Gaspar Noé a sokkolás egyik nagymestere, akinek rendszerint sikerül provokálnia nézőit – és teszi ezt nemcsak vizuálisan, hanem érzelmileg is. Ha visszagondolunk eddigi filmjeire (az Egy mindenki ellentől kezdve a Visszafordíthatatlanon és a Hirtelen az ürességen át a Szerelem 3D-ig), mindegyikben találunk legalább egy olyan jelenetet, ami hatására megfordult a fejünkben, hogy felálljunk a moziszékből.
Ötödik nagyjátékfilmje is a cannes-i fesztiválon kezdte útját, és aki látott már filmet az argentin származású rendezőtől, az tudja, hogy körülbelül mire számíthat: Gaspar Noé szereti döntögetni a tabukat és visszatérő motívumok nála a drogok, a pszichedelia, a szex, valamint az erőszak – hogy miből épp mennyit adagol, az filmenként változik. Bár a cím alapján másra számítanánk, az Eksztázis eddigi egyik legszelídebb alkotása.
A filmet rendkívül rövid idő – mindössze 15 nap alatt – forgatták egy elhagyatott párizsi iskolában. Forgatókönyv nem volt, csupán egy egyoldalas vázlat, így az Eksztázis jelenetei és dialógusai nagyrészt improvizáltak. A történet ezúttal is egyszerű: a valós, 1996-os eseményt feldolgozó film egy tánctársulat tagjait követi végig egy jól induló, de aztán pokolivá fajuló buli keretében. Ami újdonság, hogy a rendező ezúttal nagyobb szereplőgárdával dolgozott, mint az tőle megszoktuk: 23 fiatal táncos és egy gyerek (ő a kakukktojás) szerepel a filmben, amelynek nincs is igazán főszereplője.
Gaspar Noéról az is tudnivaló, hogy szeret kísérletezni a formával, az időrenddel és a nézőponttal. Az Eksztázis struktúrája némileg a Visszafordíthatatlant (Irréversible) juttatja eszünkbe. A film a történet végén kezdődik, amikor egy fiatal nő perceken keresztül a fehér hóban haldoklik. Aztán a végefőcímmel folytatódik, majd kezdődhet a buli. Azaz, nem. Előtte még kifaggatja a szereplőket a tánchoz, a drogokhoz, Amerikához való viszonyukról. Ezt a VHS-kazettára rögzített meghallgatást egy régi tévékészüléken látjuk. A főcím a film közepére kerül és kettéválasztja a bulit; míg az első rész inkább táncfilm (többek között egyperces, egysnittes táncjelenettel), amely vibrál az energiától, addig az ezt követő részben elszabadul a pokol és egy sötét utazásnak leszünk részesei emberi mivoltunk mély bugyraiba. Ki ide belépett, felhagyhat minden reménnyel.
A bulik néha elfajulnak a valós életben is, Gaspar Noénál persze ez is sajátos módon történik, és hanyatlásnak, káosznak és anarchiának lehetünk szemtanúi. Akárcsak a Hirtelen az üresség (Enter the Void), az Eksztázis is egy trip – csak másféle. Itt nincsenek utcákon kóválygó test nélküli lelkek, csak lélek nélküli testek. Azt követően, hogy véletlenül valamilyen tudatmódosító szer kerül a sangriába, a táncfilm egyre durvább horrorba vált át: miután egyik szereplő rájön, hogy valami nincs rendben, először még keresik, hogy ki lehet a tettes, de utána már annak sincsenek tudatában a szereplők, hogy mi történik velük és körülöttük; reakcióikkal, képzelgéseikkel és viselkedésükkel engednek bepillantani abba az őrületbe, amit épp átélnek.
A tánc mellett az érzés megteremtéséhez szorosan hozzájárul a zene is, ami legalább 120 bpm, azaz szinte végig szól a techno. A szereplők nagyrészt amatőr színészek (de profi táncosok), kivétel a biszexuális hajlamú Selvát alakító Sofia Boutella, akit többek között a Kingsman: A titkos szolgálatban és A múmiában láthattunk. A film operatőre Benoît Debie, akivel immár negyedik alkalommal dolgozott együtt Noé. Debie ezúttal is bravúrosan megoldotta a feladatot, nem véletlenül támad az az érzésünk, hogy a kamera is trippel. Az Eksztázis vizuálisan is emlékeztet az előző filmjeikre, a hosszú, statikus kameraállásoktól kezdve a lebegő kameramozgásig és pszichedelikus képekig.
Az Eksztázis a rendező előző alkotásaihoz hasonlóan elsősorban szintén élmény (még ha nem is a kellemes fajtából), amihez a többségünk nem fog semlegesen viszonyulni. És bár pokoli ez a megörökített éjszaka, de Gaspar Noé legújabb filmjében nem szárnyalta túl önmagát.
