Teodora Ana Mihai szerzői- és közönségfilm között egyensúlyozó alkotása nem egy látványos rablás története, inkább a Nyugat-Európába emigrált vendégmunkások kiszolgáltatottságáról szóló elmélkedés.
Az idei TIFF egyik hangsúlyos témája a migráció volt, amit nemcsak a filmes szekciók válogatásai révén, hanem a kiállítóterekben is tematizáltak a szervezők.
A lakókocsival Európát járó alkotópáros, Cosmin Bumbuț fotográfus és Elena Stancu újságíró 2019 óta dokumentálják a diaszpórában élő román közösségek mindennapjait. Az általuk feltérképezett tizenkét európai ország vendégmunkás-közösségeivel sokszor hónapokon át együtt éltek, a személyes történetek által pedig korunk egyik legmeghatározóbb társadalmi jelenségének (becslések szerint jelenleg 5,7 millió román állampolgár dolgozik külföldön, a romániai népesség legkevesebb 18 százaléka) árnyalatai bontakoztak ki a kolozsvári Művészeti Múzeumban látogatható Plecat (kb. Távol, angol címén Away) címet viselő kiállításon, tágabb kontextust teremtve a román filmes versenyszekció alkotásaihoz is, amelyek ugyan más műfajban, más-más eszközökkel, de egyaránt a kivándorlás különböző vetületeit vizsgálják. Lina Vdovîi moldovai rendező Tata című dokumentumfilmje az apja olaszországi munkaadójának visszaéléseit mutatja be, a rendező saját történetén keresztül ábrázolja a több évtizede külföldön élő családfő és otthon maradt családjának, a kiskamasz koruktól apa nélkül felnövő lányoknak a megpróbáltatásait, a bántalmazó apa által okozott traumákkal való szembenézést.
Teodora Ana Mihai második, megtörtént esetet feldolgozó nagyjátékfilmjének fiatal főszereplői is a kilátástalanság elől kényszerülnek dél-romániai falujukból Hollandiába, a nagymama gondjaira bízva hatéves kislányukat. Ginel egy hulladékfeldolgozó vállalatnál dolgozik, a talpraesett, több nyelven is beszélő Natalia pedig mezőgazdasági munkát végez egy (üvegház)farmon. Több műszakban dolgoznak, minden lehetőséget megragadnak otthoni adósságaik törlesztésére, de a román közvetítő cég és a helyi munkáltatók együttes kizsákmányolása, a késleltetett kifizetések és a jogtalanul levont illetékek anyagilag mégis kiszolgáltatottá teszik a fiatal párt. Natalia ezért egy estére pincérnőként vállal alkalmi munkát egy zártkörű buliban, ahol támadás áldozata lesz.
Ezt követően fordul segítségért honfitársához, az ugyancsak a szülőfalujából kivándorolt Ițához. Ița kisstílű bűnöző, élettársa prostitúcióból szerzett keresetéből és kisebb-nagyobb lopásokból él. Elhatározzák, hogy megkeresik azt a kurátort, aki szemtanúja volt a buliban Natalia bántalmazásának, és éppen akkor tévednek be a rotterdami műcsarnok kiállításmegnyitójára, amikor a Triton Alapítvány értékes avantgárd képzőművészeti gyűjteményét mutatják be – a kurátorok a kiállított festmények kapcsán ironikus módon pont a gyarmatosítás hatásaival kívánnak számot vetni. Ezen a kiállításon szemelik ki Natalia kísérői – meglehetősen pragmatikus szempontok alapján – a később eltulajdonított festményeket: a munkák kisméretűek legyenek, férjenek el három raffiatáskában. (A raffiatáska a migráció egyik fontos kelléke, szimbóluma, a reptereken és buszpályaudvarokon ezekről a dugig pakolt, nagy, színes műanyag neccekről ismerhetők fel a román vendégmunkások csoportjai.)
Bár akciófilmes besorolást is kapott, Teodora Ana Mihai megtörtént esetet feldolgozó filmje a legkevésbé sem működik zsánermoziként. Az „évszázad rablásának” akciójelenetei szándékoltan suták és ügyetlenek, a rendező szerencsére nem akart rettenthetetlen akcióhősöket faragni az esetlen tolvajokból. A kapkodva előkészített lopás során rengeteget bénáznak, de végül – inkább a hiányos biztonsági intézkedéseknek, mint ügyességüknek köszönhetően – mégis viszonylag könnyedén sikerül a többmilliót érő festményekkel néhány perc alatt meglógniuk, melyeket előbb szemetes zacskókban tárolnak, majd a lazább határellenőrzést kihasználva párnákba varrva, buszon csempésznek át a román határon. A nemzetközileg körözött Monet-, Picasso-, Gauguin-, Matisse-, De Haan- és Lucian Freud festményeket azonban még az alvilági körökben valamennyire jártas Ițának sem sikerül eladnia.
Indokolt lett volna a feszesebb tempó ehhez a filmhez, de mivel inkább a történet társadalmi vonatkozásai érdekelték az alkotókat, ezért a film ritmusa is ehhez igazodik. A filmet forgatókönyvíróként és producerként is jegyző Cristian Mungiut leginkább a befogadó ország és a vendégmunkások kapcsolata, a bevándorlók nyugati társadalomhoz való viszonyulása foglalkoztatta, ezért a 2012-ben az egész művészvilágot megrázó műkincsrablás története sok ponton árnyalódik a forgatókönyvben. A vendégmunkások bár többezer kilométerre élnek otthonaiktól, mintha csak földrajzilag távolodtak volna el hazájuktól, mentálisan nem: zsúfolt munkásszállásaikon is otthoni ismerőseikkel élnek, saját közösségeiken belül próbálnak problémáikra megoldást találni, alig van kapcsolatuk a helyi lakossággal, a legtöbb esetben az ország nyelvét sem beszélik. A munkaadóikkal való kapcsolatuk nagyjából a porszívó működésének ismertetésén túl nem terjed. (Az egyetlen kivétel talán Nataliának a demens nagymamával való kapcsolata. Beszél hozzá és még a kislánya fényképét is nála hagyja.)
A holland munkáltatók sem tanúsítanak túl sok érdeklődést a bevándorlók iránt, másodrangú állampolgárokként kezelik őket, kizárólag az alkalmazottat, a munkavégzőt látják bennük. A rotterdami galéria munkatársai és a holland hatóságok képviselői például kizárólag a festmények állapota felől érdeklődnek a nyomozás során, a helyi nyomozók viszont a szellemi értékek mellett az emberi tényezőkre is igyekeznek felhívni külföldi kollégáik figyelmét. (Nemcsak az elrejtett festmények vannak a zord időjárásnak kitéve, az igazi tragédia – mondja az egyik román nyomozó –, hogy a házakban is fagypont körüli a hőmérséklet.) A festmények keresése során többször utalnak arra, hogy a fél falu üresen áll, aki tehette, elvándorolt, máshol nézett megélhetés után. Ezekből az elejtett mondatokból vázolódik fel a szereplők szociális háttere, bár személyes indíttatásaikról sajnos keveset tudunk meg. A nagymama gondjaira bízott kislány szerepe is hangsúlyos a filmben, ezzel mintha a rendező 2014-es Waiting for August című dokumentumfilmjének folytatása lenne, amelyben szintén a kivándorlás hatásairól mesél, ezúttal az otthonmaradottak szemszögéből, ahol a csupán tizenöt éves Georgiana várja haza hat testvérével Olaszországban dolgozó anyjukat.
Az évszázad rablása jószándékú kísérlet arra, hogy játékfilmes eszközökkel, egy szélesebb közönséget megcélozva beszéljen a nemzetközi médiafigyelmet kapott műkincsrablás ürügyén egy fontos társadalmi jelenségről, de sajnos a karakterek meglehetősen elnagyoltak, klisészerűek – bár a bákói születésű, jelenleg Franciaországban élő Anamaria Vartolomei első román nyelvű szerepében is brillírozik, elszántsága és természetessége üdítő színfolt a nagyvásznon. A film kétórás játékideje sem indokolt: a pörgősebb felütés után, a nyomozás során lendületét veszti a történet, vontatott lesz a cselekményvezetés. Ez alapvetően nem is lenne gond, ha közben többet megtudnánk a szereplők hátteréről, motivációjáról, de sajnos az embertelen munka- és életkörülményeiket, az anyagi kiszolgáltatottságukat és egymásrautaltságukat leszámítva nem sok derül ki róluk, pedig sejtjük, hogy történetük összetettebb a filmben bemutatott bosszúhadjáratnál.
.jpg)
