Az új múmia-film sem a Brendan Fraiser-fémjelezte kalandfilmsorozathoz, sem a Universal klasszikus szörnyfilmeket újragondoló sorozatához nem kapcsolódik. Már a szokatlan címadás is (a film címe nyers fordításban Lee Cronin Múmiája) azt ígéri, egy teljes mértékben autonóm és szerzői megközelítést kap egy jól ismert horrorikon. Na de ki a fene az a Lee Cronin?
A kérdés joggal merülhet fel bárkiben, aki nem tartozik a leglelkesebb horrorrajongók táborába. Az ír rendező mindössze két nagyjátékfilmen van túl, és ugyan ebből az egyik a többségében pozitív visszhangot kiváltó Gonosz halott új felvonása, mégiscsak meglepőnek és némiképp túlzásnak tűnik a döntés, hogy nevét a film címében is feltüntessék. Mégha érthető is a korábbi filmektől való elkülönülésre vonatkozó produceri szándék, olyan rang és felelősség ez, amit jellemzően csak azon szerzők (vagy legalábbis markánsan felismerhető stílusú rendezők) filmjeire tűz ki egy stúdió, akiknek a neve már sokszorosan egybeforrt a sikerrel és a minőséggel – ha már horrorfilmek, például Guillermo Del Toro filmjei elé gyakran odateszik a birtokos jelzőt.
Bármennyire is merész és – a filmet látva – elhamarkodott lépés volt a címadás a producerek (James Wan és Jason Blum maguk is meghatározó formálói a műfajnak) részéről, a gesztus rávilágít egy igen fontos tendenciára, ami a horrorfilmek megítélését illeti. A 2010-es években elindult – többek közt az A24 stúdió, Jordan Peele, Ari Aster vagy épp Robert Eggers fémjelezte – hollywoodi horror-reneszánsz a műfaj széleskörű „megnemesedését” (elevated horror) hozta magával. Ráadásul, ha hozzávesszük, hogy az idei Oscar-gálán két horror is kiemelt figyelemben részesült – a Bűnösök rekordot jelentő 16 jelölésből 4 díjat zsebelt be, míg a Fegyverekben nyújtott alakításáért Amy Madigan elnyerte a legjobb női mellékszereplő díját – az látszik, talán sosem tapasztalt magasságokba jutott a műfaj megbecsültsége, nem kis részben az azt újragondoló, markánsan eredeti hangvételű rendezőknek köszönhetően.
Már erről is Trump tehet? – Így lett újra menő a horror
A horror népszerűbb, mint valaha, sőt, egyesek szerint horrorreneszánszban élünk. De mi köze ehhez Trumpnak, a terrorizmusnak és a propagandának?
Nem csoda hát, hogy a Warner legújabb bemutatóját már teljes mértékben ezen szemléletmód hangsúlyozásával marketingelte, épp emiatt különösen kellemetlen, hogy a Múmia szinte teljes mértékben nélkülözi azokat a kulturális és filmformanyelvi jegyeket, valamint szerzői gondolatiságot, amik például a fent nevezett rendezők egyes filmjeit kiemelik a konvenciókra alapozott, jól bejáratott sémákra épülő és kiszámítható „plázahorrorok” világából. Persze, egy horrorfilm elsősorban nem intellektuális síkon kell elmélyült és alapos legyen – mi több, talán a vígjáték mellett az egyetlen olyan műfaj, ami csak akkor működőképes, ha azonnali, zsigeri és erőteljes hatást tud kiváltani a nézőből –, a Múmia papírvékony, kliséhalmozó története és esztétikai ízléstelensége elszívja az egyébként olykor valóban félelmetes és explicit pillanatok erejét. Ez ugyanis a film egyetlen igazán említésre méltó érdeme, a stúdiófilmeknél ritkán tapasztalt féktelenséggel áradó gore, ami érzéki szinten képes letaglózni a nézőt, már-már experimentális irányokig fokozva a szörnyfilmes tébolyt.
Csakhogy a film 134 perces és cselekménye, karakterei is vannak – igaz, teljes mértékben felszínesek és érdektelenek. A tévés riporterként Egyiptomban dolgozó Charlie Cannon (Jack Reynor) és felesége, Larissa (Laia Costa) életében bekövetkezik minden szülő legsötétebb rémálma, amikor kislányuk Katie (Natalie Grace) nyomtalanul eltűnik, a keresés pedig nem hoz eredményt. 8 évvel később a már Új-Mexikóba hazatelepült szülők traumáikat elfojtva igyekeznek két másik gyereküket biztonságban felnevelni, amikor hírt kapnak róla, hogy Katie-t megtalálták egy lezuhant repülő roncsai között, egy többezer éves szarkofágban, ahová a hatóságok szerint emberkereskedők zárták be. A felismerhetetlenségig eltorzult külsejű, valóban inkább múmiára emlékeztető gyermeket hazaviszik a családi házba, ahol aztán rövidesen elszabadul a pokol.
A családi dinamikára, elsősorban a traumákra és az abból fakadó megosztottságra épülő horrorparabolák talán a műfaj legáltalánosabb képviselői, hiszen könnyedén lehet személyes, társadalmi vagy akár filozofikus szinten is elemezni ezeket a viszonyokat, a szituáció drámaiságát pedig izgalmasan fejezheti ki az iszonyat és a félelem. A gyermeki testbe költözött szörny egyszerre kezdi ki a szülői szeretet és ragaszkodás ideális esetben elszakíthatatlannak vélt kötelékét, másrészt egy gyermek szörnyeteggé válása minden esetben tükröt tart nem pusztán a szülők, de az adott világ felé is, amiben nem sikerült őket megvédeni. Ráadásul az ókori egyiptomi temetkezési tradícióból eredő mumifikálási szertartás nem pusztán titokzatos és európai szemmel kifejezetten borzongató, de gondolati szinten is izgalmas létfelfogás szimbóluma: a test konzerválását azért tartották szükségesnek, hogy a holtakból kiszabaduló lélek visszatérhessen saját otthonába megpihenni.
Cronin azonban sikertelenül próbálja meg a családi trauma és a misztikus, ősi szertartás életről és halálról való alkotott világképét úgy vegyíteni, hogy annak bármiféle értelme legyen. A múmia itt nem több gonosz démonnál, aki mindenáron pusztítani akar, ilyesformán bármilyen más Insidious- vagy Démonok között-szerű lénnyel helyettesíthető lenne. A főszereplő család szereplőiből pedig teljes mértékben hiányzik a mélység, a jellembeli összetettség, bármi, ami a történetet feszültté, személyessé tehetné. Márpedig, ha a néző sem érzelmi, sem intellektuális síkon nem tud invesztálni a történetbe, a hatáskeltés, az ösztönök birtokba vétele annál pontosabb, lehengerlőbb és újszerűbb kell legyen. Ahogy a tavaly bemutatott Fegyverek esete is mutatja, lehetséges velős mondanivaló és összetett karakterek nélkül is hatásos horrofilmet készíteni, ha az ember közben végig úgy érzi magát, mintha egy sajátos szabályok szerint működő, különös rémálomba csöppent volna. Cronin filmje azonban teljességgel nékülözi az ihletettséget: cselekményében szinte egy az egyben az Ördögűző dramaturgiai ívét másolja le, alacsony költségvetése pedig kellemetlenül köszön vissza a bántóan primitív és agyonhasznált digitális effektusok minőségén.
A film mégsem nevezhető totális kudarcnak, melynek egyik oka a már korábban említett gátlástalan és zabolátlan vérengzés, amelyet perverz humorral és ördögi élvezettel használ fel arra, hogy a család szentségét, a szülői szeretet feltételnélküliségét kikezdje. Másfelől ebben a filmben végre nem csak egzotikus díszletként jelenik meg a múmia egyiptomi vonatkozása: számos arab karakter kap szerepet a filmben, köztük az eltűnt Katie után nyomozó rendőrnő, Dalia (May Calamawy) aki a főszerepben teljességgel felejthető színészekkel ellentétben karakán és harcias attitűdjével üde színfoltja a filmnek. Bármennyire is zavaró tehát a rengeteg kihagyott lehetőség, amit egy „szerzőibb” hangvételű múmia-film kapcsán Cronin elszalasztott, örvendetes látni, hogy nagyobb stúdiók is egyre bátrabban merik egy multiplexekbe szánt zsánerfilmre annak készítőjével felhívni a figyelmet.
