Radu Jude első nemzetközi filmjében is megőrzi kedvenc karaktereit, kedvenc témáit, és a csak rá jellemző szatirikus hangvételt.
A legtermékenyebb román alkotó szerencsére nem bújt ki a bőréből: a már többször adaptált regényt igazából csak szubverziónak, idézetnek használja új filmjéhez; célja nem a (z eggyel ezelőtti) századfordulós Octave Mirbeau-regény újabb filmrevitele (azt már megcsinálták olyanok, mint Jean Renoir vagy Buñuel), hanem hogy a máról fessen képet, ezúttal sem túl hízelgőt. Gianina (Ana Dumitrașcu) cseléd Bordeaux-ban a burzsoá Donnadieu családnál (kisebb összegbe mernék fogadni, hogy a név Marguerite Duras eredeti nevéből jön), miközben kilencéves kislányára a nagymama vigyáz otthon Moldvában. Napközben főz, takarít, gyerekre vigyáz, szabadidejében pedig a helyi „filóra” jár próbálni, ahol a film ürügyének használt regényből készülő színdarabot próbálja egy csapat ultraprogresszív bölcsésszel. Az előadásban a címszereplő Célestine-t játssza, de színjátéka nem áll meg a fekete deszkákon, minimalista világítással előadott soroknál: munkahelyén, azaz a családnál is játszik, mégpedig kedves, szófogadó (tehát sztereotip) kelet-európai lányt. Amikor viszont románul káromkodik, hogy amazok ne értsék, akkor végre őszinte lehet: bunkó, paraszt (tehát sztereotip) kelet-európai lány.
A szobalány naplója az érzelmi zsarolás magasiskolája, és azok űzik művészi szinten ezt a tevékenységet, akiknek nincs más eszköze a céljuk eléréséhez. Gianina elmeséli a ház asszonyának (Mélanie Thierry), hogy az előző család mennyire galádul bánt vele, ezzel szimpátiamorzsákat csikar ki belőle. A Donneadieu-családfőnek (Vincent Macaigne) már nem megy olyan jól ez a fajta zsarolás, ezért pénzzel pótolja fel, amikor megpróbálja rávenni Gianinát, hogy vigyázzon lesántult anyjára. A legdermesztőbb viszont az, amit Gianina kislánya művel – nem spoilerezünk, de feketeöves érzelmizsaroló, és valószínűleg az anyjától tanulta, kitől mástól?
Jude nem lenne önmaga, ha nem teremtene pár olyan helyzetet, ahol kioszthatja aktuálpolitikai fricskáit. Van itt migránsozás, zelenszkizés, ukránozás, kétsebességes európázás – ezek a replikák pedig szépen oda kerülnek, ahová valók: egy csámcsogás és egy halk böffentés közé. Ebédbe ékelt okoskodások, amikkel nyilatkozójuk a saját bölcsességét illusztrálná, de csak elfogultságát sikerül körbepisilnie. De ne higgyük azt, hogy Jude csak a burzsoázia egyébként jóindulatból fakadó, de cseppet sem diszkrét bájait karikírozza: kerekszemű protagonistánkról is kiderül, hogy titokban Ceau iránt nosztalgiázik (holott ötéves sem volt, amikor lepuffantották karácsonyra), de az egykori ’68-as diáklázadónak (Marie Rivière, aki fiatalon Rohmer filmjeiből lehet ismerős) is be kell vallania, hogy kifakult a pezsgős-kaviáros szocializmus kora. Senki sem rosszindulatból mantrázza a sajátját, sőt. Csak hát egyformán gyarlók. A krém a tortán az, amit a woke bölcsészek csinálnak a színházi darab kulisszái mögött: ezúttal sem spoilerezünk, de kategorikus imperatívuszuk miatt kevernek végzetes bajba valakit.
A Saïd Ben Saïd francia producertől biankó csekket kapó Jude komolyan veszi a címben jelzett naplójelleget: filmjében nagyon sok pici fejezet van, és mindegyik elé dátum kerül. Ennek a narratív töredezettségnek a haszna: a rendező bármikor megteheti (és legtöbbször meg is teszi), hogy pont a jelenet érzelmi csúcspontján hagyja abba az „aznapi naplót”, és ugrik a következő bejegyzésre, ezáltal kielégítetlenül hagyva, folyamatos kíváncsiságra sarkallva a nézőt. Egy igazi naplóhoz hasonlóan nem mindig a tények objektív rögzítése a végeredmény, hanem asszociatív játékot is kapunk (mint ahogy Jude utóbbi filmjeiben mindig). Ezúttal ez egy franciául előadott román népmesére (Az öregség nélküli fiatalság) vágott montázs, s az elmúlásról szóló történet szomorú szépségét Jude saját telefonjával készített, elmúlásról szóló képei keretezik meglehetősen ironikusan. Nem mindenki vevő rá: a család, bármennyire is nagy EU-pártiak és rajongói friss, ropogós cselédjüknek, megkérik őt, hogy ha lehet, változtassa meg a történet végét a gyerek miatt. Mint ahogy egy hollywoodi producer szokta megkérni a rendezőt – kizárólag a célközönség lelki nyugalma érdekében. Csak addig kell a kultúrád, amíg nem zavarja a kölyköt.
Egy-két apróságot leszámítva (a főhős tetkói nagyon karakteridegenek, a gyerekszerepre talált kislány inkább idegesítő, mint szerethető) frappáns társadalomkritika és decens nyugati debüt A szobalány naplója. Ha nem is annyira lendületes, meta és rétegelt, mint a Ne várjatok túl sokat a világvégétől, van benne valami, ami más Jude-filmekben nem mindig: érzelem – egy anya és lánya szívszorító története. Érződik rajta a sietség, de ha ez az ára annak, hogy ennyire naprakészen és percre pontosan megkapjuk a Jude-féle jelentést a világ mai politikai, erkölcsi, gazdasági és kitudjamilyen helyzetéről, akkor megéri kifizetni.
