Az új olasz romkomban a humor és az identitásképzés kérdése udvarol egymásnak, ami tökéletes párosításnak tűnik, de a heves szívdobogást ígérő flört végül csak üres frázis marad.
Paolo Genovese neve a legtöbbek számára a Teljesen idegenek című egyhelyszínes dramedy miatt lehet ismerős, hiszen az olasz rendező filmje akkora sikert aratott, hogy az elmúlt közel tíz évben több, mint 25 feldolgozás készült a történetéből világszerte – Magyarország meglepően gyorsan reagált, Goda Krisztina BÚÉK-je már két évre rá elkészült. Genovese azóta is aktív, legújabb műve szintén egy vicces-érzelmes kamaradarab, de úgy tűnik, arra még várni kell, hogy újabb közönségkedvenc szülessen.
Ernelláék Olaszországban – Paolo Genovese: Teljesen idegenek / Perfetti sconosciuti
Idén az olaszok is készítettek egy lakásbelsőben játszódó, viszont igen ötletes kamaradarabot, ami ugyan nincs olyan jó, mint az Ernelláék Farkaséknál Hajdu Szabolcstól vagy az Ez csak a világ vége Xavier Dolantől, de kevés hiányzott.
Lara (Pilar Fogliati) saját lakására invitálja Pierót (Edoardo Leo), hogy jobban megismerkedjenek. Az eleve is stresszes szituációt tovább nehezítik a fejükben folyvást cikázó hangok: mit szabad és mit nem? Tudom-e őszintén magamat nyújtani, meg egyébként is, ki vagyok én valójában?
Az estét kitöltő romantikus találkozó két mentális és egy valós szobában játszódik, melynek központi eseménye a vacsoraasztalnál kibontakozó beszélgetés, ami épp attól lesz hitelesen kényelmetlen, hogy mindkét fél görcsösen ügyel arra, hogy az „illő” dolgokat mondja és tegye. Kapkodás a félhomályban, a tökéletes ajándék kiválasztása, tíz különböző ruha felpróbálása: a film ezekkel az ismerős helyzetekkel remekül megteremti az első randi diszkomfortérzését, ugyanakkor a néző számára épp a páros közötti lappangó feszültség enyhül azáltal, hogy belelátunk a fejükbe. Így maga a cselekmény meglehetősen banális, a valódi főszerepben a fejben élő kis alteregók, valamint a köztük zajló párbeszédek vannak. Mivel a dialógusokra építő kamaradráma nagy aktusoktól mentes, a színészi játék, az interakciók tempója, illetve a vágás próbálja felrázni a dinamikát, utóbbi azonban inkább zavaró: a kifejező alakítások és film központi elemét képező gondolatok néha nem érvényesülnek a kapkodósan felsnittelt jelenetek miatt. Persze az érdekes, ahogyan az impulzív fellépés váltakozik a tudatos stratégiákkal, ugyanakkor kevesebb „fejszereplővel” jobban ki lehetett volna emelni ennek kettősségét, és akkor az elhadart mondatoknak is több tere lenne. Továbbá lendületesebbé és színesebbé tette volna a vizualitást, ha maga a légyott nem egy újabb zárt térben, a kanapé-konyha-hálószoba szentháromságában valósul meg, hanem valamilyen szabadtéri tevékenység adja a közeget.
Jóllehet maga a szöveg sem olyan izgalmas: más élethelyzetekre, problémákra fókuszálva ugyan, de a Túlagyalt randevú az Agymanók koncepcióját emeli át – még messzebbre tekintve pedig a kilencvenes évek amerikai sitcomját, a Herman's Head-et (1991-1994) vehetnénk alapul. Genovese gyakorlatilag elkészítette a Disney-Pixar híres és nagysikerű animációs filmjének az élőszereplős változatát, ám munkája az elnagyolt részleteknek hála jóval felszínesebbnek hat. Itt elsősorban nem az alapérzelmek és a hangulatok dominálnak, hanem az eszmék és a tanult viselkedésmódok: a nőnél például a feminista, az anarchista, valamint a konzervatív énkép kapja a legnagyobb szerepet, a férfinél pedig a pragmatikus, a romantikus és a kiábrándult magatartás váltogatja egymást. A különféle attitűdöket viszont mindkét oldalon 4-4, nagyjából egykorú színész prezentálja, ami egyfelől érthető, ha a főszereplők életkorát tekintjük, másrészt szűklátókörű értelmezést feltételez, hiszen még az Agymanók 2-ben is megjelenik Riley fejében a nosztalgia, amit a megszemélyesítésnek megfelelően egy idős karakter ábrázol. Ennélfogva a dilemmák, egyszersmind azok illusztrációi is egysíkúvá válnak.
Amellett, hogy effektíve túl sok szereplőt próbálnak szem előtt tartani, a külső tényezők beavatkozását egy idő után lezáratlanul elengedik. Holott ha valamivel meg lehetne törni az este egyhangúságát, akkor az az ottalvós buliból telefonáló gyerek vagy a féltékeny, ragaszkodó expasi – csakhogy a bő másfél órás hossz kereteit teljesen kitöltik a négy (elme)fal közötti történések, ezért ezek az elemek tartalmas motivációk helyett csak suta, a továbblépést forszírozó közjátékokká válnak.
Ezektől függetlenül a Túlagyalt randevú mérsékelten, de azért szórakoztató romantikus vígjáték, ami összegyűjti a jelenleg népszerű olasz színészeket egy jutalomjátékra. Különösen Leo és Fogliati bájosan esetlen párosát jóleső nézni, dacára annak, hogy a figuráik sekélyesek. Ha a színészek jól is állnak egymásnak, karaktereik között nincs kidolgozva a(z intellektuális) kémia, ami szintén fakadhat abból, hogy tudjuk, valójában min agyalnak, de sokszor egész más az, amit végül kimondanak. A kínosan hosszú Queen-előadás idejét használhatták volna több olyan jól működő poén beemelésére, mint mikor egyik randipartnernek sem jut eszébe a megfelelő szó, úgyhogy a fejekben szorgos fiókátkutatásba kezdenek az ott élők, és akkor talán az elbeszélés monotonitása se lenne ennyire szembetűnő.
Mintha a rendező Larához hasonlóan „szabotőr szuperegóval” rendelkezne, és nem bírna kilépni a saját koponyájából, vagyis tudja, mit kellene tennie, hogy egyedi hangot csempésszen az ismerős narratívába, mégis vajmi keveset tesz érte. Nem véletlenül mondják, hogy „lakva ismerszik meg az ember”, Genovese filmje pedig csak megerősíti ezt: ebből az egy éjszakás történetből nehéz mély és hosszútávú következtetéseket levonni.
