A legjobb történeteket még mindig az élet írja. Nincs ez másképp Pablo Trapero megtörtént eseményeket feldolgozó thrillerje esetében sem, amely fikció nélkül meséli el a 80-as évek hírhedt bűnöző családjának hátborzongató történetét. Trapero filmjéért megkapta a legjobb rendezőnek járó Ezüst Oroszlánt a 2015-ös velencei filmfesztiválon.
A klán a Jorge Rafael Videla nevével fémjelzett, kegyetlen katonai diktatúra utolsó, és az azt követő demokrácia első éveiben játszódik, ’82-től '85-ig. A film főszereplői azonban nem elszenvedői, hanem haszonélvezői a korrupt rendszernek. A Puccio család feje, Arquímedes (Guillermo Francella) elveszíti a kémelhárítóknál betöltött állását, ezért a diktatúra közelgő bukását nem üdvözli úgy, mint a legtöbb argentin. Fia, Alejandro (Peter Lanzani) és még két bűnrészes társ segítségével gazdag családból származó áldozatokat rabolnak el és tartanak fogva. A módszerük mindig ugyanaz: csapdába csalni egy vagyonos család egyik tagját, az autó csomagtartójában hazaszállítani, és ott fogva tartani addig, amíg az áldozat családja ki nem fizeti a kért váltságdíjat. Az első két emberrablásig minden problémamentesen zajlik, ám a tehetséges rögbijátékos Alejandro megelégeli a bűnöző életformát, és szeretne kiszállni a családi bizniszből. Az elválás nem olyan könnyű, hiszen a fiú egész egzisztenciáját – beleérte a virágzó rögbikarrierjét – apjának és az emberrablásból befolyó pénznek köszönheti.
A történet tragikus hőse egyértelműen Alejandro, az ő sztoriját ismerjük meg a legátfogóbban. Amikor beleszeret egy gyönyörű szörfös lányba, Mónicába (Stefanía Koessl), elkezdi átértékelni az életét, nem tud és nem is akar többé részt venni az emberrablásokban. Azonban nem elég bátor kiállni az apja ellen, aki mindig talál módot arra, hogy elhúzza a mézesmadzagot a fia előtt. Alejandro félmegoldásokkal próbálja menteni a helyzetét: hazacsábítja az Új-Zélandon élő bátyját, ezzel elérve, hogy onnantól az idősebb testvér segítsen be az apjának. Tényleges változtatásra azonban nem képes, ahogy senki sem a családban, inkább mindenki némán tűri, hogy a családi vacsorába behallatszódnak a fogvatartottak fájdalmas kiáltásai. Egyedül a legkisebb fiútestvér, Guillermo (Franco Masini) szánja el magát komoly lépésre azzal, hogy elmenekül otthonról.
Nehéz ítélkezni a családtagok felett, akik semmit sem tesznek apjuk ámokfutása ellen, hiszen Arquímedes félelmetes és manipulatív. Első ránézésre ártatlan idős bácsinak tűnik, aki gondoskodó apa és férj, törődik a feleségével, segít a gyereknek a matekháziban, tisztelettel és szeretettel bánik a családtagjaival. Mindezt teszi addig, amíg valaki ellent nem mond neki. Már a film elején kapunk egy kis kóstolót az igazi énjéből, amikor a külföldön élő legidősebb testvérről, Maguiláról (Gastón Cocchiarale) beszélnek a vacsoraasztalnál, aki az apa szemében egy áruló, hiszen elhagyta a családját. Látszik rajta a mélységes harag, amit fia iránt érez, számára nincs nagyobb bűn, mint cserben hagyni a családot. Ezért is válik minden átmenet nélkül brutálisan agresszívvá, ahányszor Alejandro megpróbálja otthagyni a bűnöző életformát. A film végén már egyértelműen látjuk a tiszteletreméltó családfőben rejtőző szörnyeteget, aki gátlástalanul magával rántaná saját fiát a pusztulásba.
Trapero nemzetközileg is elismert argentin rendező, aki filmjeiben előszeretettel foglalkozik Argentína társadalmi problémáival. A klán sem csak egy thrillerként szolgál, a Puccio család tökéletesen reprezentálja az elnyomó katonai diktatúrát, ahol az elnyomottak legitimálják az autoriter rendszert. Az argentin rendező nem „hollywoodizálta” a történetet: szinte dokumentumfilmes pontossággal ábrázolja a valós történetet, még arra is figyel, hogy a színészek hasonlítsanak az igazi Puccio család tagjaira. Trapero a feszültségkeltés eszközeként használja az ellentétek sokkoló erejét, például rendszeresen égbekiáltóan vidám amerikai dalbetéteket használ az emberrablásos és váltságdíj-kifizetéses jelenetek aláfestőjeként, erősítve azt az érzést is, hogy újdonsült demokrácia ide vagy oda, a 80-as évek Argentínája még távol volt attól az életérzéstől, amit ezek a dalok közvetítenek. Az egyik gyönyörűen megkoreografált jelenetben pedig párhuzamos montázsban láthatjuk, ahogy Alejandro és Monica egy autóban éppen beteljesítik szerelmüket, míg Arquímedes és bandája meggyilkolják legutóbbi áldozatukat. Az öröm és a fájdalom sikolyai hátborzongató módon keverednek ebben az ikonikus jelenetben.
Argentínában hatalmas sikere volt a filmnek, hiszen a Puccio család nevét még ma is ismerik. 2015-ben nem csak A klán dolgozta fel a család történetét, hanem egy 11 részes tévésorozat is, Historia de un clan címmel. A film teljes megértéséhez ismerni kell a kulturális és a politikai hátteret, ezért talán csak az argentinok tudják igazán értékelni az alkotást. Hasonlít Antal Nimród most forgó, a viszkis rablóról szóló filmjéhez, amely egy legendás magyar bűnöző történetét dolgozza fel, és valószínűleg csak számunkra lesz igazán jelentős.
