Hasan Hadi filmjében büszkén ragyogó gyertyáktól roskadozik az emeletes elnöki torta, de mellette roskadozik a teljes iraki nép is, ahogy a Szaddám-kultusz hamis dicsfénye és az azt biztosító karhatalmi elnyomás árnyékot vet mindazokra, akik a diktatúrát nem pusztán néma tömegként tűrik és alkotják, hanem a mindennapjait benépesítve gyerekként belenőnek.
Szükséges – kultúrrasszista kínosság és a kolonialista egzotizálás vádja nélkül –leszögezni, hogy a politikai-vallási radikalizmusra épülő közel-keleti államok polgárai nem mind terroristák, csupán férfiak és nők, akik ugyanarra a szabadságra és önmegélésre vágynak, mint mi, itt nyugaton. Legkésőbb az iráni teokrata rezsim kegyetlenségét mágikusan elemelt és szívet tépő vérpöttyös lányregényként felfestő Persepolis óta tudjuk, milyen az, amikor az iszlám fundamentalizmus és a diktatúra szocializál. Amikor az országod politikai vezetése üldöz, megbélyegez és kulturálisan idegenné tesz a saját hazádban, de a zsarnokság hétköznapi rétege alatt mégis honvágyat, szépséget és ragaszkodást érzel valami iránt, amit a katonai csizmák már rég eltapostak. Illetve kérdés, hogy ahol zsarnokság van, ott tényleg csak zsarnokság van-e, és az univerzális, puritán szépség és emberi jóság vajon tényleg eltaposható?
Hasan Hadi filmje, Az elnök tortája ugyanezt a dilemmát feszegeti, csak épp a Szaddámot és a 90-es évek gazdasági szankcióit nyögő Irak mocsárvidékén, Kuvait inváziója idején helyezi el a történetét. Itt él a napszámos munkából tengődő nagyanyjával és egy délceg kakassal a 9 éves Lamia, aki minden reggel csónakkal jár iskolába. A kislány gyakorlatilag parancsba kapja a tábornok-tanár úrtól, hogy a dicső vezér közelgő születésnapjára készítsen el egy tortát. A cselekmény a hozzávalók beszerzésének kacskaringós, kalandos útját követi végig, ami a mélyszegénységben élő Lamia számára komoly anyagi teher és tulajdonképpen egy ideológiailag motivált, kifordított erkölcsi próbatétel, aminek nem teljesítése szégyent és szankciókat von maga után. Lamia a városban megszökik nagyanyjától, Bibitől, mivel az asszony kényszerből ott akarja hagyni egy tehetősebb családnál az unokáját, aki így kakassal az ölében és egyik osztálytársával kiegészülve vág neki összeszedni a torta alapanyagait.
A film népmesei road-movie dramaturgiája, napszítta iraki arcokkal benépesített, neorealista képi letisztultsága és a morális meghasonlás teljesen banális, nagyon egyszerű hétköznapi élethelyzetből kibomló motívuma az iráni film egy korábbi hullámának világképét idézik. Az elnök tortája egyértelműen Abbász Kiarosztami köpönyegét viseli, konkrétan a Hol a barátom háza? tematikai és esztétikai leszármazottja (hogy ne egyből lealacsonyítóan remake-et mondjunk). A nemzetközi fronton ünnepelt, de hazájukban üldözve, titokban forgatott iráni mozik kortárs élvonalát leginkább átszövő polgári-politikai tudatosság, naprakész társadalmi reflexiók, illetve a protest-hangvétel Dzsafar Panahi (Csak egy baleset) és Mohammad Raszulof (A szent füge magja) filmjeit szinte már a közéleti aktivizmus kategóriájába helyezik, miközben elnyomó és elnyomott általános lélektanát megrajzolva tekintetük a mélyen bennünk rejlő humánumot keresi, illetve provokálja. Ezzel szemben Kiarosztami látásmódja és öröksége jóval kevésbé direkten politikus, az alávetettség hatalmi formái nála csupán háttérelemek. A visszatérő naiv, gyermeki perspektíva Kiarosztaminál nem üres cukiskodás, hanem a belőle kibontakozó társadalmi szolidaritás már-már transzcendens érzetének az alapja.
Lamia kálváriája ötvözi ezt a kétféle, egyszerre lírai és agitáló megközelítést. Egyrészt az iráni újhullámhoz hasonlóan szintén az egyszerűségben rejlik a filmi elbeszélésmód ereje, ugyanakkor Hadi vastagabb kontúrokkal húzza meg a nyomor politikai és társadalmi kontextusának körvonalait. Maga a torta szimbóluma sem az abszurd szervilizmus (mint pl. a Pannónia dicséretében), hanem az iraki népet alkotó különféle társadalmi kasztok és rétegek sokszínű tablójává válik, amit csupán a karhatalmi akarat próbál egy homogén, fanatizált masszává egybegyúrni. Lamia szemén keresztül feltárul, ahogy az iskolában a reggeli ima során gyerekek üvöltik a Szaddámot éltető rigmusokat, a bazári mulatságban korrupt rendőrök és zsebtolvajok működnek, a sarki boltban nőkkel erőszakoskodnak, hiszen ők csupán másodrendű állampolgárok. A nincstelenség és a piaci kofák világában pedig még zajlik a cserekereskedelem, az emberek és áruk értéke mindig csak pillanatnyi, átmeneti, akár még Lamia is továbbadható egy jómódú családnak. Amelyik felnőtt pedig első ránézésre segítőkész, azt biztosan valamilyen hátsó szándék vezérli.
Az elnök tortája ezáltal átfogó képet fest nemcsak a kiépített és intézményesült diktatúra természetéről, hanem a hatalmaskodás és a kiszolgáltatottság mindennapi dinamikáiról is. A választott nézőpont, Lamia ártatlansága megfosztja a zsarnokság képét a nyers ideologikusságtól, ami épp ettől válik hétköznapivá, és az ismerősség fénytörésében egyszerre látszik abszurdnak és felkavarónak. Hiszen a diktatúra rendszerét emberek építik emberekből, apró aljasságok, félrenézések és megalkuvás szegélyezik, amivel még egy kislány is bármikor szembe találhatja magát a piacon.
A tortasütés ugyanis Lamia számára egyszerre fakad megfélemlítettségből és tiszta jószándékból. A rezsim pedig még ezt a jószándékot is korrumpálja, eltorzítja, miközben Hadi rámutat arra, hogy minél inkább szeretnénk jót tenni, megfelelni a kötelezettségeinknek és hiába akarunk Szaddam kedvében járva áldozni neki, mint valami haragvó istenségnek, épp a hatalom logikája miatt kényszerülünk letérni a jó útról, hogy elvesszünk a mindenkit kihasználó városi forgatagban. Akárcsak a Hol a barátom háza? esetében, a gyerekekkel együtt mi is azzal szembesülünk végül, hogy nincs egyenes út, csak rögös. Ebben a rögös világban Lamia pedig már hiába keresi, nemhogy a lisztet, a tojást és a sütőport, hanem magának Istennek a jelenlétét, ha az eget már csak vadászgépek szelik át a feje fölött, a transzcendens bizonyosságot pedig felváltotta a személyi kultusz és a minden sarkon harsogó iszlám nacionalizmus.
Az elnök tortája mégis próbál túllátni a nyomoron, a Szaddam-mocsár zavarosságán, és rámutatni valami elemi szépségre. A víztükör, amiben a tisztaszívűek megpillanthatják régvolt szeretteiket, egy kedves történet, amit Bibi tanít Lamiának, de a film végkicsengése mégis sokkal cinikusabb (és fura módon jóval didaktikusabb is), mint Hadi előképeinél. Amíg Kiarosztami klasszikusában a padtársunk helyett megírt házifeladat maga a ténylegesen megvalósult testvériesség és egyetemes jóság, addig Hadinál a jóság elvesztése és hiábavalósága lesz Lamia számára a keserű lecke. De mindez nem fordul át teljes apátiába, hiszen a végül elkészült torta azt is jelenti, hogy az egész több, mint a részek összessége. A társadalom és az életünk is több, mint az azt kizsigerelő autoriter hatalom és az aljasság ebből származó hétköznapi reflexei. Ha épp el is veszítjük szem elől, valahol mélyen ott pislákol még az emberi jóakarat. Csak nem szabad pislogni, ahogy Lamia és az osztálytársa is farkasszemet néztek egymással bombázáskor.
