Társadalomkritikus gondolatokban gazdag, pompás kiállítású, ám kissé túl kiszámítható thriller született: A leleplezés napja Spielbergje nem invenciózus látnok, hanem egy elhivatott, de túlságosan komolykodó filozófus, aki mindenáron a kor pulzáló ütőerére akarja helyezni az ujját.
Noha ultramodern világunkban már aligha találkozunk olyan fizikai fenyegetéssel, mely az újdonság erejével hatna ránk, vagy bármilyen módon kizökkentene a civilizáció biztonságot nyújtó áldásaival körülpárnázott életünk kerékvágásából, az ismeretlentől való félelem időről időre felgőzölög a tudatalattink mocsarából. Érdekes megfigyelni, hogy Steven Spielberg már karrierje első szakaszában is erre a kollektív tudásunkban, mítoszainkban, ősképeinkben mélyen gyökerező alapérzületre építette filmjeit, még akkor is, ha a Párbajban (1971) és A cápában (1975) egyaránt egy „hétköznapi”, a valóságban is létező entitás (egy robusztus kamion, egy emberekre vadászó fehér cápa) képében manifesztálódott – és főként a rombolás, a pusztítás motivációjának hiánya miatt tűnt irracionálisnak, „kiismerhetetlennek” – ez a fenyegetés. Aztán 1977-ben jött Spielberg nagyszabású sci-fije, a Harmadik típusú találkozások, melyben elsőként jelent meg a direktort azóta is izgató idegenlény-tematika.
Öt hang és egy francia rendező – Csapón kívül 23.: Steven Spielberg: Close Encounters of the Third Kind / Harmadik típusú találkozások (1977)
Negyvenéves a film, ami Ray Bradbury szerint a világ legjobb sci-fije, és aminek köszönhetően az ufók már nem rosszindulatú zöld lények, hanem valami transzcendens élményt is hordozhatnak. Az amerikaiak ráadásul újra találkozhatnak harmadik típusilag Spielberggel: a filmet újra a mozikba dobták 4K-ban.
Az emberiség és a földönkívüliek elképzelt találkozását überlátványos, szinte delejező hatású képekkel elmesélő, de a konfrontatív akciójelenetektől következetesen tartózkodó mű tökéletesen reprezentálta a hetvenes évek azon – elsősorban úttörő vizualitásukkal, a nézőben őszinte csodálatot ébresztő formanyelvi megoldásaikkal hódító – filmek csoportját, melyeket Tom Gunning nemes egyszerűséggel csak „effektmozinak”, Pápai Zsolt pedig „posztklasszikus attrakciós mozinak” nevez. Kétségtelen, hogy a Harmadik típusú találkozások már a Hollywoodi Reneszánsz után narratív, stiláris és formai értelemben is konzervatív visszarendeződést hozó új-hollywoodi korszak egyik emblémafilmje, ám azáltal, hogy egy-egy emlékezetes jelenet erejéig a tiszta, akciómentes látványra irányítja a figyelmet, és az érzéki élményben való elmerülést célozza, csekély mértékben bár, de az előző korszak artisztikusabb törekvéseihez is kapcsolódik. E tekintetben – de csakis e tekintetben – Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia (1968) című magnum opusával is távoli párhuzamba állítható, ám sokkal szorosabb szálakkal kötődik a Star Trek nagyjátékfilmes szériájának első fejezetéhez, az 1979-ben bemutatott Űrszekerekhez, mely olykor kifejezetten lassú tempójával, hipnotikus, a nézőt elmélyültebb befogadásra hívó képeivel emelkedett ki a hasonszőrű mozik közül.
Nem csoda, hogy a hálás téma később sem hagyta nyugodni Spielberget, akit egyébként épp az inváziós sci-fi alműfajának ötvenes évekbeli csúcskorszakában (A Lény, 1951; Világok háborúja, 1953; Földön kívüli jövevények, 1953; A repülő csészealjak támadása, 1956; A testrablók támadása, 1956; Űrszörny, 1957) szippantott magába a mozi varázsa, vagyis mézízű gyermekkorában ismerkedett meg e történetekkel. A Harmadik típusú találkozások egyébként kifejezetten optimista jövőképet sugall – az emberek és a földönkívüliek értelmes párbeszéde korántsem tűnik megvalósíthatatlannak –, amit részben a kedvező korszellem, a hetvenes évek második felének hidegháborús enyhülése, a két szuperhatalom – az Egyesült Államok és a Szovjetunió – óvatos, de folyamatos közeledése magyaráz. A 1982-es E.T. – A földönkívüli ugyanennek a tematikának az „infantilizálása”, gyerekfilmes köntösbe bújtatása, a 2005-ben készült Világok harca pedig az egyértelmű ellenpólus: H. G. Wells azonos című regényének korszerű adaptációjában az idegenek hegemón törekvésektől fűtött, kifejezetten ellenséges, hódító fenyegetésként jelennek meg, amiben már a 2001. szeptember 11-e utáni – a civilizációk Samuel P. Huntington által megjósolt összecsapását hozó, zűrzavaros és szétszálazhatatlanul kusza nemzetközi renddel kapcsolatos – félelmek is tükröződnek. Úgy tűnt, Spielberg a Világok harcát követően elvágja magát a földönkívülis sci-fi hagyományától (igaz, az idegenek az Indiana Jones 2008-ban bemutatott negyedik részében is visszaköszönnek, de csupán kisebb szerep jut nekik), most azonban mozikba került a nagy reményekkel várt – sőt az idei nyári szezon sikervárományosaként beharangozott – A leleplezés napja.
Spielberg kezdettől fogva törekedett rá, hogy a közönség a premierig semmiféle kézzelfogható részletet ne tudjon meg a történetről, így a hivatalos tartalomismertetőkből és az előzetesekből is mindössze annyi derült ki, hogy a sztori az emberiség és a titokban régóta köztünk élő űrlények kapcsolatfelvétele körül bonyolódik, a háttérben pedig egy hatalmas és fenyegető konspiráció is kirajzolódik – az viszont egészen a bemutató pillanatáig nem volt világos, hogy a direktor az inváziós sci-fi műfajához óhajt-e nyúlni, vagy inkább a Harmadik típusú találkozások, illetve a Robert Zemeckis Kapcsolata (1997) és a Denis Villeneuve Érkezése (2016) által fémjelzett vonulathoz sorol be, és újra a két faj közti párbeszéd dilemmáiról mesél. Spielberg végül az utóbbit választotta.
Hétlábú magyar fizikusok – Denis Villeneuve: Arrival / Érkezés
Sokan nyilatkoznak úgy erről a filmről, hogy számukra az év meglepetése. Aki látta Denis Villeneuve többi filmjét, annak viszont nem lehet meglepetés.
Ugyanakkor A leleplezés napja, ha szigorúan formai szempontból nézzük, leginkább egy régi vágású, vészjósló hangulatú, feszesen szerkesztett thrillerre hajaz, melyben a hősök őrült tempóban kezdik el felfejteni a háttérben megbúvó összeesküvés rétegeit, de sokáig úgy tűnik, mintha csak talánytól talányig lavíroznának. A cselekmény két különböző szálon fut, melyek hamar összekapaszkodnak: az egyik főhősünk, Daniel Kellner (Josh O’Connor) a Wardex nevű militáns árnyékszervezet kiberbiztonsági specialistája, de amikor megtudja, hogy a cég űrlényeken végrehajtott kísérletekről őriz szupertitkos anyagokat, elhatározza, hogy munkaadói ellen fordul, és a házon belüli szakadárok vezére, Hugo Wakefield (Colman Domingo) útmutatásait követve a világ elé tárja a földön kívüli élet drámai bizonyítékait. A Wardex feje, Noah Scanlon (Colin Firth) minden követ megmozgat annak érdekében, hogy megállítsa lázas küldetéstudattól hajtott egykori kollégáit, azzal azonban nem számol, hogy Amerika egy másik pontján Margaret (Emily Blunt), a sikeres időjós hirtelen ráébred: valamely furcsa adománynak köszönhetően képes megérteni az idegenek sajátos nyelvét, sőt még telepatikus készségeiket is magáévá teszi. Margaret és Daniel végül összefognak, hogy együtt derítsenek fényt a történelem egyik legnagyobb konspirációjára, és eljuttassák az emberekhez a megrendítő igazságot.
Különös, de Steven Spielberg új mozijáról nem az jut elsőként az ember eszébe, hogy e sokat próbált rendező még mindig ugyanaz a kamaszos lelkesedésű mozibolond, s ugyanolyan ihletett, látnok erejű mesélő, mint amilyen fénykorában volt – ez egyébként sem lenne igaz –, az viszont figyelemre méltó, hogy A leleplezés napja mennyire összetett és érzékletes korkép. A földönkívüliek létezésével kapcsolatos diskurzus épp a közelmúltban vett új, egészen izgalmas lendületet: miután Barack Obama egykori amerikai elnök egy podcastban úgy fogalmazott, szerinte létezik értelmes élet a bolygónkon kívül, hivatali utóda, Donald Trump utasítására a Pentagon nyilvánosságra hozta az összes olyan UFO-aktát, amelyek eddig titkosítva voltak. Természetesen ezek a felvételek sem szolgáltak bizonyossággal a kérdésben, de az esemény – és az azt megelőző Obama-interjú – önmagában is jól jelzi, mennyire virulens, a közgondolkodást mélyen átható témáról van szó.
Az összeesküvés-elméletek virágkorát éljük. A közösségi médiában gombamód terjedő dezinformációs hadjáratok, a megtévesztésre, manipulációra építő hírcsatornák és a politikai populizmus gátlástalan vámszedői együttesen szolgálnak ki egy olyan posztmodern tudatipart, melyben az igazság fogalma érvényét veszti, s így csupán párhuzamos valóságok létezhetnek. A konteók leegyszerűsített világmagyarázatokat kínálnak ugyan, de ez egyetlen hívőt sem zavar, hiszen a beavatottság mákonya úgy takarja ki az elme elől a tények tengerét, ahogy felhő a csillagokat. A tudás – és annak illúziója – afrodiziákum, melyért cserébe könnyűszerrel le lehet mondani a kritikus gondolkodásról.
Spielberg arra kíváncsi, mi történik akkor, ha egy összeesküvés-elmélet igaznak bizonyul. Ma, amikor sokan még mindig arról beszélnek, hogy a koronavírus-járvány miatti kijárási korlátozások csupán ürügynek kellettek az 5G-hálózatok titkos kiépítéséhez (hogy csak egy jellemző példát említsünk), kétségkívül időszerűnek tűnik ez a gondolatkísérlet. Scanlon attól tart, hogy a földönkívüliek titkának lelepleződése globális sokkot okoz majd, a civilizáció ugyanis nincs felkészülve egy ilyen megrázkódtatásra, amely nem csupán az univerzumban elfoglalt pozíciónk újragondolására késztethet minket, de akár a legfontosabb bibliai tanítások érvényességének megkérdőjelezésére is sarkallhat. A helyzet persze ennél is összetettebb, hiszen az emberiségnek egyúttal azt is el kellene fogadnia, hogy az a valóságban is eléggé népszerű konteó, miszerint az űrből érkezett jövevények ártó szándékkal figyelnek bennünket, és az elpusztításunkra törnek, nem igaz. Scanlon dilemmája egy bizonyos nézőpontból vizsgálva nagyon is indokoltnak tűnik. Hiszen meg tudnánk érteni egy efféle helyzet bonyolultságát, a benne feltáruló igazság megannyi árnyalatát egy olyan korban, amikor világmagyarázataink nem szabaddá tesznek, hanem megbéklyóznak, és a végletek rabjává aljasítanak?
Persze meg is fordíthatjuk a kérdést: jogunk van Istent játszva elzárni egy egész civilizációt a tudás elől? Spielberg csavar is egyet az önmagában is elgondolkodtató etikai konfliktuson, hiszen saját belső környezetében Daniel szerelme, az apácajelöltként világi hívságokba menekülő, de hitét végleg fel nem adó Jane (Eve Hewson) is hasonló problémával szembesül. Érdemes makacsul ragaszkodni a kételyekhez, és hajszolni a bizonyosságot, vagy bölcsebb beletörődni a ténybe, miszerint Isten megismerhetetlen? Éppen ez a hitsóvár, de önkereső lelkek legnagyobb – sokszor egy egész életen át tartó – próbatétele, amit Spielberg inkább csak érzékletes metaforaként használ (igaz, Jane és Scanlon közös jelenetében, már-már „Bergmant játszva” filozófiai gumicsontot is a nézők elé hajít), mely által a néző alaposabban, mélyebben megértheti a főhősök dilemmáját. Margaret és Daniel perspektívájával persze roppant könnyű azonosulni, hiszen modern Prométheuszok ők, akik öntudatra akarják ébreszteni az emberiséget, s ennél nincs is nemesebb és fontosabb feladat – de a szívünk mélyén Scanlon aggályaiban is osztozunk.
Még akkor is, ha a Colin Firth által nagyszerűen alakított antagonista – és titokzatos szervezete – úgy zsákmányolja ki a földönkívüliek kultúráját, ahogy korunk techóriásai a globális Dél olcsó munkaerejét és nyersanyagait. A Wardex a magáévá teszi az idegenek technológiáját, mely által Scanlon képessé válik a telepátiára. A félisteni lét mámora megrészegíti, és egészen addig nem is torpan meg, amíg nem találkozik szembe az idegenek elméjének ítélőerőnkön túli csodájával, ami mellett eltörpülnek a materiális javak és a csúcskorszerű technikai eszközök. Ugyanis a legfontosabb emberi erény, mely valóban nemessé, pallérozottá, civilizálttá tesz bennünket – és Spielberg ezt ki is mondatja az egyik szereplővel – nem más, mint az empátia: az, amiből az űrlények misztikus, számunkra felfoghatatlan hatalma is fakad.
Az üzenet szép, Spielberg és társforgatókönyvírója, David Koepp azonban olykor a giccshatárig feszítik a húrt, amikor mindezt hatásvadász tételmondatokban fogalmazzák meg. A mérlegen az sem javít, hogy a cselekmény lényeges fordulatai előre kiszámíthatóak, különösebb döccenők nélkül érkezünk meg a pacifista kicsengésű, és számos kérdést tudatosan nyitva hagyó befejezésig. Mindemellett van néhány részmegoldás, mely egyszerre szentimentális és blőd (gondoljunk csak arra a különösen kínos jelenetre, melyben a szuperképességeit magabiztosan használó Margaret – oldalán Daviddel – meglóg Scanlon és a Wardex zsoldosai elől), az viszont szerencsésebb eset, amikor Spielberg az efféle stupiditást feszültségoldó humorra cseréli. A direktor mindeközben rafinált utalásokat tesz korábbi kultklasszikusaira: a motelt, melyben Jane és David megszáll éjszakára, Inn-Di-Anának nevezik (szellemes kikacsintás az Indiana Jones-trilógiára); a vasúti átjáró előtti autós merénylet jelenete, noha ezúttal jóval merészebb, a Párbajból érkezett a filmbe; Scanlon figurája pedig hasonló utat jár be, mint Keys (Peter Coyote) az E.T.-ben. (Sőt, John Williams – szokásosan remek – zenéje is az 1982-es kultklasszikus, valamint a Harmadik típusú találkozások taktusait juttatja az eszünkbe.)
Kétségkívül szórakoztató, ahogy Spielberg kizsákmányolja saját magát, ugyanakkor sokkal nagyobb lenne a nézők öröme, ha A leleplezés napja a maga jogán is különleges mozi volna. A látványvilág természetesen ezúttal is fantasztikus, de a rendezővel szemben mindez már régóta alapelvárás, és sajnos a történet összetevőit is ezerszer láttuk már, a cselekmény pedig – noha egyáltalán nem mondható unalmasnak – az óvatos biztonsági játék, a vakmerő húzásoktól való tartózkodás, a rutinszerű, szinte teljességgel mesteremberi hozzáállás miatt nem tartogat valódi tetőpontokat. Egyszer ugyanakkor mindenképp érdemes beülni A leleplezés napjára, hiszen mégiscsak ez a legjobb Spielberg-film a Kémek hídja óta. Ahhoz pedig tizenegy esztendővel ezelőtt volt szerencsénk.
