Kis moldáv abszurd: egy hamisítatlan kelet-európai Don Quijote lázad, küzd és bukik el Dragoș Turea új dokumentumfilmjében, amelynek hőse egy makacs színész civilben, s amelynek háttere a Szovjetunió fullasztó öröksége a maga teljes, keserű pompájában.
Dragoș Turea moldáv dokumentumfilmes alkotásaiban az Európa keleti határvidékén, az unió, Románia és a nagy orosz testvér közé szorult apró állam múlttól elszakadni képtelen jelenéről beszél, a Szovjetunió örökségének különböző arcait vázolja fel. Pionul lui Lenin – szabad fordításban: Lenin gyalogja vagy Lenin parasztja – című legfrissebb munkája is tökéletesen illeszkedik a korábbi filmek sorába. Főszereplője egy hányódó, negyvenes színész, Sergiu Voloc, akinek a neve játékfilmekből is ismerős lehet: tucatnyi rövidfilmes szerep után Az ég alsó határán (La limita de jos a cerului, r. Igor Cobileanski) mellékszereplőjeként Gopo-díjra jelölték (ez a film képviselte Moldova Köztársaságot a 2015-ös Oscar-versenyben), és felbukkant többek közt Marian Crișan Warboy című háborús drámájában vagy Anatol Durbală Zürichben bemutatott Varvarájában is.
Barátja, Dragoș Turea portréfilmjében Voloc ezúttal önmagát alakítja. A dokumentumfilmben csak minimális mértékben van jelen a fikció, ami szerencsére pontosan érezhető, elkülöníthető a dokfilmes fősodortól. Turea érezhetően azért kezdte kamerával követni Volocot, mert érdekes élethelyzet, hogy egy elég jó nevű (film)színész a hétköznapokban influenszerként szennyvíztisztító cégnek készít vicces reklámtartalmakat, aztán az élet még abszurdabb fordulata adja meg a film végleges irányát és börleszkes hangulatát. Egy napon ugyanis megcsörren Voloc mobilja, és egy múzeum ajánl neki hasonló melót: egy hatalmas, sárga büszt által uralt, abszurd Lenin-gyűjteményt kellene felfuttatnia – adott látogatószám elérése fölött még fizetnének is a munkájáért. A kihívás nem kicsi, Voloc minden létező eszközével beleveti magát a feladatba, megpróbálja megérteni a mai napig szinte minden kisebb-nagyobb településen köztéri szobrok formájában kísértő lenini örökséget. Még fel is mászik egy Lenin vállára, hogy megértse a „nézőpontját”, hogy aztán lassan ráébredje a saját feladata abszurd voltára: a Maia Sandut elnökké választó és vele együtt az európai szövetséget megszavazó országban, 30 évvel a rendszerváltás után a Lenin-kultuszt továbbéltetni a szovjet propaganda eszközeivel – mi mással? – ártalmas maradiság. Ekkor kezdődik el Voloc megszállottságba hajló, Don Quijote-i küzdelme, no nem a szélmalmok, hanem a Lenin-szobrok ellen.
Amennyire eredeti figura Voloc, ugyanolyan a filmben az édesanyja is, aki sötét felhőkkel a homlokán már a legelején elmagyarázza, hogy a fia gyerekkorában kétszer is fejre esett, azért viselkedik úgy, ahogy, és minden elképzelhető módon megpróbál kiállni nagyra nőtt csemetéje mellett, akár a világ végére küldve a biztonság kedvéért, akár az apját leoltva is, ha azt érzi szükségesnek.
Hogy kicsoda, micsoda Voloc valójában? Színész, aki most nekünk játszik? Tehetséges zeneszerző, ha a saját dalai, a maga rekedtes hangján, harmonikakísérettel előadva, s picit szerkesztve alkotják a film zenéjét? Keményen dolgozó influenszer? Anyukája lázadó kisfia? A falu szerethető bolondja? Rögeszmés őrült? Sajátos eszközökkel küzdő, haladó elme? Mindebből van benne egy-egy csipetnyi. Annyi bizonyos, hogy a kelet-európai történelem és a hajdani Szovjetunió mindmáig a világra vetülő árnyékában kitermelődött burleszkfigura, aki által és akinek köszönhetően egyértelművé válik, hogy a moldáv valóság sokkal összetettebb, kisszerűbb és keserűbb, mint amilyennek hurráoptimista televíziós híradásokból, a sima öltönyös EU-parlamentből vagy általában a nyugatabbra fekvő országok bármelyikéből látszik. Európa legkeletibb és legapróbb csücskében ugyanis a magasabb szintű politikai változások és a reformok nehézkesen szivárognak le a hétköznapi gondolkodás szintjére. Hogy is szivároghatnának, ha manapság is előfordulhatnak olyan groteszk jelenetek, mint a filmet záró?
Szerkezeti aránytalanságai ellenére a Pionul lui Lenin maga a moldáv KIX, ha utóbbin a téma jellege miatt nem is tudtunk ennyit nevetni. Volockal és családjával viszont együtt, és – valljuk be – egy kicsit rajtuk is nevetünk. A végtelen makacsság és a makacsul kitartó múlt (ön)ironikus filmje ez, az elmúlt évtizedben újjászületett moldáv filmművészet újabb értékes darabja.
A Dnyesztertől az ég alsó határáig – Moldovai filmtörténet
Egy Oscar-díjra való pályázás vonta újból a nemzetközi figyelmet a moldovai filmre, miután az hosszú éveken keresztül halottnak tűnt. Pedig egykor virágzott az ottani filmipar, és számos nemzetközi díjat is elvittek saját produkciók. A Szovjetunió bukásával azonban minden romba dőlt, és a moldovai mozi azóta is próbál feltápászkodni. Most úgy tűnik, jó lesz a lendület.
