Gyermekkori emlékeink sokszor a ködbe vésznek, kevésre emlékszik már a felnőtt: eseményekből, tárgyakból olykor csak egy szín vagy egy szag, emberekből csupán egy sziluett marad. Egy ilyen elmosódott sziluett nyomába ered Podhradská Lea is Apám lánya című első egészestés dokumentumfilmjében. A szó szoros értelmében is elmosódott ez az alak: a családi archívumban alig néhány homályos fénykép őrzi Deni(sza) alakját.
Ahogy a címbeli szószerkezet is sejteti, az Apám lánya nagyon személyes film: a rendező saját – tér- és időbeli, ugyanakkor lelki(ismereti) – utazása is ez a történet, amelyből állítása szerint sikertelenül próbálta kiírni magát. Ezen nagyon nem is csodálkozunk: saját gyermekkori emlékeiből indul ki, és saját, egy régi-új „szereplővel” kibővült jelenéhez érkezik, amelyben az Énnek már lényegesen más a szerepe, mint a múltban. Hol narrátorként meséli el kamerára rögzíthetetlen pillanatokat, hol kreatív alkotóként idézi meg a gyermekkor játékosságát, hol izgatottan telefonál, hol pedig csak ül és elszoruló hangon közbekérdezve hallgatja interjúalanyát.
Eleinte – sőt, a film szinte felénél is – úgy tűnik, cseppet sem biztos, hogy az az alany egyáltalán megérkezik-e a filmbe. Lea ugyanis egy 27 éve eltűnt árnykép nyomába ered: nála 10 évvel idősebb féltestvérét, Denit próbálja felkutatni.
Deni egy átlagos (felvidéki magyar) család fekete báránya. A családtagok visszaemlékezéséből kiderül, hogy zűrös kamasz volt, csavargott, pasizott, lopott – aztán egyszercsak eltűnt, teljesen nyoma veszett, s a család nem keresi, nem is igen beszél róla, törölni próbálja még az emlékét is. Maradtak utána a cinikus felnőttek szülte, elképesztőnél elképesztőbb családi legendák – és maradt az angyalarcú kistestvér gyermeki fantáziájának mesés ábrándképe, amely szerint Deni boldog csak világcsavargó vagy filmsztár lehet. A már felnőtt Lea gyermekkori játszópajtása nyomába indul, és már a film elején sejthetjük, hogy nem várt felfedezéseket fog tenni.
Az Apám lánya „nyomozós filmként” indul az amerikai krimisorozatok jellegzetes kelléktáblájával, amelyiken fényképek, piros cérnák és kérdőjelek vázolják a megfejtendő rejtélyt, szép és energikus animációs részletek, humoros zenehasználat idézi fel a gyermekkor játékosságát és színes ábrándjait, s bár ezt a lendületet nosztalgikussá szelídült pillanatok törik meg, ahogy a filmidő telik, a ritmus lelassul, majd szinte egyetlen hosszú, szürke állóképpé fagy a film.
Kis kitérőkkel haladunk előre egy családtörténetben, hogy pontos képet alkothassunk az előzményekről. Lea önarcképet rajzol, felvázolja néhány családtag – köztük a szülei – portréját is, s ehhez fotókat és régi családi videókat túr elő, képkeretet barkácsol kartonból, hímző kezet mutat hosszan, nagyközeliben, vagy egyszerűen csak a kamera elé ültet valakit: a lényeg, hogy a beszélgetések során elejtett, apró félmondatokból összeálljon Deni eltűnésének a története – ami persze akkor válhat teljessé és igazzá, ha maga Deni meséli el. Talán nem túl nagy spojler, hogy Deni egy adott ponton tényleg előkerül – mennyire szép, hogy eleinte csak a hangjára ismerhetünk rá ismeretlenként is –, ettől kezdve hétköznapi normalitásunk döbbenetes mélységet kap. Elképesztő sors- és társadalmi helyzetbeli, kulturális ellentét feszül kimondatlanul is Lea és Deni közé, a kép teljesen leáll, csak az emlékek, a múlt árnyai mozognak egy arcon, alakon.
Az Apám lánya az üresség, a hiány bátor filmje: üres a könyvespolc, a lakás, az emlékezet, a lelkek, hiányzik a főszereplő, vagy aki a főszereplő lehetett volna, ha... Elszántság, kitartás és rengeteg lelki erő kell a nyomozás végigviteléhez. Végigkíséri a tenger motívuma: egy tengerkék szemű kislány és nővére ábrándjaitól a valódi tengerig, míg a fogyni nem akaró, újabb és újabb, kegyetlen hullámokban előtörtő vallomás át nem mossa a családi emlékezetet és a néző érzelmeit. Már nem az a kérdés, hogy mi történt Denivel, és miért nem kereste őt a család – inkább az, hogy mennyi öntudatlan és társadalmilag elfogadott gonoszság rejlik is bennünk, a többségben, akik büszkék vagyunk arra, hogy sosem tértünk le a jó útról. Kegyetlenül egyszerű és egyszerűségében, hétköznapiságában kegyetlen történet ez, sokkal kevésbé rejtélyes, mint amit a családi legendárium köréfont – és valószínűleg sokkal gyakoribb is annál, mint amilyennek tűnik: körülöttünk hány ilyen „fekete bárány” bolyonghat, akit élete legnehezebb pillanataiban vetett ki magából a társadalom?
Az Apám lánya szépen illeszkedik a magyar dokumentumfilm önvallomásos dokumentumfilmjeinek sorába. Podhradskához hasonlóan „nyomoz” a saját apja után pl. Pigniczky Réka a Hazatérésben, nagyapja után Monica Csángó az Örökké a tiédben, de egyszerre humoros és drámai portrét mutat a saját családjáról Kincses Réka Balkán bajnoka, legutóbb pedig a pályakezdő Ress Abigél Háztűznéző című vizsgafilmje, és az Apám lányához hasonlóan idén debütált Haragonics Sári Szia, Sári! című családportréja is – igaz, utóbbi esetekben nem annyira a „nyomozómunka” szervezi a filmet, és más filmnyelven mesélnek választott témájukról.
Az Apám lánya legalább hét év munkájának eredménye, 2018-ban bukkant fel először a projekt egy dokumentumfilmes fórumon Thesszalonikiben. Azóta több nemzetközi műhely és az NFI inkubátora nyújt ott segítséget a fejlesztéséhez, és most, hogy elkészült, elnyerte az idei Verzió legjobb magyar filmjének járó díját. Megérdemelte. Még több díjat megérdemelne.
