Önmagában nézve a The Paper első évada egy átlagosnál szórakoztatóbb sitcom, ami jó színészeket és helyenként érdekes karaktereket mozgat. The Office-utódként viszont legfeljebb félsiker.
A sitcom legtágabb értelemben a közösségekről szól, ám míg a műfaj hajnalán ez szinte mindig a család volt, a zsáner fénykorában pedig a baráti társaság (avagy a választott család), addig a 2000-es évek cinikus korszakába lépve már gyakran a munkahely (azaz a ránk kényszerített család). A The Office (főleg annak amerikai verziója) utóbbi alműfaj megfellebbezhetetlen csúcsterméke, ami egyszerre érzett rá a mockumentary-forma vígjátékban alkalmazhatóságára – meg persze arra, hogy a kapitalista kizsákmányolás, a kortárs céges kultúra, a látástól vakulásig történő munka időszakában mennyi szorongás kapcsolódik a munkahelyhez, a nagyvállalati klisékhez, és általában ahhoz, hogy olyan emberekkel kell naponta sok órát eltöltenünk, akikkel egyébként legszívesebben egy kávé erejéig sem maradnánk egy légtérben.
Kedvenc futó sitcomjaink II. – The Office US; Curb Your Enthusiasm / Félig üres; Two And A Half Men / Két pasi - meg egy kicsi; Parks and Recreation / Városfejlesztési osztály
Kedvenc vígjáték-sorozatainkat bemutató... khm, sorozatunkban most újabb négy darab, időnként agyondíjazott – két munkahelyi és két családi – sitcom kerül terítékre. Na jó, az egyik nem is annyira családi: van itt Seinfeld-utóélet (Félig üres), a fikciót magasan verő életstílus (Két pasi...), kultikus brit sorozat elamerikázása (The Office US) és természetesen Ron Swanson, aki keveset van a képernyőn, de annál inkább (Városfejlesztési osztály).
A széria amerikai verziójának fő alkotója, Greg Daniels később a Városfejlesztési osztályban (Parks and Recreation) ezt a szemléletet áthelyezte az önkormányzatiság, a bürokrácia világába; most, a The Paperben pedig az újságírás kerül górcső alá. És logikus is ezt a szférát tárgyalni, hiszen egy olyan szakmáról beszélünk, aminek a szerepe, jelentősége több oldalról támadás alatt van, az amerikai filmekben is gyakorta ábrázolt újságírói ethosz pedig teljességgel a múlté. És bár Daniels még mindig képes humoros szituációkat alkotni, épp az az érdekes a spinoffal kapcsolatban, hogy mennyire hiányzik belőle a kortárs dilemmákhoz való hozzászólás képessége.
A sorozatban egy fiktív toledói újság, a Toledo Truth Teller munkás mindennapjait követhetjük, amelynek székhelye történetesen ugyanabban az épületben van – egy emeleten egy háztartási kiegészítőkkel, elsősorban wc-papírral kereskedő céggel –, mint a korábbi legendás papírvállalat, a Dunder Mifflin főhadiszállása, sőt még az egyik alkalmazottat, az Oscart (Oscar Martinez) is sikerült megörökölni onnan. Az újságot egy ideig Esmeralda (az amerikai piacra A Fehér Lótusz második évadával berobbanó Sabrina Impacciatore) vezeti, majd megérkezik Ned (Domhnall Gleeson), az új főszerkesztő, aki nagyratörő tervekkel akar a helyi sajtó meghatározó hangjává válni. Sok szempontból nehéz ez a vállalás, de egy kérdés mindennél égetőbb: van-e bárki, aki hajlandó lesz követni, vagy túl kényelmes megírni napi néhány clickbait-anyagot?
Ha tehát az a kérdés, hogy az újságírás lehet-e a munkahelyi komédia alapja, arra a válasz egyértelmű, hangos igen. Mint fentebb jeleztem, önmagában már az remek apropó a humor számára, hogy egy olyan szakmát figyelünk, amit lassan már csak azok vesznek komolyan, akik benne dolgoznak, és ők is egyre kevésbé. Nagyjából pont olyan a társadalmi megítélése manapság a sajtónak, hogy tényleg a wc-papír mellett találjuk őket az emeleten. Ilyen szempontból Ned például végtelenül klasszikus vígjátéki figura: az ember, aki túl komolyan veszi magát, és aki emiatt folyamatosan konfliktusba kerül a cinikus, érdektelen közeggel.
Ugyanakkor a szerkesztőségi munka nem olyan ismerős közeg, mint egy nagyobb cégé, jóval kevesebben dolgoztak benne, így bizonyos szempontból mégis deficittel indul a sorozat. Ezt olyan alapfogalmak tisztázásával hidalja át a széria, mint az 5 W-kérdés (angolul a ki, mikor, hol, mit, miért, amit a klasszikus újságíró könyvek szerint minden hírnek meg kell válaszolnia), és ezekkel egy ideig el is lehet babrálni, ám már ez is előre jelzi, hogy mi lesz ennek a sorozatnak a fő problémája. A The Paper meg sem tudja közelíteni azt a relevanciát, ami korábban Greg Daniels majdnem minden munkáját jellemezte. Pedig ebből az alapállásból is tovább lehetett volna menni, hiszen nem szükséges túltárgyalni, hogy a sajtó mennyire szervesen kapcsolódik mindenhol az aktuális eseményekhez, a társadalmi folyamatokhoz és a hatalomgyakorláshoz. Az alkotók azonban meg sem próbálják tágítani a fókuszt, mindössze annyi hangzik el, hogy ma már szinte mindent a clickbait irányít, nincs helye a klasszikus értékeknek.
Adódik persze a kérdés, hogy ha nincs társadalmi relevancia, és a humor sem igazán éleslátó, akkor mi marad az eredeti formulából. Erre lehetne az a válaszunk, hogy az emberi kapcsolatok, de még ez sincs teljesen így. A The Office-ban a sztereotip figurák idővel rétegeltebb karakterekké váltak, az emberi kapcsolatok a poénok kontextusán kívül is átélhetőek voltak. A The Paperben viszont a figurák többsége az utolsó epizódig üres klisé marad: a minden fillérért lehajoló pénzember, a nagy öreg, aki már egy betűt sem akar leírni, a mindenben a hibát kereső, a lelkes fiatal – ezek a jól ismert toposzok jelennek meg a szériában, és szinte csak a három kiemelt főszereplő kap ennél árnyaltabb személyiséget. Sabrina Impacciatore ugyan kezdetben méretes olasz közhelyeket hoz, de lendületével fontos eleme a szériának, és az évad második felében az emberi oldalát is látjuk, Mare (Chelsea Frei) és Ned kapcsolata pedig hozza a formulában kötelező szerelmi szálat, ami ebben az esetben a főnök-beosztott viszony miatt még kényelmetlenebbé válik. Domhnall Gleeson karrierjében egyébként a félsiker ellenére is izgalmas állomás lesz ez a sorozat, hiszen korábban komikus szerepben alig láttuk őt, itt viszont jól hozza a szorongóan kényszeres főnököt, aki helyenként szemmel is jól látható túlkompenzálással küzd az ellen, hogy szinte senkit nem érdekel, amit mond.
A The Papert nézve azon is elgondolkodhatunk, hogy a klasszikus sitcom-szerkezet és humorkészlet mennyire lehet releváns a kortárs sorozatkultúrában. Daniels sorozata ugyanis ennél konzervatívabb nem is lehetne: egyetlen fő helyszín, visszatérő szereplők, epizodikus felépítés, elhanyagolható átívelés. Ám nem véletlen, hogy talán az Agymenők volt (egyelőre) az utolsó klasszikus ilyen sorozat: a streamingen szocializált nézőt már nehezen szórakoztatja (hacsak nincs nosztalgiafaktor – hiszen a műfaj klasszikusait máig gyakran újranézik) ez a fajta műviség, ami a sitcom esetében sok tekintetben pont a műfajból adódik. Ráadásul ma már ezeken a platformokon is több olyan szériát találni, amelyek hasonló formátumban (gondolok például az epizódok hosszára), de kevésbé kiszámítható humorral dolgoznak.
A The Paper mindezek fényében önálló sorozatként szórakoztató, amit minden probléma nélkül meg lehet nézni – sőt még élvezhetjük is egy-egy epizódját. Ezzel együtt ha The Office spinoffként nézzük, kínzó a felszínessége és az üressége. A folytatás ezzel együtt már biztosan készül, a sajtó esetlenségében pedig van potenciál, tehát egyelőre ne csapjuk rá az ajtót az alternatív papírgyárosokra.
