[Cannes 2025] A platóni idea szerint a művészet az élet utánzása. Linklater új filmje szerint a művészet a művészet utánzása: fullba tolja az omázst a francia új_hullám* alkotói, a korszak akkorisága, na de leginkább nyilvánvalóan Godard előtt. A Nouvelle Vague egy teljesen felesleges, de szeretetfűtötte, ezért szerethető balzsam az idén 65 éves Kifulladásig múmiáján.

Richard Linklater nehezített terepen játszik: amerikaiként van pofája a francia mozi talán legszentebb tehenével foglalkozni, francia nyelven, úgy, hogy a filmjének pont Cannes-ban van az ősbemutatója (a Kifulladásignak Berlinben volt). Meg is idézi magát a fesztivált, s ez egy kissé tudathasadásos, de szórakoztató állapotot eredményez: az idei résztvevők nézik a hatvanhat évvel ezelőtti kiadást, amint az akkor bimbózó új hullám alkotói ­– Godard mellett Truffaut, Chabrol és Suzanne Schiffman – éppen Georges de Beauregard producert próbálják meggyőzni, hogy adjon esélyt (értsd: pénzt) a fiatal, izgága, enervált, főleg idézetekben kommunikáló zseninek, hogy az elkészíthesse első nagyjátékfilmjét. Úgy tűnik, Linklater betlije bejött (nem ártott kiemelnie, hogy Godard is kritikusként kezdte), a mai fesztiválközönség szereti az akkoriakról szóló nosztalgikus mesét, de egyébként is úgy tűnik, hogy a filmművészet olyan korba érett, amelyikben nagyra értékeli a szobrokat: bármilyen frissek, patinát álmodik rájuk, mert a régi, igazi, legendás alkotókról és alkotásokról szólnak, amikor még nem volt szükség szobrokra.

Valahol érthető is, hogy Linklater pont amerikaiként rajong annyira a Cahiers de Cinémából indult alkotógárda filmjeiért, és különösképpen a Kifulladásigért: az a film is az amerikai és a francia kultúra keresztbeporzásából született, minden Godard által idézett és imádott európai filmesre (Bressontól Rosselliniig) jut kettő amerikai (Bogarttól Premingerig), arról nem is beszélve, hogy mennyire fontos lett a filmnek Seberg amerikaisága, az, hogy színésznőként Franciaországban keresett új hazát és karriert. Ám mintha pont az általa tökéletesen felmondott leckét nem értette volna meg tökéletesen Linklater: az újhullámosságot felszíni jegyeiben remekül megidézi, de gondolkodásmódját mintha nem tudta volna magáévá tenni. Skizofrén helyzet, nem mondom: ha ma Godard-ék mozija a (nagy)papa mozija, akkor ahhoz a dekonstrukció, a pimasz demitizálás dukálna ­– akkor meg mi értelme lenne az egésznek?

A Nouvelle Vague így hát biztosra megy, és tökélyre viszi a mimézist: Guillaume Marbeck remekül működik a folyamatosan napszemüvegben hadováló Godard-ként (mindenképp jobb, mint a langaléta Louis Garrel ugyanebben a szerepben hét évvel ezelőtt), Aubry Dullin is egészen hihető Belmondóként (ha egy fokkal kevésbé férfias is, mint az igazi), Zoey Deutsch pedig kísértetiesen hasonlít Jean Sebergre. A díszletre és a kellékekre sem lehet panasz, kamerától kocsiig minden tökéletes. Olyan... amerikai, óhullámos stílusban tökéletes. A Nouvelle Vague a Kifulladásig forgatásának története gyártástól utómunkáig, nem több. Óda egy szubsztancia nélküli cinefilséghez, műfajt csinál abból a stílusból, amelyik a műfajból csinált stílust.

Emiatt még nem kell eltántorodnia az egyszeri nézőnek ettől a filmtől, sőt: minden kockájából süt a tudás és a szeretet, amivel Linklater viseltetik a megidézett korszak és alkotók iránt. Nem csak sima nosztalgiázás, hanem tökéletes filmtörténetóra is, ahol még a kisebb alkotók is megkapják a nekik járó tiszteletet. Bennem viszont inkább másféle kérdések motoszkálnak utána. A mai filmesek közül kiről lehet majd ilyen filmet készíteni 65 év múltán? S ha lesz is fontos alkotó és fontos film, mit mutatnak meg majd az akkoriak ebből a korszakból? Laptopon előkészített, telefonon forgatott, és laptopon vágott, megfoghatatlan filmeket? Mit lehet majd látni az alkotói folyamatból? Egy monitor előtt görnyedést? Lehet valami ennyire cool és stílusos és forradalmi még, mint amilyen a francia új hullám volt? (Vagy az egészet csak mi látjuk ennyire coolnak, stílusosnak, forradalminak, pont a Nouvelle Vague-hoz hasonló, mítosz(tovább)teremtő filmek miatt?)