Ünnepélyes, ám jócskán elhúzódó megnyitóval és a Christy című ír produkció romániai premierjével startolt el a 2025-ös Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál.

A földszínű öltönyben színpadra lépő Tudor Giurgiu fesztiváligazgató nem teketóriázott, egyből a legfontosabb dolgokkal kezdte: a parajdi sóbánya-katasztrófa miatt bajba jutott emberek megsegítésére létrehozott ajutapraidul.ro („segítsünk Parajdon”) honlap rövid méltatásával, illetve a résztvevők adakozásra való biztatásával. Nem maradhatott el a szponzoroknak, támogató szerve(zete)knek kijáró kötelező köszönetcsokor sem – de a szokásos polgármesteri köszöntés sem Emil Boc elöljáró részéről, aki a kultúra és a kultúrafogyasztás fontosságáról áradozott, mielőtt megköszönte a város polgárainak, hogy az európai úton tartották az országot a legutóbbi választások alkalmával (is). Amit különösen jó volt hallani tőle, hogy közvetlen kapcsolatot lát a kulturális szféra és a befektetők között – erre magunkat is emlékeztethetjük időnként. A művészetekre nem csak adónyelő problémaként kéne tekinteni, hanem akár lehetőség- és profitteremtő gazdasági tevékekenységként is, csak persze ehhez jó lenne túllépni az „ingyeneset és/vagy amerikait fogyasztunk” paradigmán.

Mihai Chirilov művészeti igazgató bevett szokásától eltérően most nem ajánlott kapásból egy csomó filmet az idei programból, hanem inkább a TIFF egy friss kezdeményezését mutatta be: egy 15 kolozsvári fiatalból álló új diákzsűrit hoztak létre, akiknek az a feladata, hogy a fesztivál vadiúj, fiataloknak/ról szóló Teen Spirit nevű szekciója filmjei közül válasszanak nyertest. Dicséretes kezdeményezés a tiktokon hizlalt szemű generációk tagjait leülteni moziszékbe, mellesleg szépen beleillik a TIFF többi, hasonló kezdeményezésébe (educaTIFF etc.) – szédítő belegondolni abba, hogy a 2001-ben indult fesztiválon azóta felnőtt egy teljes generáció. A következő generációkkal, a jövővel való elfoglaltság pedig meg kimondottan az idei kiadás profiljába illik bele, amelynek a szpotja, a plakátja is fejvakarós jövőt vizionál, s külön új szekció gondoskodik a klasszikus és vadiúj disztópikus sci-fik bemutatásáról. Chirilov az említett szekcióban látható 1984 Orwell-adaptációról már nem disztópikus jövőként, hanem megvalósult jelenként beszélt.

Irina Rimes moldovai előadó akusztikus szólamai után következett az, amiről mindenki tudta, hogy nem lehet megúszni: Florin Piersic életműdíja, ideértve az őt méltató felszólalásokat is. A kolozsvári színészlegenda életét és munkásságát négy különböző korú hölgy dicsérte: Irina Nistor (akivel nemrég készítettünk interjút) filmkritikus-filmfordító, Corina Chiriac táncdalénekes, no meg Rodica Mandache és Medeea Marinescu színésznők. Hozzájuk csatlakozott a színész első felesége, Széles Anna egy rövid videóüzenetben – és mint kiderült, az abból a házasságból származó első fiuk is megtisztelte a fesztivált a jelenlétével. A méltató hölgyek beszédei a frappáns-kedvestől (Nistor) az egészen cringe-ig (Mandache) a teljes érzelmi skálát lefedték. És akkor a végén a színpadra lépett a cowboy-feketébe öltözött Piersic maga, aki megpróbálta ellopni a show-t, és az elején sikerült is neki: pimasz közvetlenséggel osztott ki mindent és mindenkit, mint aki tudja, hogy neki még ezt is szabad. Megkapta a fricskáját a polgármester is, de a jelen lévő görögkeleti pátriárka is. A közönség vette a lapot, felszabadultan kacagtak – az első tíz percig. Utána elfogytak Piersic poénjai, kezdett elveszni az forgatási emlékek között, és egyre kínosabban próbált kievickélni az általa vájt standupos nyúlüregből. Oscar-gálán már rég lekeverték volna, ő viszont csak sorolta a feneketlen emlékezet-kútból buzogó sztorikat, különösebb logika vagy kapcsolódási pont nélkül. Végül Giurgiu megemberelte magát, és valahogyan mégiscsak átadta neki a csillag formájú díjat. Az alaposan elnyúlt ceremónia miatt a Christy rendezőjének, Brendan Cantynek már csak épp egy fél mondata maradt felkonferálni a filmjét.

Az eredeti tervem az volt, hogy ez a beszámoló inkább a filmről fog szólni, magát a megnyitót egyetlen bekezdésben rendezem le. De hazudnék magamnak, ha azt mondanám, hogy a Christy volt az érdekesebb – még Piersic negyven(!)perces magánszámát is ideszámítva. A Berlináléról hozott ír felnövéstörténet szokásos paneleket, megszokott beállításokat, ismerős helyszíneket, sokszor látott karaktereket mozgat: a címszereplő hamarosan 18 lesz, nincs tehát már helye az állami gondozásban, nagyobb testvéréhez költözik be, akinek viszont nemrég született babája. A Christy (Daniel Power) és Shane (Diarmuid Noyes) közötti problémás viszony csak az egyik rétege a filmnek, megelevenedik a film másfél órája alatt a Cork város körül szegénysorban lakók szinte teljes világa.

Az Andrea Arnold és Ken Loach világára emlékeztető „kitchen-sink” realizmus viszont sok újat nem tesz hozzá ahhoz a képhez, ami a prekariátusban vagy akörül élők britek-írek mindennapjairól kialakulhatott már a nézőben. Egyvalamit csinál jól Brendan Canty: a kezdetben érdektelen, szerethetetlen főhős a végére eléggé szimpatikus lesz, és már drukkolunk neki, hogy lépjen túl anyja elvesztésén és legyen belőle megbecsült férfifodrász. A bemutató utáni beszélgetés üde színfoltot lopott a hasonó Q&A-k világába: fellépett élőben egy filmben is felbukkanó hip-hop-csapat és vidáman pattogva tekertek le egy párperces műsort.

Az idei TIFF filmjeiről és eseményeiről szóló szövegeinket itt lehet követni: