Meddig vagyunk önmagunk? – teszi fel a fájdalmas kérdést Lance Hammer Berlinben Ezüst Medvét megérdemelten érő filmje.

A lefordíthatatlan című (az „at sea” kifejezés elveszettséget jelent) film nem teketóriázik, már az első percekben egy hatalmas erkölcsi dilemma közepébe löki a nézőt. Amanda (Juliette Binoche) rajtakapja idős édesanyját és mostohaapját szeretkezés közben, és elkeseredésében rendőrséget hív. Először nem is értjük fellengzős, moralizáló felháborodását, de hamar kiderül, hogy az anya Alzheimerrel-demenciával küzd, és lánya emiatt félti a közösüléstől: hogy tudniillik nincs önmagánál, nem mondhat igent rá, és az orvos is ellenjavallja. Nemsokára megismerhetjük a szintén idős, de a nőhöz képest jó erőben lévő és teljes agyi kapacitással működő férj, Martin (Tom Courtenay) nézőpontját is, aki amellett érvel, hogy ő csakis szeretetből cselekszik, a szex jót tesz bármilyen életkorban, sőt, más orvosok szerint kimondottan hasznos lehet demenciában elveszni látszó embereknek is. Egyedül Leslie (Anna Calder-Marshall) gondolatait nem tudjuk megismerni, hiszen már alig tudja kifejezni magát, rosszabb pillanataiban alig tudatosabb egy háziállatnál. Azért írok háziállatot, mert őket is körbeszeretjük, a világért sem akarnánk nekik semmi rosszat, ugyanakkor csak saccolni tudjuk, hogy pontosan mi bajuk van, miközben nem mindig tudunk amit kezdeni ösztönös megnyilvánulásaikkal.

A Queen at Sea csak az első negyedórában szól arról, hogy az állam mennyire tud és szeret beleavatkozni adófizetői magánéletébe, és hogy meddig terjedhet ki a hatásköre ilyen esetekben. Szerencsére hamar túllépünk ezen a jelentésrétegen, hogy aztán olyan hihetetlen emberi dimenziók nyíljanak meg a történetben, amelyeket nehéz összefoglalni válaszokban, sokszor csak a kérdésekkel maradunk. Szeretet-e, szerelem-e valami, ha csak libidóból és (megbízhatatlan) emlékekből táplálkozik? Kinek van joga eldönteni, hogy mi történjen valakivel, aki ennyire elveszett? Melyik családi kötelék az erősebb – a gyermek vagy a házastárs mondhat vétót? Kiemelten fontos a filmben a kommunikáció, illetve az arra tett kísérletek, rámutatva arra is, hogy milyen elkeserítően sokat bízunk a verbalitásra, és hogy az igazi kapcsolódás talán csak a metakommunikációban lehetséges (és ott sem maradéktalanul). Agyonszabályozott civilizációnk annyit rugózik a szóbeli konszenzuson, hogy közben nincs válasz arra, hogy mi legyen azzal, aki nem tud szavakban konszenzust kifejezni. Ebben a filmben nincs igazi antagonista, mindenkit egyformán a szeretet és az odafigyelés hajt, ezért lány és férj más- és máshonnan indulva, de egyformán be kell vallják maguknak, hogy a kínkeserves beletörődésen kívül nincs más útjuk. Bizonyos kételyekre nem ad választ sem a törvény, sem a szokás, sem a szavak, sem a szeretet.

Nem lehet tettenérni, hogy pontosan mikor nem önmaga már valaki: Lance Hammer olyan empátiával és erővel mutat rá az emberi elme eme törékenységére – és annak mindenféle személyes, családi, társadalmi vonzatára –, amilyennel kevesek. A közelmúltban ez Gaspar Noénak sikerült a Vortexszel, valamint Florian Zellernek Az apával, de a Queen at Sea ezekhez képest be tudja még hozni az időskori nemiségnek egy többé-kevésbé szentimentalizmusmentes bemutatását is, aminek nem az a célja, hogy feszengjünk egy kicsit (fogunk), hanem hogy szembenézzünk akár saját korlátainkkal is. Ennek kontűrözése végett helyett kapott a filmben egy harmadik női generáció is, az unokáé (Florence Hunt), aki kissé szájbarágós iróniával pont akkor kezdi a nemi érést, amikor a nagyszülőé parkolópályára kerül. De legalább kiderül: a „középső” generáció az ő szexualitásával szemben is szinte ugyanolyan tanácstalan, mint az öregekével szemben, jótanács gyanánt csak egy doboz óvszerrel tud hozzájárulni a projekt sikeréhez.

Ha egy film plakátján ott van Juliette Binoche, már abból borítékolni lehet, hogy elképesztő színészi jelenléteket fog adni a film – de még őt is kenterbe veri a két öreg. Az idős férjben meglepődve fedezhetjük fel (újra) a brit újhullám programadó filmjének, A hosszútávfutó magányosságának főszereplőjét, a 89 éves Tom Courtenayt, aki ugyanolyan csillogó szemekkel védi szerelmét és nézőpontját, mint 63 éve A hazudós Billyben. Nála is elképesztőbb Anna Calder-Marshall, akinek alig van pár mondata, így leginkább csak a szemeivel tud dolgozni, és úgy tudja hozni a „tengeren eltévedt királynőt”, hogy minden szív megszakad. (Érdekesség, hogy színésznői pályáját Opheliaként kezdte a színpadon épp egy olyan előadásban, amiben Courtenay volt Hamlet.) Adolpho Veloso operatőr érdekesen, fordított logikával használja a 35mm-es nyersanyagot: pont a kellemes, a filmszerű ellen megy vele, néha készakarva dekomponált képekben érzékelteti a színészek kizökkent elmeállapotát.

Nem egy tökéletes film a Queen at Sea (például helyenként bántóan túl van zenélve), de olyan kíváncsisággal, kéretlen őszinteséggel és remek színészi alakításokkal provokál, hogy még sokáig fogunk rá emlékezni. Hacsak el nem nyeli emlékeinket a demencia...