A The Christophers a művészet mibenlétét boncolgatja a reprodukció, a kritikaírás, illetve az alkotó és alkotás közti sérülékeny viszonyon keresztül.

Steven Soderbergh furcsa utat járt be az utóbbi években, rendezett kémfilmet (Fekete táska), kipróbálta magát kísértethistóriában (Jelenlét), de chippendale-trilógiáját – melynek második részében ,,mindössze’’ operatőri feladatokat vállalt – is végül saját maga kerekítette le (Magic Mike utolsó tánca). A sormintából nem feltétlenül következne egy gyakorlatilag kétszereplős kamaradráma, melyben bő másfél órán keresztül képzőművészeti kérdésekről értekeznek, de láss csodát, pontosan ezt kapjuk.

A múltban nagy karriert befutó festő, Julian Sklar (Ian McKellen) ma már csak árnyéka régi önmagának, amikor épp nem önkéntes remeteségét éli, rövid videókat gyárt az internetre némi alamizsnáért cserébe. Gyerekei apjuk leépülését látva már az örökségen törik a fejüket, de az egyelőre még befejezetlenül porosodik az egyik sarokban. Éppen ezért felbérelnek egy Lori (Michaela Coel) nevű restaurátort, aki igencsak otthonosan mozog az életműben, hogy fejezze be a Christophers névre hallgató sorozatot, melynek előző példányai anno több millió fontért keltek el. Az egykoron szintén festőművészi pályára készülő Lori végül rábólint az egyezségre, hogy végül műtárgyhamisító helyett társalkotói szerepben találja magát.

A játékidő jelentős részében a film mintegy kamaradrámaként viselkedik, melyet a Lori és Julian közti, egyre furcsább fordulatokat vevő konfliktus tölt meg kellő mennyiségű feszültséggel. Az idős művész csak szemlátomást sziporkázik a saját magára kirótt száműzetésben, valójában a magány, valamint életének egy lezáratlan fejezete nagyon is kikezdi őt omladozó elefántcsonttornyában. A kapzsi nebulók két lábon járó hagyatékként tekintenek rá, régi szerelme talán már a nevére sem emlékszik, a művésztársaságoknak pedig évtizedek óta nem adott életjelet. Ebbe a fásult, de mégiscsak kényelmesnek tűnő tetszhalál-állapotba rondít bele a határozott karizmájú Lori, aki a titkos megállapodás értelmében a festmények befejeztéig Julian asszisztenseként tevékenyedik. A vén eszelős azonban átlát a szitán, így a kezdetben még jóval fajsúlyosabb thrillerdramaturgia rejtett elemei csakhamar felszínre kerülnek. Fordulatokból a későbbiekben sem lesz hiány, de a hangsúlyok már inkább az olyan drámai mozzanatokra helyeződnek át, melyek leginkább a szembenézés vagy a megbocsátás címszavakkal írhatók körül.

A kamaradarabok köztudottan a karaktereikből, valamint a jól megírt forgatókönyvből építkeznek. Utóbbiért a Szemfényvesztők első két részét, illetve a ’97-es Sötét zsarukat is jegyző Ed Solomont terheli a felelősség, a film hajtómotorja azonban mégiscsak az a már közel 150 kreditnél tartó, 87 esztendős Ian McKellen, akinek az imdb szerint jelenleg is 4 készülő projektje fut. A brit színészóriás láthatóan lubickol a meleg képzőművész szerepében, érzékletesen jelenítve meg az átmenetet a makacs, védelmi mechanizmusából kifolyólag mindenkire ráförmedő festőlegenda és a törékeny, mindössze társaságra vágyó öregember között. Michaela Coel pedig kiváló partnernek bizonyul: ahogyan karakterének motivációiról szép lassan lehull a lepel, pókerarcú restaurátorunkat úgy engedjünk mi is közelebb.

Miközben az elfeledett festő és újdonsült asszistense egyre inkább megnyílnak a másik előtt, a film közvetlen vagy közvetett formában a reprodukcióval, intermedialitással, illetve az alkotófolyamattal kapcsolatos kérdéseket szegez a nézőhöz. Hogyan végezheti el a munkáját úgy egy restaurátor, hogy közben nem válik azzá, akinek művét a kezébe veszi? Tud-e egyáltalán nem azzá válni? És mi marad akkor az autonómiából? Valóban le kell mondania magáról, vagy csak egy szabadon értelmezett társalkotói szerepkörről volna szó? Bírálhat-e úgy egy műkritikus egy alkotást, hogy még soha nem próbálta ki magát az adott területen? A megannyi költői és legalább ugyanennyi nagyon is megválaszolható kérdés mellett Ian McKellen drámáján keresztül annal is szemtanúi lehetünk, hogyan válik egy műalkotás az azt reprezentáló személyen keresztül többé puszta képnél. Mint ha egy újrakeretezett Pügmalion-elbeszélést néznék, csak itt a Christophers című sorozat alakja nem Julian saját fejéből pattant ki, hanem múltjának valós alakja ihlette, de ugyanúgy nem bír szabadulni tőle.

Soderberg filmje nem váltja meg a világot, de egy pofás kis művészetfilozófia-óra talán még senkinek sem ártott, főleg ha azt a remekelő Ian McKellen felügyeletében hallgathatjuk. Julian karaktere a film egy adott pontján úgy határozza meg a művészet célját, mint megmaradni a másik emlékezetében. Ha a film ezt önmaga jogán nem is feltétlenül teljesíti, morcos festője mindent megtesz, hogy hattyúdala ne csak egy tovatűnő emlék maradjon.