A The Voice of Hind Rajab készítői a valóság körültekintő dramatizálásával emelik ki a történet szívszorító dokumentarista elemeit, Tunézia idei Oscar-jelölt filmje azonban úgy teszi átélhetővé a palesztin-izraeli konfliktus megrázó személyes valóságát, hogy könnyfakasztó realizmusa mellett kifejezetten egyoldalú képet fest a háborús helyzetről.

A kamaradráma egy csapat vöröskeresztes önkéntes munkáját követi végig, akik a gázai övezetből érkező segélyhívásokra reagálnak. Az iroda levegőjét a folyamatos szenvedés, az érthetetlen halál és pusztítás, valamint a megbánás hangjai járják át. A mérgező atmoszférához képest a dolgozók személyes problémái szinte lényegtelennek hatnak, miközben a munka valós időben őrli fel a diszpécserek lelkét. A tehetetlenség érzetét továbbá nemcsak a zárt irodai tér szűkössége, hanem a segítségnyújtás szinte teljes hiábavalósága is fokozza. Hiszen a bürokratikus kimenekítési procedúra miatt már-már szabályosan lehetetlen az érdemi reagálás. Azonban minden megváltozik, amikor egy rokonai holttestei között bujkáló hat éves kislány, Hind Rajab hangja szólal meg a vonal túlsó végén. A családtagok éppen elhagyni igyekeztek otthonukat, amikor autójuk az izraeli lövészek célkeresztjébe került, Hind Rajab pedig egyedüli túlélőként a háborús zónában rekedt. Innentől kezdve a vöröskeresztes segélyhívók mindent félretéve próbálják kimenekíteni a kislányt, az egyszerűnek tűnő műveletet viszont számos emberi tényező nehezíti.

Kaouther Ben Hania forgatókönyvíró-rendező azt a telefonbeszélgetésekre épülő elbeszélésmódot alkalmazza, amit legtöbben A bűnös című dán filmmel azonosítanak. Vagyis a cselekmény során végig telefonon keresztül intézkedő hatósági személyeket látunk, miközben a tényleges történet az elmondottak alapján, fokozatosan bontakozik ki. Ez a feszültséggel teli thriller-alaphelyzet éppen a főszereplők fizikai tehetetlenségével forgatja ki a máskülönben aktivizálódó hősöket szerepeltető műfaj bevett sémáit. A The Voice of Hind Rajab megtörtént eseményeken alapuló történetében pedig további kritikai szerepe lesz az önkéntes vöröskeresztes alakulat és az egyéb rendfenntartó személyek, valamint a különböző segélyszervezetek és hivatalok teljes hatástalanságának. A hivatalos segítségnyújtási csatornák ugyanis a látottak szerint már alapvető felépülésük miatt alkalmatlanok bármilyen intézkedésre. Ezt a helyzetet modellezi a bajba jutott kislányt kimenteni próbáló főszereplők hiábavalónak tetsző tevékenysége. A diszpécserek ugyanis hiába lépnek közvetlen kapcsolatba a bajbajutottakkal, leginkább lelki támaszt képesek nekik nyújtani, ezentúl csak egy távoli irodából tudják koordinálni a messze túl sok résztvevő bevonásával zajló műveleteket.

A film erőssége éppen abban rejlik, hogy a sokkolóan körülményes, száraz, bürokratikus intézkedések bemutatását végtelenül emberi problémaként tálalja. Hiszen a főképp engedélyeztetésekből, adattovábbításokból és egyeztetésekből álló procedúrák élet-halál kérdéseket befolyásolnak, egy éppen zajló valós háborús helyzetet határoznak meg. A munkafolyamat kezdőlépéseit végző főszereplők pedig saját minitársadalmat alkotnak: Omar (Motaz Malhees) az archetipikus apa, aki először reagál a kislány segélyhívására, míg Rana (Saja Kilani) tipikus anyafigura, aki érzelmi támogatást nyújt, a felsőbb vezető, Mahdi (Amer Hlehel) pedig az állam szerepét tölti be, aki hiába próbál segíteni a „családon”, számos további tényezőt, köztük az erőforrások elosztását és az esetleges veszteségeket is mérlegelnie kell a beavatkozás során. Omar hiába intézkedik erején és hatáskörén túlmenően, ahogy Rana is feleslegesen marad vonalban a kislánnyal jóval a műszakja vége után, a Mahdi által kényszeredetten képviselt hivatalos csatornák megkerülhetetlenek. Ha például a mentők útvonala nem kerül előre leegyeztetésre a megfelelő módokon, akkor a kimenekítési zónát elfoglaló ellenséges haderők jogszerűen lőhetik le még a kiérkező segítséget is.

A főszereplők ugyan tisztában vannak a kockázattal, de saját traumáik nem engedik, hogy elvonatkoztassanak a művelet során tapasztalt intenzív érzelmeiktől. Legyen szó az Omar által önhibáján kívül korábban cserben hagyott hívókról, Rana saját anyai ösztöneiről és családi válságáról, vagy a Mahdi felügyelete alatt szolgálat közben eddig elesett mentőstisztekről, a kijelölt intézkedések rendszere éppen azt hivatott szolgálni, hogy az egyes eseteket ne lelkiismereti kérdésként kezeljék a résztvevők. Mindezek tisztázása ellenére a rendezőnő tálalásmódja közel sem tárgyilagos. Kaouther Ben Hania közel hozza a nézőkhöz a történtek személyes tragédiáját és a közönségre is kiterjeszti ezek zsigeri érzelmi hatását. Ennek eszközeként Hind Rajab hangját nem egy színész adja, hanem a valóságban áldozatul esett kislány saját maga szólal meg a rögzített segélyhívás filmben hallható valós felvételein keresztül. A megrázkódtatás autentikusságát ráadásul az teszi univerzálisan átélhetővé, hogy az eseményeket sem játszatják újra a készítők, a végig zárt belső térben játszódó cselekmény olyan történetet sugall, ami kizárólag a nézők fejében születik meg.

A feldolgozott valós tragédiák borzalmai teljes mértékben a közönség fantáziájára vannak bízva, így még súlyosabbak, mintha az alkotók közvetlenül szembesítenének a háború következményeinek elidegenítő látványával. A film érzelmi manipulációi gyakran mégis túlkapók. A főszereplők a nézőkhöz hasonlóan, lényegében tehetetlenül követik nyomon az eseményeket, reakcióik pedig folyamatosan sugallják a közönségből kiváltani kívánt érzelmeket: rendre megdöbbennek, elérzékenyülnek, netán felháborodnak a szabályos időközönként bekövetkező, intenzitásukban egymásra licitáló fordulatok hatására, melyeket a színészek kifejező arcáról készült, kis mélységélességgel kiemelt közeli felvételek fokoznak. Így könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy elérzékenyülünk, amikor a szereplők hangjuk remegését és könnyeiket visszafojtva igyekeznek magabiztosnak tűnni a telefonban a Hind Rajab valódi megszólalásaira adott válaszaik során. Ugyanakkor a zárt belső közeg látványvilága a bizonytalanságot tükröző kézikamerázások ellenére a klausztrofób hatás helyett egyfajta „bürokratikus mennyország” érzetét kelti, ahol fehérre festett falak, az azokat diszítő diagrammok és útmutatók, letisztult világos felületek, valamint áttetsző üveg elválasztók között ülnek az életet és halált szervező ügyintézők.

Kaouther Ben Hania legutóbbi három filmjét nem véletlenül jelölték mind Oscar-díjra: a The Man Who Sold His Skin és a Négy nővér dokumentumfilmje után a The Voice of Hind Rajab is a valóság érzelemdús művészi interpretációjára vállalkozik, mely során a rendezőnő egy társadalomtudatos modellszituációt vázol fel, majd tölt meg azonosulható érzelmi fordulatokkal. Csakhogy a korábbi alkotásokhoz képest a The Voice of Hind Rajab gyakran szélsőségesen szentimentális manipulációi mintha túllőnének a célon. A kislány valós hangjának dramaturgiailag zökkenőmentes felhasználási módja még kettős szerepet tölt be és realizmusával épp úgy ellensúlyozza a bemutatott helyzet meghökkentően szürreális eseményeit, ahogy megható érzelmi referenciaként is szolgál. Az izraeli hadsereg perspektívájának teljes elhanyagolása és az arctalan katonák végletes démonizálása azonban propagandisztikussá teszik a háttérben dolgozó ügyintézők hősies erőfeszítéseit. Így a valóság hangja valamiféle „petíciófilmbe” ágyazódik, melynek végeztével könnyen az lehet az érzésünk, hogy az eddig látottak csupán asszisztáltak a stáblista alatti feliratok figyelemfelhívó kinyilatkoztatásaihoz, a produkcióhoz a nevét adó díszes producertársaság (köztük Joaquin Phoenix, Rooney Mara, Michael Moore, Jonathan Glazer, Alfonso Cuarón, Spike Lee és Brad Pitt) palesztin-izraeli konfliktussal kapcsolatos állásfoglalásához.