Vámpírokkal, cowboyokkal, megtört magyar hősökkel és Queen budapesti koncertjével várt a 9. Budapesti Klasszikus Film Maraton szeptember 15. és 20. között.
„Aki nem itt van, az hol van?” – énekli a Kiscsillag, és tehetjük fel mi is a kérdést minden szeptemberben a Budapesti Klasszikus Film Maratonon (BKFM) körbenézve, ahol 9. éve – de főleg az utóbbi 4-5 évben – garantáltan belebotlunk filmes ismerőseink többségébe. A Nemzeti Filmintézet fesztiválja olyan gazdag kínálattal vár, hogy a legkülönbözőbb érdeklődésű és indíttatású nézők találhatnak maguknak programot. A BKFM legalább három szinten működik: a népszerű klasszikusok (mint idén a Thelma és Louise vagy A gyűlölet) a legszélesebb közönséget is megszólítják, de ilyenkor jó alkalom nyílik a ritkábban látható, de elismert darabok (mint idén Andrzej Wajda filmjei vagy a Mickey és Nicky) pótlására, a legelszántabbak pedig akár teljesen ismeretlen különlegességekkel (mint idén egy bolgár vagy chilei dráma, észt családi film) is próbát tehetnek. A filmeket kiegészítő beszélgetések, mesterkurzusok, filmszakmai programok pedig csak szusszanásnyi pihenést hagynak, inkább résmentesen kitöltik a szabad perceinket két vetítés között. Olyan, mintha több maraton is futna egymással párhuzamosan, de időnként biztos lesz átfedés a választottjaink között.
A Budapesti Klasszikus Film Maraton maraton a saját jogán is, hiszen idén hat napon át, hat helyszínen, több mint 100 vetítéssel árasztott el, de maraton a nyár végi, ősz eleji filmfesztiválok koronájaként is. Ha idén néhány hét leforgása alatt végiglátogattuk a Veszprém-Balaton Filmpikniket, a miskolci Cinefestet, majd a BKFM-et (esetleg a nemzetközi porondra kilépve a Velencei vagy a Torontói Filmfesztivált), az igazi maratoni teljesítmény, még ha a fesztiválok eltérő profilja változatossá is teszi az élményt. A BKFM értelemszerűen a klasszikusokra fókuszál, kiemelt figyelemmel a frissen restaurált alkotásokra. Ezen belül is jelentős a magyar filmek aránya, amit sokszor magyar származású alkotók filmjei egészítenek ki – André de Toth vagy Michael Curtiz például igazi jolly jokerek, idén is műsoron voltak filmjeik. Alapvetés, hogy a Filmmaratonon azt nézzük, amit lehet, így felesleges is felvetni, hogy ez vagy az a film miért nincs a kínálatban – már volt tavaly, vagy lesz jövőre. A szervezők előszeretettel keresnek évfordulókat, különböző apropókat egyes filmek vagy szekciók beválogatásakor, így idén egyebek mellett a magyar film születésének 125., az 1956-os forradalom 70. és Andrzej Wajda születésének 100. évfordulója is szervezte a programot, de a szintén évfordulós Putty Lia és Marilyn Monroe filmjei is műsoron voltak.
Tíz film, amit nem érdemes kihagyni az idei BKFM-ről
Remek válogatással hódít idén (is) a Budapesti Klasszikus Film Maraton. Íme, tíz gyöngyszem a bőséges programból.
Ezzel együtt lehetett az az érzésünk, hogy idén az elmúlt évekhez képest kicsit haloványabb válogatással várt a Filmmaraton, ami a kormányváltással érkező büdzsécsökkentéssel is összefüggött – például a Bazilika előtti impozáns (olykor akár provokatív) helyszínt a Városháza udvara váltotta fel. S míg az elmúlt években a fesztivál vendége, pódiumbeszélgetések résztvevője és szekciók alanya volt például Wim Wenders vagy David Cronenberg, idén a jóval kisebb névnek számító Mohsen Makhmalbaf rendezőt, Pawel Edelman operatőrt és Mathieu Kassowitz színész-rendezőt látta vendégül a BKFM. Természetesen az ő munkáik is színvonalas csokrokba rendeződtek, illetve ezeken kívül számtalan más film is műsoron volt, összesen tíz szekcióban – a nézőszámok alapján pedig a fesztivál idén is képes volt megszólítani a filmrajongókat, hiszen több mint 10 ezer érdeklődő fordult meg a vetítéseken.
Az idei szekciók közül az Út az 1956-os forradalomig, a Vadnyugattól vadkeletig és a Vérgrófnők volt számomra a legizgalmasabb, de egy-egy alkotói életmű vagy a legvegyesebb Nyitott archívumok szekció is tartogatott izgalmakat. A tematikus válogatások különlegessége egyértelműen az egyes elemek között kirajzolódó összefüggések, a variációk-ismétlődések felfejtése, miközben – mint arra Varga Balázs filmtörténész felhívta a figyelmet A Dunánál vetítése utáni beszélgetésben – a Filmmaraton filmjei egymással is párbeszédbe lépnek. Schiffer Pál és Magyar Bálint súlyos dokumentumfilmje ugyanis egyidőben forgott a fesztivált nyitó Queen Budapest koncertfilmmel, mégis mintha egy világ választaná el a kettőt.
Az 56-os szekció (kurátor: Fazekas Eszter filmtörténész) filmjei nemcsak egymással, hanem a kísérőfilmként vetített 1956-os filmhíradókkal (és animációs filmekkel) is diskurzust folytattak – ahogyan a kiválasztott filmek, úgy a filmhíradók is jellemzően egy folyamat részeként kezelték (vagy kerülték meg) a forradalmat. Némelyik film a forradalomhoz vezető feszültséget csatornázta magába (Keserű igazság), másik a forradalom bukása utáni menni vagy maradni kérdésen időzött el (Éjfélkor). A Párbeszéd vagy a Tízezer nap pedig, kiegészülve a Nyitott archívumok szekcióban vetített A Dunánál című filmmel, a forradalmat akár az egész 20. századdal, de legalábbis a középső harmadával együtt vizsgálták, az egyéni sorstörténeteken keresztül arra a nehezen vitatható, napjainkig kiható konklúzióra jutva, hogy egyik szenvedés követte a másikat, a politikától jobb távol maradni és inkább alkalmazkodjunk behúzott nyakkal.
A Vadnyugattól vadkeletig: a western és a magyarok (kurátor: Pápai Zsolt filmtörténész, filmkritikus) az amerikai (vagy olasz) western és a magyar film közti hatáskapcsolatokat kutatta, különlegességképpen az amerikai westernből is magyar kötődésű darabokat választva. A pisztolyhős (The Gunfighter) a hírnév árnyoldalára hívta fel a figyelmet a bajszos Gregory Peckkel (forgatókönyv: André de Toth), a klasszikus korszakban született pionírwesternt, A holnap hőseit (Dodge City) pedig korántsem evidens módon az elsősorban más műfajokban jeleskedő Kertész Mihály (Michael Curtiz) rendezte. Magyar párdarabjaik (80 huszár, Hajdúk, Matyólakodalom, A trombitás) akár nevezhetők easternnek is, közös vonásuk pedig, hogy bukástörténetek – bár a bukás mértéke eltérő. Míg a klasszikus western a civilizáció, a törvényesség győzelme felé vezető rögös, de diadalmas utat mutatja be, az easternben nem győzhetnek a hősök, maximálisan elérhető jutalmuk a túlélés. A magyar történelem viharai között viszont ez sem kis teljesítmény.
A fesztivál slágerszekciójának számító Vérgrófnők – Női vámpírok a 20. századi zsánerfilmben (kurátor: Varró Attila filmkritikus) a vérszívónők alakváltozataiból nyújtott válogatást. Miközben műsoron volt Tony Scott első rendezése, az Éhség és a Carl Theodor Dreyer-féle Vámpír is, a legnagyobb hullámokat Jesus Franco kultuszfilmje, a Vampyros Lesbos kavarta, míg a filmcsokor legmagyarabb darabja a Hammer stúdióban készült Drakula grófnő (Countess Dracula) volt. A film amellett, hogy a Báthory Erzsébetet illető vámpírvádakra épített, Peter Sasdy rendező és Sandor Eles színész személyében két emigráns magyar alkotót is felvonultatott, így a magyar nevek kiejtése többnyire stimmelt. A történetet pedig akár az Új Gazdasági Mechanizmus látszólag megfiatalodva, de valójában ősöreg formában csábító veszedelmével is párhuzamba állíthatjuk.
A Budapesti Klasszikus Film Maraton után, vagy inkább a vetítések között, egyik moziból a másikba életveszélyes manőverekkel cikázva, szomorú szendvicseket rágcsálva, két egyformán érdekes, de egymás fedő film között vacillálva vagy zsongó fejjel a napi ötödik filmet latolgatva visszatérő konklúzió, hogy a legjobb lenne, ha egész évben meg lehetne nézni a mozivásznon ezeket a filmeket, bár természetesen érthető, hogy egy ilyen esemény kiemelt figyelmet irányít a szürke hétköznapokban könnyen elsikkadó csemegékre. Nyílt titok, hogy a Nemzeti Filmintézetnek van is szándéka egy állandó vetítőhely biztosítására, hiszen a magyar állam nagy adóssága, hogy nincs ma egy olyan cinematheque, ahol friss premierek helyett klasszikusokat lehet nézni. Ezernyi megoldandó feladat mellett szép eredmény lenne, ha az új kormány ezt az ügyet is felkarolná – addig is várhatjuk a jubileumi, 10. Budapesti Klasszikus Film Maratont.
