Nagyon fontos kortárs témákat boncolgat iszonyú érzékenyen Oscar Boyson első nagyjátékfilmje, amit sajnos feledésre ítélt a forgalmazás. Pedig egy sokrétegű, egyedi hangvételű alkotásban tárgyal veteránokat megszégyenítő magabiztossággal generációs kérdéseket.
Boyson egy interjúban elmondta, hogy mennyire sajnálja, hogy a Sundance filmfesztivál nem vette be programjába az Our Hero, Balthazart (nagyjából Hősünk, Balthazarként fordíthatná a magyar forgalmazás, ha lenne ilyen), pedig szerinte leginkább ott lett volna helye. Így viszont csak a Tribeca fesztiválon mutatkozhatott be ez a másfél órás, maróan szatirikus hangvételű film, és azóta is minimális terjesztésben részesült. Pedig minden együtt van itt ahhoz, hogy a szélesebb közönség számára is megérthetővé tegyen olyan trendeket és jelenségeket, amiket csak a film médiuma tud megmutatni teljes valójukban: elsőrangúan árnyalt forgatókönyv, kiváló képi világ és színészi játék, nyugalomból kizökkentő atmoszféra, és olyan mértékű empátia saját szereplőivel és témáival kapcsolatban, amiről az Eufória utolsó szezonja csak álmodhat.
Hősünk, Balthazar (Jaeden Martell), vagy ahogy ő szeretni hívatni magát, Balthy, egy elképzelhetetlenül gazdag család sarja, ahol ugyanakkor családi kötelékeknek és apafigurának már nyoma sincs, de legalább a drága magániskolát és a tök fölösleges life coach-ot még mindig meg tudják neki fizetni. Balthy unalmában azzal szórakoztatja magát, hogy internetes trendek alapján készít reakcióvideókat, amelyekben látszólag teljesen megtörve, könnyek között vall magányáról és a világban érezhető kegyetlenségről. Ezek a könnyek azonban csak a bekapcs és kikapcs között léteznek, Balthy remekül kitanulta, hogyan tud a belsejében lévő ürességből valósnak tűnő érzelemkifejezéssel empátiát csiholni környezetéből. Egy sulis terrorizmus-demonstráción, amelynek során egy erre szakosodott cég eljátszatja a diákokkal egy iskolai lövöldözés helyzetét, megismerkedik az aktivistáskodó, ösztöndíjas Eleanorral (Pippa Knowles). És itt működésbe lépnek a tanult klisék, megy a romantikus zene, a cingár srác félszegen, de humorral és odafigyeléssel fordul az őszintén tenni akaró lány felé, még annak páremberes demonstrációjára is elmegy, hogy bevágódjon nála, természetesen sikerrel.
A valódi együttérzés azonban teljesen hiányzik Balthy-ból, még ha lenne is, már rég kiölte volna magából a receptre felírt gyógyszereivel, és teljességgel romantikusnak gondolja például, hogy a sokmilliós hálószobájában valódi iskolai lövöldözéses felvételeket mutogasson neki, miközben megpróbálja megcsókolni. Eleanor innentől rettegve menekül Balthy közeledési kísérletei elől, miközben a visszautasítást hírből sem ismerő elkényeztetett és magára hagyott milliomospalánta ezekről tudomást sem véve ostromolja tovább a lányt. Csak azért, hogy imponáljon neki, egy futó internetes beszélgetés során megismert, állítólag iskolai lövöldözésre készülő csávó nyomba ered, hogy megakadályozzon egy potenciális tragédiát, és ezzel meghódítsa Eleanort.
Csakhogy Solomon (Asa Butterfield) valójában csak a billentyűzete előtt nagyvagány, az életben egy félárva, megfelelési kényszeres texasi csóró, akinek fegyvere ugyan van (mint abban az államban mindenkinek), de gyomra vagy motivációja egy mészárláshoz már egy csöpp sem. A két magára hagyott srác aztán egymást túllicitálva próbálják a másikat barátságba manipulálni, a történet pedig eközben megállíthatatlanul robog a tragikus végkifejlet felé.
Boyson és Ricky Camilleri forgatókönyve önmagában is jól felépített, de számos helyen el lehetett volna rontani akár minimális aránytévesztéssel is. Szerencsére Boyson remekül ismerte fel, hogy a megfilmesítés során a legfontosabb az volt, hogy senkit ne tegyen valódi, könnyen elítélhető gonosznak, és – pl. az Anorához hasonlóan – senkit ne is mentsen fel a felelősség alól. Balthazar és Solomon egyaránt jószándékú gyerekek a maguk módján, csak éppen előbbiből hiányzik minden valódi érzelem és empátia, utóbbiból pedig mindenféle értékrend és céltudatosság. Eleanor is lehetett volna egy felületes, üresfejű látszat-aktivista, ehelyett rögtön felismeri Balthy-ban a sötétséget, és igyekszik is a tőle telhető módon kommunikálni vele, hogy mennyire nem akar tőle semmit. Közben itt vannak a teljesen kicsekkolt vagy éppen gyerekeiket kihasználó szülők (Jennifer Ehle, Chris Bauer), akik csak tovább mélyítik a fiatalokban létrejött válságot és ürességet. Mindehhez pedig boldogan asszisztál a kattintásokra és pillanatnyi érzelmi fellángolásokra épülő szociális és hagyományos média, és persze egy velejéig elhibázott társadalmi és gazdasági rendszer, ami lelkiismeret-furdalás nélkül kebelezi be a „gyengéket”, és állítja piedesztálra a könnyen monetizálható „hősöket.”
Ha valami a szemére lehet vetni az Our Hero, Balthazarnak, az leginkább az lehet, hogy kiutat nem kínál az általa felvázolt helyzetből. Még a színészválasztása is egyfajta mítoszrombolásként működik, hiszen a két főszereplő srácot olyanok alakítják, akik eddigi legismertebb alakításaikat gonoszokat legyőző gyerekszínészként hozták: Martell az Azban szállt szembe sikerrel a minden emberi gonoszságot jelképező bohóccal, Pennywise-al, Butterfield pedig a Leleményes Hugóban és Végjátékban (Ender's Game) játszotta az áthatóan kékszemű, széparcú és széplelkű hősöket.
Így pedig olyan kiválóan érvel a saját gondolatmenete mellett, hogy a megnézése után egy pár óráig garantáltan nem jut majd eszünkbe semmi reménykeltő ennek kapcsán. Hacsak a saját léte nem ilyen – ugyanis amíg képes valaki ennyire árnyaltan és empatikusan láttatni a tragikummal kódolt struktúrákat filmeken keresztül, addig legalább abban biztosak lehetünk, hogy ezek nem maradnak észrevétlenül. Már ha bemutatják őket.
