Istenesen igyekszik a Fox minden létező dollárt kipréselni a sci-fi-horror-franchise-jaikból: amikor épp nem élőszereplős Alien sorozattal próbálkoznak, akkor a 80-as évek másik ikonikus szörnyét, a Ragadozót próbálják feléleszteni. Ez az utóbbi években meglepően jól sikerült nekik, a legújabb, Halálbolygó alcímet viselő „élőszereplős” mozifilm azonban annyira fantáziátlan lett, hogy inkább érződik vissza-, mintsem előrelépésnek a széria történetében.
Gyors ismétlés azoknak, akik még tudni szeretnék, hogy hányadán is állunk az eddigi Ragadozó filmekkel: miután Arnie a nagy sikerű 1987-es eredetiben izmozott egy sort a dzsungelbéli vadásszal, az 1990-es második részben Danny Glover került szembe a bandákkal, a hőhullámmal és egy újabb idegen vadásszal. Ezután egy jó ideig nem készült önálló Ragadozó film, helyette azonban megkaptuk a 2001-es Aliens v. Predatort, majd egy folytatást is hozzá, és bár a ragadozó yautják talán jobban jöttek ki ezekből, mint a másik velük összezárt szörnyek, az Alien sorozat xenomorfjai, még mindig bőven maradt hiányérzet a sorozat rajongóiban. 2010-ben aztán egy hazai alkotónak, az akkor éppen még a hollywoodi szamárlétrán egyre feljebb kapaszkodó Antal Nimródnak jutott a cseppet sem irigylésre méltó feladat, hogy új életet leheljen a tetszhalott franchise-ba. A Ragadozók amúgy egyáltalán nem lett egy rossz film, s bár a sztori bőven hagyott lehetőséget a folytatásra, kasszát nem robbantott, így néhány évvel ismét új úton indult el a stúdió. Ezúttal az eredeti filmben szereplő (illetve annak a forgatókönyvét állítólag jócskán feljavító) Shane Black ülhetett a rendezői székbe, a nagy reboot-hajrában készült folytatás-újrakezdés horribilis kritikai (és rajongói) fogadtatás után nagyon elhasalt, szintén újabb folytatások nélkül hagyva a brandet.
Már úgy tűnhetett, hogy az Alienhez hasonlóan ez a sorozat is maga mögött hagyta fénykorát, végül szinte a semmiből érkezett egy remekül felépített, a stúdió által bátortalanul streamingre száműzött, az eredeti film mentalitását hűen megidéző előzményfilm, ami számos bátor húzással hívta fel magára a figyelmet, és emelt a Ragadozó-részvények értékén. Dan Trachtenberg két nyelven leforgatott Prédája (akár angolul, akár komancs szinkronnal is nézhető a megfelelő platformon) nagyon precízen felépített, gyönyörűen fényképezett, és nem mellesleg kiváló főszereplőt (Amber Midthunder) találó alkotás, ami után várható volt, hogy a franchise sorsát Marvel-mintára ezúttal is egy bizonyos alkotó kezébe fogja tenni a stúdió.
Trachtenberg pedig hozzá is fogott újdonsült univerzuma építéséhez: csak idén ez a második Predator mozogóképes termék, a nyáru Gyilkosok gyilkosa (Killer of Killers) ugyan nem élőszereplős, hanem animációs film, viszont a kreatívabb és látványosabb fajtából, ami egyszerre hommage és folytatás a régi részeknek (igen, ismét felbukkan a yautják hajóján Danny Glover által megcsodált, 18. századi pisztoly), és egyúttal vagány, korhatáros animációs akciófilm, remek látványvilággal és élvezetes koreográfiával.
Nos, a Predator: Halálbolygó az eddigi Ragadozó filmekhez képest egyszerre egy bátor lépés előre és egy bátortalan imbolygás hátra. Mindenképp bátor döntés ugyanis a brand története során először ténylegesen egy ragadozót megtenni, nemcsak cím-, hanem valódi főszereplőnek. Az is mondható bátor döntésnek, hogy hőst csinál a korábbi antagonistából, de hát ez még önmagában nem példa nélküli, (gondoljunk akár a Terminátor második részére). Az viszont már kevésbé sikeres (még ha valahol szintén bátor döntés is), hogy a szinte két óra hosszú Halálbolygóban nem találkozunk egyetlen valódi emberrel sem, csak yautjákkal, androidokkal és mindenféle űrvadállattal.
Ez a döntés már csak azért sem sikeres, mert meglehetősen nehéz azonosulni egy olyan szereplővel, akiről a nevén kívül semmit nem tudunk, az arcát borító agyaraktól nehéz megmondani, hogy éppen milyen érzelmeket él át, de legfőképp: látszólag semmi érdekes nincs benne mint karakterben – azt leszámítva, hogy yautja. Ha azonban ez utóbbi látványos tényt figyelmen kívül hagyjuk, Dek a filmtörténet egyik legkevésbé érdekes figurája, aki sótlanabb fazon, mint Conan, és még a kardja sem olyan szép.
Dek (Dimitrius Schuster-Koloamatangi) története ugyanis annyi, hogy ragadozóhoz képest kistermetű, tehát a testi erőt mindenek fölött istenítő törzse kitaszítja őt magából. Bátyja, Kwei (Michael Homick) azonban feláldozza magát, és megvédi őt apjukkal szemben, Dek pedig hősiesen elmenekül a yautják szülőbolygójáról egy vadászbolygóra, ahol minden fűszál és bogár félelmetes és halálos, hogy ott aztán levadássza a legnagyobb és legfélelmetesebb szörnyet, amivel bizonyíthatná rátermettségét apja és a törzse előtt. Útja során csatlakozik hozzá a kissé megtépázott állapotú android, Thia (Elle Fanning), illetve egy Picúrnak elkeresztelt tarajos, majomszerű lény, tőlük pedig a mogorva Dek pedig végül megtanulja, hogy a barátság fontos, és hogy vannak dolgok, amiket jobb nem egyedül csinálni.
Azt nem tudni, mennyire volt tudatos lépés, hogy a Ragadozó: Halálbolygó fő története nagyban követi az első Jégkorszak rajzfilm összes fordulatát és karakterfejlődését, netán ez a hasonlóság csak véletlen egybeesés, mivel kiszámítható és biztonságos ez a formula. Ez azonban arra is rámutat, hogy egy főszereplő soha nem a külsőségeitől lesz emberi, hiszen a magány és a barátság épp annyira érthető fogalmak akkor is, ha az illető éppen egy mamut, vagy, ez esetben egy yautja. A gond csak az, hogy a legérdekesebb, amit eddig tudtunk ezekről a ragadozó űrlényekről, az pont az volt, hogy nem emberek, hogy van ugyan a miénkhez hasonló kultúrájuk és társadalmuk, de a nálunk megszokott értékeket felülírja a vadászat rítusa és tisztelete. Ehhez képest Dek a cselekedetei alapján, nyugodtan lehetne ember vagy éppen majom is, szinte lényegtelen, hogy milyen faj vagy társadalom sarja, a következtetései még úgy is túlságosan emberiek és földiek, hogy még nem is hallott az emberiség szülőbolygójáról. Az pedig különösen zavaró, hogy Dek szinte minden ragadozóságát, teljes kultúráját és értékrendjét felülírja az a néhány alkalminak is alig mondható ismeretség, akivel együtt csatangol pár órát. Egy ilyesfajta átalakulás akár érdekes is lehetett volna, ha nem csak a forgatókönyvírói sablonok mentén valósult volna meg.
Közben bekavarnak a nagy vadászatba az Alienből megismert Weyland-Yutani cég robotjai – ez a gesztus ugyanakkor csak egy súlytalan easter egg: arra kérdésre, hogy ez akkor most mennyire kavarja meg az eddig történetszálakat, esetleg hogy akkor végre valahol kánonnak számítanak-e az Alien v. Predator filmek, nem kapunk semmilyen érdemleges választ. A Weyland-Yutani csak úgy itt van, és továbbra is biológiai fegyvereket szeretne megszerezni. Ettől a ponttól tehát az is megvan, hogy ki a „gonosz”, ha már yautja szereplőnk nem az. És mivel vörös vérű valódi ember sehol nem csatlakozik be a halálbolygón zajló csetepatéba, még csak korhatárt sem kell emelni, hiszen csupán zöldvérű űrlények és fehérvérű robotok végtagjai fognak repülni szanaszét a konfliktus során az űrrózsa minden irányába.
Abban az értelemben Trachtenberg hű maradt az eredeti film és a Préda szellemiségéhez, hogy ezúttal sem kapunk túlbonyolított történetet (vagy netán Shane Black mintájára minden másodpercben egy rossz poént). A Ragadozó: Halálbolygó egy kőegyszerű film, még annál is egyszerűbb karakterekkel és történettel, ami akár még jó dolog is lehetne. Hiszen úgy az eredeti, mint a 2022-es film megmutatja, hogy ebben a műfajban ez gyakran előnyt jelent, és hogy miért tartják sokan az egyik leglegtisztultabb és leginkább képekben mesélni képes műfajnak az akciófilmekét. Ugyanakkor itt hiányzik a gondolatmenetnek és az értékrendnek az a fajta pőresége, ami annyira érdekessé tette a mára megérdemelten klasszikussá avanzsált eredetit – de az a magabiztosság is, ami annyira élvezetessé a Prédát.
Arccal a sárban – John McTiernan: Predator / A ragadozó, 1987
A Predator első ránézésre tökéletesen illeszkedik korának leginkább Schwarzenegger és Stallone nevével fémjelzett akciófilmes trendjébe. S valóban, a véresen egyszerű történetvezetés, a cool szörnydizájn, a karizmatikusan gonosz zene és a fetisizált erőszak mind kellett a sikeréhez...
Marad helyettük egy szombat reggeli rajzfilm története, hangvételében hozzá nem illő karakterekkel, decens látvánnyal és akcióval (bár helyenként az is annyira sötét és követhetetlen, hogy kiválónak aligha lenne mondható), néhány kreatív ötlettel (a halálbolygó némelyik lénye, és azok későbbi felhasználása) felturbózva. Az azonban sokatmondó, hogy az idén megjelent két Ragadozó-termék közül nem az egész estés animáció az, amelyik gyerekesebbre sikeredett...
