglepően decens színészi alakítást nyújtó) John Cena arcába lógatnak pár kocka erejéig egy fehérorosz jerketőgyet. Klafa! – csak hogy egy korhű szlengszóval könyveljük el ezt a remek alkotói erőfeszítést… Az akciójelenetek között azért van egy-két közepesen érdekes, és szerencsére nincsenek követhetetlenre montírozva, szóval egész élvezetes pl. Jack Quaidet nézni, amint pár perc erejéig lemegy Call of Dutyba egy szépséges, 1987-es Sony CD-lejátszóba helyezett Beastie Boys-nóta alatt.

Egyetlen dolog miatt lehet a figyelmünkre méltó ez a film: olyan halálkomoly dologról szól bárki által közérthető módon, ami kapcsán eléggé megbomolni látszik nemcsak az amerikai, hanem a globális közvélemény is: a NATO nevű katonai szövetségről. Itt viszont már nem menekül a Reagan-korszak akciófilmjeinek tesztoszteronkoktélos, fegyverropogtatós, hidegháborús, nosztalgiázós emlegetésébe az Államfők. Itt bizony a kőkemény és jéghideg jelenről van szó, ahol belülről, Amerikából bomlasztják a szövetséget, és pár replika erejéig meg is idézik a Trump-adminisztráció Európa-ellenes rigmusait, hogy aztán mégis kiderüljön: a NATO-nál jobb dolog nincs. Az csak felületesen, elmismásolva hangzik el, hogy pontosan miért, itt a gonosz ugyanis nem a klasszikus hidegháborús Szovjetunió, vagy legalább a putyini Oroszország, hanem egy kiábrándult ruszki fegyvernepper. Még akcentusa sincs. El sem hangzik, hogy mi ellen is hozták létre a NATO-t annak idején, pedig Reagan még nem bátortalankodott hangoztatni. Ez van, ha orosz rendezőre bízod a forgatókönyvedet.