A média világában a legjobb szándékok is a nézettségnek vannak alárendelve és ez az ezért folytatott küzdelemben semmi sem szent – ez nemcsak ma van így, hanem húsz éve is így volt, amikor a To Catch a Predator futott Amerikában.
A múlt század végére a televíziós sorozatok mellett a kibeszélő- és a reality-műsorok váltak a nézettségi verseny éllovasaivá. Ezen műsorok szélesre tárták a tévéstúdiók kapuit, hogy általuk népszerűségre vágyó amatőrök sokasága kóstolhasson bele abba a bizonyos „15 perc hírnévbe”. A valóság illúzióját keltő, de igazából gondosan megtervezett forgatókönyvek alapján működő programok inkább az amatőr vagy pályakezdő szereplők kizsákmányolása miatt váltak hírhedtté. Előfordult persze az is, például a Survival francia változatában, hogy a valóság oly durván szólt közbe a gondosan eltervezett játékba, hogy az egyik versenyző a forgatás közben lelte halálát, a műsorvezető és a stáb több tagja ellen pedig emberölés miatt indult nyomozás.
A nem egyszer kedélyborzoló, határokat és televíziós tabukat feszegető műsorok egyik legnépszerűbbjévé vált az NBC To Catch a Predator című műsora, mely sok tekintetben messze túlmutatott a korabeli versenytársain, a show végkifejlete pedig a már említett francia példánál is komorabb, a készítők legmerészebb képzeletét is felülmúló eseményeket hozott. A Primetime ennek a 2006-ban már főműsoridőben (innen a cím) sugárzott show-nak azon időszakát örökíti meg, amikor az NBC sikersorozata a legelőkelőbb, de egyben a legtöbb elvárással övezett és a legnagyobb nyomást jelentő műsorsávba lépett elő, a korábbi közönségkedvenc Jóbarátokat váltva, hogy az ABC Lostjával kelljen versenyre a nézőszámokért. Lance Oppenheim filmjét Luke Dittrich 2007-ben az Esquire magazinban megjelent Tonight on Dateline This Man Will Die című írása inspirálta, melyből a forgatókönyvet maga Dittrich írta Ajon Singh segítségével. A Dateline NBC gondozásában futó To Catch a Predator az új évezred hajnalán az internet széles körű elterjedésével járó egyik komoly veszélyforrásra hívta fel a figyelmet, és azon kevés reality show-k közé tartozott, mely mögött a szenzációhajhászás mellett egy komolyabb alkotói küldetés is felfedezhető.
A Chris Hansen (Robert Pattinson) újságíró vezette műsor arról volt híres, hogy az internet adta névtelenség és arctalanság mögé rejtőző, rendszerint hamis profilokkal kiskorúakra vadászó szexuális ragadozókat ejtett csapdába. A Primetime-ban láthatjuk azt az aprólékosan felépített és összehangolt műveletet, mely során a magát az online térben tininek kiadó informatikus, Xavier Von Erch (Matthew Maher) kelepcébe csalja a tinikre vadászó férfiakat. A stáb a hitelesség kedvéért jóval fiatalabbnak tűnő színészeket is bevetett, hogy azok telefonon nyerjék meg chatpartnereik bizalmát, majd a személyes találkozó alkalmával egy bekamerázott házban segítsék a végső leleplezést. Így kúszik be Hansen és a show története mellett másik cselekményszálként egy pályakezdő színész (Skyler Gisondo) sztorija, aki maga sincs teljesen tisztában azzal, hogy mi lesz a feladata, és meglehetősen össze is van zavarodva az elején, míg a karizmatikus újságírósztár Hansen utat nem mutat számára. A show a népszerűségét Hansen mellett leginkább annak köszönhette, hogy valóban segített a bűnüldöző szervek kezére játszani a zömében 11–13 éves kiskamaszokkal szexuális aktusra készülő pedofil ragadozókat.
A leleplezés nagyfináléjához tartozott, hogy Hansen drámai hangvétellel szaftos részleteket olvasott fel az üzenetváltásokból, így szembesítve a többnyire tisztesnek tűnő férjeket, családapákat, sőt egy rabbit is, hogy milyen aktusra is készült kiskorú kiszemeltjével – hogy a nézőknek véletlenül se lehessen kétsége az itt leleplezettek bűnös szándékai felől. A film nyitójelenetében is éppen egy ilyen üzenetváltásból kiragadott szavakat hallunk a Pattinson által megformált Hansentől, már-már kínosan sokáig időzve a részleteken, hogy aztán Hansen megfelelő hangsúllyal és hatékonysággal adhassa elő az epizód fináléjában, miközben kattan a bilincs a csapdába csalt ragadozón. Az öltözőben próbáló Hansen alakja már a legelején előrevetíti, hogy itt a kamerák mögötti történéseken lesz elsősorban a hangsúly, de megmutatja azt is, hogy miként fog a kulisszák mögötti és a kamerák által rögzített világ összefonódni és mindörökre meghatározni a show és készítőinek életét. Lance Oppenheim korábbi dokumentumfilmjeiben már jól kigyakorolta a valóságot és a dramatizált jeleneteket elegyítő stílusát, melyet ezúttal nagyjátékfilmben kamatoztat.
A Primetime igyekszik bepillantást engedni Hansen magánéleti drámájába is, megmutatva, hogy miközben ő a leleplezésein dolgozik, egy neves magazin épp az ő titkos viszonyát készül a nyilvánosság elé tárni. Tanúi lehetünk annak is, hogy a show másik mozgatórugóját, a producer Andie Bendert (Merritt Wever) miként környékezi meg a konkurencia, és valójában milyen is volt a 2000-es évek elején a média világa a közösségi média és a streamingszolgáltatók előtt, amikor a nyomtatott sajtó és a televízió voltak a legjelentősebb tömegmédiumok. Azt is láthatjuk, ahogy a főműsoridővel a nyomás mindenkin csak nő, a nézői ingerküszöböt egyre nehezebb átütni, az érdeklődés fenntartása érdekében pedig egyre nagyobb vadra van szükség, akire nem is kell sokáig várni – ám ami ezután következett a show történetében, az legalább annyira sokkolta a stábot, mint a közönséget. Bár a kiskorúak megóvását célul kitűző alkotói misszió kétségkívül kiemelte a To Catch a Predatort a korabeli hasonló televíziós műsorok sorából, a nézettség érdekében a kulisszák mögött is történtek olyan dolgok, amelyek kimerítik a kizsákmányolás és a szenzációhajhászás fogalmait és több tekintetben is komoly sajtóetikai kérdéseket vetnek fel.
Az alapanyag izgalmas, de a film – bár úgy építkezik a sokkoló végkifejlet felé, mint egy jó thriller – sokszor leül, repetitívnek tűnik, és Hansen magánéleti drámája is meglehetősen súlytalan a műsorban feltárt esetekhez képest. Pattinson meggyőzően alakítja a nemes cél érdekében cselekvő, ugyanakkor a showbizniszt alaposan ismerő, abban otthonosan mozgó rutinos zsurnalisztát, miként Merritt Wever is meggyőző a sikerorientált, a nézőszámokért sok mindenen átgázoló producer szerepében, de nem marad el tőlük Skyler Gisondo sem, a ragadozók behálózására csalinak szerződtetett, koránál jóval fiatalabbnak kinéző feltörekvő színész szerepében. Külön említést érdemel a film operatőri munkája: David Bolen otthonosan mozog a televíziós műsorok és nagyjátékfilmek világában, a Primetime-ban pedig remekül ötvözi a kétezres évek thrillereinek színvilágát az eredeti reality show rejtettkamerás felvételeinek képi világával.
Bár Oppenheim filmje hagy némi hiányérzetet maga után, azért arra mindenképp jó, hogy emlékeztesse a nézőt: lehet olyan valóságshow-t is csinálni, ami valamilyen fontos cél mentén a közjót szolgálja, és szereplőivel nemcsak az érdemtelen celebek táborát gyarapítja. Ugyanakkor azt is megmutatja, hogy a média világában a legjobb szándékok is a nézettségnek vannak alárendelve és ez az ezért folytatott küzdelemben semmi sem szent. A Magyarországon kevésbé ismert To Catch a Predator méltó elődje volt a napjainkban oly népszerű true crime doku-reality műsoroknak, a Primetime pedig emlékeztet bennünket arra, hogy a valósággal többnyire kevés kapcsolatot álló gondosan szerkesztett forgatókönyvek szerint tálalt realityk fénykorában a legsokkolóbb végkifejletű forgatókönyvet mégiscsak mindig maga az élet írta.
