Múlt héten került a romániai mozikba Radu Jude új filmje, a Kontinental '25 – a főszereplőjével beszélgettünk.
Mi volt előbb, a Kontinental ‘25 vagy a Dracula Park?
A tyúk, vagy a tojás? [Nevet.] Először volt egy Drakula-casting. A Drakula-castingon pedig egy hirtelen felkiáltó rendező. Nagyon izgultam, mialatt ment a casting. Megtanultam ugyanis rá egy nyakatekert, archaikus, Ion Creangă ükapja által írt szöveget, azt kellett elmondanom. Radu felkiáltott: „van egy ötletem!” – ugyanis ez egy online casting volt, ő Bukarestben volt, én meg Kolozsváron. Kiderült, hogy van egy projektje, amin tíz éve gondolkozik, hogy hogyan csinálja meg. „Lenne kedved megtanulni még egy szöveget jövő hétre?” Hogy a jó Istenbe ne lenne kedvem – mondtam én.
No de a Drakula-casting előzménye mi volt?
Épp egy orvosi vizsgálatra készültem, amikor felhívott Radu telefonon, hogy ő már nagyon rég akar velem dolgozni, de eddig nem tudta, hogy mit – én már ettől a mondattól is olyan boldog voltam, hogy amikor bementem a kórházba, ott bolondnak néztek, hogy miért vigyorgok. Nagyon örültem. De már annak is örültem, hogy egyáltalán emberszámba vett.
És akkor a másik film castingja közben ugrott be neki, hogy…
…hogy de jó lenne kipróbálni ezt a másik projektet is velem, de hát ahhoz kicsit „túl fiatal” vagyok, meg „nem vagyok elég kövér”. Tudod, ezeket az apró megjegyzéseket ő elejti, én pedig összegyűjtögetem, mert ő nem olyan, hogy nagy és hosszú szövegeket mond, nem untat... Ha viszont beszél, akkor nagyon érdekes dolgokat mond – de akkor is inkább más filmekről, elméletekről, irodalomról beszél. Nála folyamatosan a filmelmélet megy.
Ez a filmjeiben is érződik.
Nagyon vagány világ az övé, én nagyon élvezem. Nagyon tud inspirálni vele, még akkor is, ha az első gondolatom ettől a sok referenciától az, hogy soha nem lesz időm elolvasni vagy megnézni azt a sok mindent, amiről beszél, hiszen gyerekem van, este nagyon nehezen maradok ébren. Aztán végül annyi mindent megnéztem azóta a Radu ajánlására, mint még életemben valaha.
Mondj néhány példát.
Pl. a L'amour fou [Őrült szerelem, Jacques Rivette 1969-es filmje – szerk]. Egy elég hosszú munkanap közepén, amikor a kolozsvári Artában vetítették ezt a filmet, ő megkérdezte, hogy láttam-e – mondtam, hogy nem, azt sajnos nem láttam, erre ő hogy hú, hát azért tök jó az a film… és akkor azt éreztem, hogy bizony most jó lenne megnézni még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy én nem megyek haza vacsorázni. Így is volt: hatkor, amikor már kezdődött a film, át sem öltöztem, jelmezben rohantam a moziba, és az első sorból néztem meg. Teljesen „rekonfigurálta” az agyamat az a film.
De ilyen volt Jean Eustache filmje is, aminek fele dokumentumfilm, és a másik fele annak a megrendezése [Une sale histoire / Mocskos történet, 1977]. Fogadtunk Raduval, hogy melyik fele a „reenactment”, és én nyertem. A jutalmam egy könyv volt, a Céline „hosszú éjjele” [Louis-Ferdinand Céline: Utazás az éjszaka végébe]. Így működik ez Raduval: mindenről eszébe jut valami, arról még valami stb. – és így a végtelenségig. Meg lehet fürödni a tudásában.
No de vissza a szereposztásra…
Amint vége lett a castingnak, 40 perc múlva írt egy üzenetet, hogy „nagyon kemény vagy”, ettől én szinte rosszul lettem, utána pedig megint felhívott, és elárulta, hogy ő nagyon szeretne velem dolgozni, de én vajon elvállalnám-e. Ezen annyira meglepődöttem, hogy hirtelen nem is tudtam válaszolni – és akkor kiment az áram. Áramszünet lett! Elment az áram a számítógépből is. Fel is hívott, hogy „minden rendben?” – azt hitte, hogy azért kapcsoltam ki, mert nem akarok vele dolgozni… [Nevet.] De nagyon örültem. Mindig is nagyon szerettem a filmjeit.
Nagyon különleges forgatás volt, marketingtéma is lett, hogy okostelefonnal készült, alig pár nap alatt… Ez mennyire nyomta rá a bélyegét a te munkádra?
Az én időmre rányomta, hiszen ezúttal nem volt időm átállások közben olvasgatni. Van ugyebár ez a várakozási idő a forgatásokon, amit én egyébként nagyon szeretek, mert közben van időm készülni a következő felvételre. Nem véletlenül szokták elkeríteni a színészeket külön lakókocsiba – másféle koncentrációra van szükség a setben, akár át is lehet ismételni egy kollegával a szöveget. Na, most itt ilyen nem volt, mert nem volt idő két felvétel közben feltöltődni, szöveget tanulni.
Éppen ezért sokkal felkészültebben kellett érkeznem a forgatásra. A felkészülési idő így számomra eléggé hosszú volt, és sok időt, más programot áldoztam – egyébként nagyon szívesen – arra, hogy aztán tizenegy nap alatt ne legyen a tipikus „még van egy kérdésem”. Radu egyébként is olyan, hogy néha egész végig nem mond semmit. Az elején kicsit rosszul is éreztem magam, hogy mi a fenének nem mond semmit – és akkor egyszer megkérdezte tőlem, hogy „jól vagy?”, én pedig végre vissza tudtam kérdezni, hogy: „Igen, de te mit szólsz? – Jajj, nagyszerű!” Akkor már tudtam, hogy nincs gond.
A gerillaforgatás azt jelentette, hogy mindent kevésszer vettetek fel?
Mindent csak egyszer-kétszer – kivéve a „pados” jelenetet, amit nyolc-kilencszer vettünk fel. Az nagyon nehéz volt, és végül egyetlen változat volt használható belőle.
A film egyik legemlékezetesebb szekvenciája az Adonis Tanța nevű fiatal színésszel volt – mesélj kicsit róla, meg a vele való munkáról, mert a végeredmény elég parádés.
Vannak emberek, akikkel elég egyszer találkozni, és érzed, hogy működik a kémia. Tudod, hogy normális, tehát te lehetsz nem normális. Adonis is ilyen, egyből bohóccá válok tőle. Amit nagyon irigylek tőle, az a zenei, operaénekesi végzettsége: megvan az a fegyelem benne, hogy ha valamit egyszer megnéz, egyből meg is jegyzi. Attól még sokat sokat próbáltunk együtt, mert nagyon izgult a szövege miatt, ugyanis nem nagyon értette azokat az anekdotákat, amiket el kellett mondania – de szerintem ez nem is feltétlenül baj.
Ami viszont érdekes volt: amikor megkérdeztem Radutól, hogy hogyan is lesz a „részeges” jelenettel – iszunk alkoholt, vagy nem? Először ellenezte – nekem mindegy, mondtam, forgattam én így is, úgy is –, aztán mégis másképp sült el. Amikor jövünk le a lépcsőn, és a karaktereink nagyon részegek, vicceket mondunk, nos, azokat mind józanul vettük fel. Tea volt az üvegben. Viszont az Arta moziban forgatott jeleneteknél kiakadt Radu, hogy nem tetszik neki a „műbor” színe. Így végül igazi bort adtak, azt ittuk. Nekem elég egy-két ital ahhoz, hogy elszédüljek, ezért csak pici kortyokban ittam. Rám szólt, hogy mit csinálsz, miért nem iszod rendesen? Senki se fogja elhinni, hogy részeg vagy! – pedig én már közben megszédültem rendesen. Így történt meg, hogy becsiccsentettem... De a szövegem szerencsére visszajött. Azt hittem, hogy nem fogom tudni, de mindig megjött a következő mondat.
Van Adonisszal egy szexjelenetetek is, ami viccesen „cringe” – ott milyen instrukciót kaptál?
Annyit mondott a rendező, hogy ne aggódjunk, mert hamar túl leszünk rajta. Adonis nagyon izgult, hogy jaj, ez hogy lesz majd? Én viszont tudtam, hogy nem lesz semmi bajom, biztonságban éreztem magam velük. A legviccesebb dolog ezzel kapcsolatban nem is akkor volt, hanem jóval később, amikor már lejárt a forgatás. Épp porszívóztam, látom, hogy cseng a telefon, Radu Jude, felveszem, porszívóval a kezemben. Mit csinálsz? Épp porszívózom. Nem tudsz nekem felvenni valami… szexhangokat? De, mikor, pont most kéne? Így aztán kimentem a kertbe, és elkezdtem nyögdösni a telefonba. A szomszédok odagyűltek, valaki még azt is megkérdezte, hogy biztos jól vagyok?
A te karakteredet, Orsolyát eleve magyarnak képzeltétek el?
Radu már a casting után, próba közben jött rá, hogy ez milyen jó lehetőségeket nyitna ki. Megkérdezte, hogy mit gondolok erről – azt válaszoltam, hogy igazából kényelmes lenne. Aztán arra is kért, hogy próbáljak meg „rosszabbul” beszélni románul. Én azzal szabadkoztam, hogy ha valaki elvégzi a jogot, akkor az biztosan jól beszél románul – de végül bekerült a szövegembe pár készakarva rosszul mondott román mondat.
A filmben van egy generációs konfliktus is a Biluska Annamária által játszott édesanya és a te karaktered között… Jude ennyire jól ismeri, hogy mit mondanának egy erdélyi magyar családban ebéd közben?
A jelenetet ő írta, de azért kérdezett tőlem közben dolgokat, pl. hogy soroljak fel olyasmiket, amik engem zavarnak Romániában. A válasz – hogy például az zavar, hogy tönkremegy minden, mert nem vigyáznak rá –, az én szövegem. A „bunkó parasztok” viszont már nem. Sőt, szerintem sokat tudnánk tanulni a románoktól, mert van bennük egyfajta szolidaritás, miközben mi állandóan gyanakszunk egymásra. Köszönni is alig tudunk! Tudom, hogy nagyon nehéz, értem, milyen kisebbséginek lenni, de jobb lenne nyitottabb szívvel járni a világban. Több szolidaritásra lenne szükségünk, odafigyelésre, meg hogy jobban élvezzük egymás társaságát.
Olyan karaktert alakítasz a filmben, akinek nagyon erős lelkiismeretfurdalása van. Őt hogyan építetted fel?
Nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy milyen lesz a filmbéli karakterem, mert foglalkoztat és mélyen érint a téma. Amikor pár éve visszakerültem Kolozsvárra, és megtudtam, hogy mi zajlik pl. Pataréten, az engem mélységesen megrendített. Dolgoztam ugyanis Németországban menekültotthonban, sőt, gyerekekkel is – ott nagyon sok mindent láttam. Amikor bajba jutott vagy nélkülöző gyereket látok, az eléggé lesújtóan hat rám, ugyanakkor sok tapasztalatom is van velük – tehát ezeket az érzéseket, az egész lelkiismeretfurdalást egyáltalán nem most éreztem először. Csak ki kellett vennem ezeket a raktárból. Az volt életem pszichésen legmegterhelőbb munkája: a legszomorúbb, amikor ott vagy, de nem tudsz rajtuk segíteni…
A bírósági végrehajtó szerepre viszont konkrétan készültem. Beiratkoztam Marosvásárhelyen egy végrehajtó irodájába, ahol előbb dossziékat számoztam, aztán annyira „ügyes” voltam, hogy elvittek egy kilakoltatásra is – végül ez is bekerült a filmbe. Saját magamnak volt ez fontos, hogy tudjam, hogyan működik az a közeg. Mert mi van, ha Radu kér valamit forgatás közben, amiről fogalmam sincs, hogy mi? De amúgy is érdekes tapasztalat volt, két hétre szólt a szerződésem.
Elmondtad nekik, hogy egy filmszerepre készülsz?
Persze. Nagyon vicces volt az „állásinterjú”. Komolynak akartam tűnni, felvettem egy ruhát – a végrehajtói iroda vezetőjén ugyanaz a ruha volt, csak más színben. Végül három órán faggathattam az életéről, a motivációiról, a munkájáról, még mielőtt dolgozni kezdtem volna nála. Kíváncsi voltam, hogy miért szereti ezt a munkát. Az hittem, hogy ezek az emberek „cápák”. Kiderült, hogy egyáltalán nem. Olyan eset is volt, hogy egy kollegája annyira megsajnált egy kilakoltatandó nagycsaládot, hogy kifizette az egész tartozásukat… És olyan eset is volt, ami hasonlított a filmbélhez, arról viszont nem akart beszélni, annyira tönkrement tőle.
Már megy a mozikban a Kontinental ’25. Mit vársz a filmtől?
Azért szeretném, hogy minél többen nézzék meg moziban – most. Máskülönben lekerül műsorról. A jó hír az, hogy jövőre Magyarországon is meg lehet majd nézni.
