Az A House of Dynamite kaotikus nemzetközi krízisállapotokat modellező katasztrófafilmje a fennálló világrendet veszélyeztető kockázati tényezőket sűríti feszült emberi pillanatokká. Kathryn Bigelow precíz rendezése a bevett hollywoodi megoldásokkal szemben lényeglátó rendszerkritikával világít rá a magunknak teremtett önpusztító tehetetlenség berendezkedésére.
A történet egy Amerika ellen irányuló rakétatámadás eseményeit mutatja be különböző nézőpontokból újrajátszva. A kilövéstől a becsapódás pillanatáig valós időben nyomon követett válságállapot a Fehér Ház különböző rangú dolgozói, katonai operátorok és számos elemző tevékenységének részletezésén keresztül világít rá a hasonló szituációkat övező háttérmunkára, a katasztrófaelhárítást befolyásoló protokoll ellentmondásaira, valamint az emberi tényezők kiszámíthatatlanságára. Az egyre magasabb rangú tisztek mindennapjaiba bepillantást engedő fejezetek előbb a fenyegetést észlelő bázis vezetőjének (Anthony Ramos) és embereinek, valamint a jelentéseket feldolgozó hírszerzési osztály irányítójának (Rebecca Ferguson) szemszögeire koncentrálnak. Ezt követően olyan stratégák és szakértők kerülnek a középpontba, mint az ügymenet alakulását ténylegesen befolyásoló kommunikációs (Gabriel Basso) és külügyi (Greta Lee) tanácsadók, vagy egy-egy döntéshelyzetben lévő politikus (Jared Harris) és tábornok (Tracy Letts). Már a nukleáris töltetekkel felszerelt bombázó pilótája (Kyle Allen) is felkészül az ellenreakcióra, míg végül maga az elnök (Idris Elba) kénytelen mindezzel párhuzamosan megbirkózni a lehetetlen döntések súlyával és a korábbiakban elhangzottak alapján mérlegelni a lehetőségeket.
A kortárs fegyverkezési verseny, a háborúk és a vezetőkkel szembeni általános szkepticizmus korában nem meglepő, hogy Hollywoodban ismét aktuálissá vált kétségeket megfogalmazni az egyre bizonytalanabb alapokon nyugvó rendszerrel szemben – legyen szó olyan személyes nézőpontú anarchiákról, mint többek között a Joker vagy a Sovereign szociális hálóból kicsúszó, széleskörű elégedetlenséget képviselő hőseinek kálváriái, vagy a rendszerszintű hatalomvesztést előrevetítő Polgárháború és a lehetséges modern világvégének megalapozó Oppenheimer. Kathryn Bigelow érzékletes tálalásában a külső fenyegetés, a belső felkészületlenség, a kommunikációképtelenség és a vezetők képmutatása együttesen eredményeznek megoldhatatlan krízisállapotot. Az A House of Dynamite ráadásul egy, ebből a szempontból különösen érzékeny területre, a diplomáciai és a katonai védelmi vonalak sérülékenységére világít rá. Ennek megfelelően olyan korabeli filmeket megidézve aktualizálja a hidegháborús helyzet sajátosságait, mint a Bombabiztos vagy a Dr. Strangelove, miközben a mostani állapotokra vonatkoztatja ezek témáit és felvetéseit.
Szerelmem, Merkwürdigliebe – Csapón kívül 68.: Dr. Strangelove or How I Learned to Stop Worrying and Love the Bomb / Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni, 1964
A hatvanadikat tölti az idén a film, ami az eladdig billegőket is végleg meggyőzte arról, hogy Kubricknak a legnagyobbak közt van a helye. A nukleáris rettegéssel szemben csak egy lehetőségünk van: a nukleáris kacagás. Atomerejű film az atomkorszakról, egy háromfelé maghasadó, zseniális Peter Sellersszel.
A korábban az NBC médiatársaság hírosztályát irányító Noah Oppenheim forgatókönyve egy oknyomozó riporter alaposságával járja körül a fiktív helyzet során felvetülő legégetőbb kérdéseket és az azokra adott legvalószínűbb reakciókat. Szinte minden opció tárgyalásra kerül: mi van, ha a támadás mögött Kína, Oroszország, Észak-Korea, belső szabotázs, egy meghibásodott, AI-alapú kilövőrendszer, vagy egy elkeseredett merénylő áll? Hogyan zajlanak a konkrét elhárítási műveletek és a biztos pusztítással járó válaszcsapások mindezen ismeretlenek függvényében? A történet ugyanakkor a friss hivatkozásokon túl kevés kiegészítéssel vagy újdonsággal szolgál a közéleti káosz figyelemfelhívó ábrázolása kapcsán. Az alkotás éppen azt példázza, hogy az újabb világégés lehetősége még mindig a levegőben van és elég egy apró szikra a „dinamitokra épített” világrend felbomlásához. Oppenheim már hasonló témájú minisorozata, a Nulladik nap kapcsán is foglalkozott ezekkel a kérdésekkel, az akkor közhelyes melodrámába torkolló paranoia ezúttal Bigelow rendezői kezei között pattanásig feszülő rendszerkritikává bontakozik ki.
Az A House of Dynamite szubverzív műfajkombinációja egyszerre kínál tényleges fizikai kontaktusok nélküli, elméleti keretek között értelmezett akciófilmet, közéleti csatározásoktól mentes politikai thrillert, ami nem különösebben bonyolódik az összeesküvés okainak feltárásába, és egy olyan katasztrófafilmet, melyben pusztán a krízis lehetősége és nem a bekövetkezte okoz válsághelyzetet. A láthatatlan fenyegetéssel szembeni harc az ismeretlen ellenfél miatt válik különösen hátborzongatóvá, a dráma pedig annak felismerésében rejlik, hogy a tényleges nemzetbiztonsági készültség esetén az illetékesek ugyanolyan rémült átlagemberekként reagálnak, mint bárki más tenné. Az események realizmusát ráadásul a haditudósításszerű – kézikamerás beállításokra és hirtelen ráközelítésekre épülő – képi világ is fokozza. A gyakori hosszú követőfelvételek és a témára igazodó kamera fókuszváltásainak dokumentarizmusa megfigyelő jelleget kölcsönöznek prezentálásmódnak. Bigelow úgy alkalmazza a tőle megszokott akciófilmes hatásmechanizmusokat, hogy a precízen beállított és elrendezett életképek teljes mértékben természetesnek és spontánnak hatnak. Mindeközben Volker Bertelmann idegőrlően fülbemászó aláfestő zenéje a Nyugaton a helyzet változatlan és a Konklávé után újabb válságszituációt tölt meg dallamos feszültséggel.
A bevonódást segítő formanyelvnek megfelelően mindenekelőtt a káoszt azonosulhatóvá tevő, sőt, elragadó emóciók jutnak főszerephez a realisztikus krízishelyzetet széleskörben analizáló narratíva során. Az esélylatolgatásokon és a hipotetikus események elképzelhető lefolyásának találgatásain túl elsősorban a történtekre adott elkerülhetetlen érzelmi reakciók és a döntéseket övező morális dilemmák kerülnek előtérbe. Hiszen bármilyen megoldás születik, a következmények minden tekintetben végzetesek a korábban fennálló globális rend működésére és az áldozatul eső életekre nézve. A világhatalmi játszmák résztvevői tehát nem kizárólag aktuálpolitikai értelemben, hanem az egész emberiség tekintetében vállalnak kockázatot. Milyen mértékű válaszcsapás indokolt egy tényleges témadás esetén? A döntéshozók saját nemzetüknek, a világnak, vagy a történelemnek tartoznak elsősorban felelősséggel, ha az érdekek egymásnak ellentmondanak? A fennkölt dilemmák ellenére minél felsőbb vezetői körökbe tartoznak az eseményekben résztvevő adott szereplők, annál inkább hétköznapi átlagemberekként cselekednek: a nyitóepizódban még csak apránként törik meg a karakterek szakmaiságát az olyan magánéleti tényezők, mint egy közelgő lánykérés tervezése vagy a családtagok figyelmeztetésére tett kísérletek az egyre biztosabb katasztrófát megelőzően, később viszont a magasabb beosztású tisztek már képtelenek teljeskörűen ellátni feladataikat a rájuk nehezedő nyomás és a személyes tragédiák miatt.
Jelzésértékű továbbá, hogy éppen a kommunikációs tiszt képtelen vonalban maradni a csoportos válságmegbeszélés alatt, a békés megoldásokat segíteni hivatott diplomáciai tanácsadó pedig egy véres csatát családi szórakozássá alakító történelmi újrajátszás rendezvényén vesz részt. Mindeközben az Egyesült Államokat megtestesítő, kiemelt pozícióban lévő elnök kép nélkül jelentkezik be az ország irányítói között zajló videóhívásba és – a megjelenését övező várakozásokat fokozva – egészen a legutolsó felvonásig csak a háttérben van jelen. Az ország állapotát érzékelteti továbbá, hogy cselekvésképtelen vezetője a nukleáris fenyegetés tetőpontján feleségétől kér tanácsot. Az A House of Dynamite ennek ellenére sokkal inkább látványos tablófilm, mintsem érdemi karakterdráma. A történet a lehetséges krízishelyzetek felfokozott modellezését nyújtja, kritikája éles megfigyeléseiben rejlik, miközben nem kínál megoldásokat vagy foglal állást a döntési lehetőségek káoszában. A kiemelt szereplők hiába kapnak személyes motivációkat, ezek közhelyei is csupán általánosításoknak hatnak.
Kathryn Bigelow rendhagyó történetmesélési stratégiája filmje legnagyobb erénye és gyengesége egyszerre. A különböző pozíciókból láttatott elbeszélésmód kaleidoszkópikus látleletet nyújt az Egyesült Államok működéséről, a fordulatok ugyanakkor a nézőpontváltások ellenére sem kerülnek más megvilágításba. Mivel senkinek sincsenek konkrét válaszai a fennálló helyzetre, így a más-más kontextusban megismételt kérdésfelvetések sem tudnak új perspektívákat nyitni. Az ugyanazt a szituációt egymás után, valós időben újramesélő epizódok ráadásul némileg veszítenek hatásfokukból a sokkoló erejű első felvonást követően. Az A House of Dynamite mindazonáltal a legizgalmasabb hidegháborús narratívák hagyományait követve képes maga elé szegezni közönségét, hogy nézőit katartikus terrorban tartva, kényelmetlen közelségből érzékeltesse a fennálló globális konfliktusok lehetséges következményeit.
