Beleillett Luc Besson és Barthélémy Grossmann filmje a Velencei Filmfesztivál nívós reputációjába? Nem. Tehát megéri kihagyni? Szintén nem: a Father Joe egy elképesztően elborult trash akciófilm, ami sokkal szórakoztatóbb annál, mint ami indokolt lenne.
Azt mondják, a komédia akkor fog működni igazán, ha az alkotók ugyanolyan fajsúlyos műfajként kezelik, mint a tragédiát – nos, a Barthélémy Grossmann rendezte és Luc Besson által írt, a Velencei Filmfesztiválon bemutatott Father Joe-t a produkció minden szintjén véresen komolyan vették és ez abszolút meg is látszik rajta. Forgatókönyvében Luc Besson ahhoz az énjéhez nyúl vissza, akinek az agyából a Taxi, Az ötödik elem vagy a Wasabi – mar, mint a mustár pattant ki, hogy igazságosztó szuperhőssé tegyen egy katolikus papot, aki megtisztítja New York utcáit a gonosz drogkereskedő gengszterektől. Joe atya (Kiefer Sutherland) elképesztő elhivatottsággal és mérhetetlen fegyelemmel végzi a küldetését, a vétkezőket pedig már a jelenlétével istenfélőkké, míg a nézőket – az eredendően abszurd premissza végletekig fokozásával – Father Joe-hívőkké teszi. Így születik meg a katolikus Batman, aki nemcsak levadássza a gyerekeknek kábítószert eladó bűnözőket, de egy általa kifejlesztett különleges méreggel is megfertőzi őket, majd várja őket szeretettel a vasárnapi misén, hogy ostya helyett egy hét napig ható ellenszert adjon nekik. Joe atyából ezáltal nemcsak a rosszfiúk bírája, esküdtszéke és kivégzője lesz (mert félreértés ne essék: ha kell, az ügy érdekében itt alvilági vér fog folyni), hanem a felügyelőtisztjükké is válik. Ennek a fiktív ’90-es évekbeli Kis-Itáliának a gazfickói pedig jobban remegnek az atya hallatán és láttán, mint gothami társaik Batmantől bármikor.

De a Father Joe a címszereplőjét az önbíráskodáson túl is abszolút szuperhősként keretezi. Rettegést keltő belépőjét egy drogbáró szemszögéből látjuk, aki a pénzét számolgatva esik csapdába az irodájában, miközben kint mintha egy hadseregnyi ember vette volna kereszttűz alá a főhadiszállását. Ropognak a fegyverek, hullanak az emberek, mígnem papi reverendájára húzott golyóálló bőrmellényben, nyakában kereszttel, fején széleskarimájú kalappal állig felfegyverkezve betoppan Joe atya és gyóntatni (értsd: Jack Bauer módjára vallatni) kezdi a gengsztert. Bár ez – a bőrmellényen kívül – valójában a pap mindennapi viselete, mégis egyfajta szuperhősruhának érződik, ahogy a neve, Joe atya is úgy funkcionál, mint Doktor Strange-é, s egyszerre jelöli a férfi mindkét (civil és önbíráskodó) identitását. A Joe atya-mítosz azonban nem lehet teljes a saját Denevérbarlang nélkül, ami természetesen a templom alagsorában található: az épület tele van titkos átjárókkal, szentképek mögé rejtett széfekkel és búvóhelyekkel, na meg egy komplett fegyverraktárral, ahol a tonnányi pénzkötegek mellett a rakétavetőtől a gránátokig minden szükséges felszerelést megtalálhat az egyszeri vadászatra téríteni induló pap.

Grossmann azonban nem elégszik meg egyetlen mítoszépítő jelenettel: ha Joe atya a kalapjában megjelenik, azt jó eséllyel lassítva teszi, és elképesztő aurával vonul végig New York utcáin. Erre persze Kiefer Sutherland is abszolút alkalmas, aki 24-es múltjának izommemóriát használva halálos komolysággal formálja meg a megismételhetetlenül ikonikus plébánost. Egy olyan rettenthetetlen akcióhősként, aki nem riad meg a szent cél érdekében elkövetett gyilkosságtól sem – amelyek rendszerint zseniálisan néznek ki. Hát ki gondolta volna, hogy szükségünk van például egy észvesztő tempóban vágott akciójelenetre egy játékboltban, ahol ritmusra durrannak a lufik és a lövések és fröccsen a vér a plüsskacsára?! Luc Besson – ki más? Aki emellett arról is gondoskodik, hogy Joe atya érző szívét is feltárja a nézők előtt, így nyilván írt a pap mellé egy megmentésre szoruló, de nagyon vagány tinilányt (Ever Anderson édesanyja, Milla Jovovich hasonmása), akinek ennél sokkal több funkciója nincs is a filmben. Nem úgy Giuseppe Falcone (mert hogy máshogy hívnának egy maffiafőnököt, s akit ki más alakítana, ha nem Al Pacino?), Joe atya Jokere, az egyetlen ember, akinek van elég gógyija szembeszállni vele. Intellektuális felsőbbrendűségét fitogtatva Falcone szinte minden jelenetében olyan klasszikusokkal szórakoztatja magát, mint az Isteni színjáték vagy a Száz év magány, Pacino pedig szokásos karizmájával teszi ironikusan méltóságteljessé a gengsztert.

A Father Joe hemzseg a képregény- és akciófilmes kliséktől (mint tudjuk, a kemény fickók nem néznek vissza a robbanásra, és Joe atya a lehető legkeményebb fickó), illetve a gengszterfilmes utalásoktól (egy ponton szó szerint elhangzik a keresztapás visszautasíthatatlan ajánlat), de mindvégig érezhető az alkotás parodisztikus szándéka. A pap háttértörténetét adó vietnami háborús rémálmain kívül (melyek megmagyarázzák, miért ennyire elhivatott a kiskorúak kábítószertől való védelmében) a Father Joe azonban egyáltalán nem gagyi bugyutaság, hanem egy kifejezetten szórakoztató, vérbő vígjáték. Grossmann és Besson a színészeikkel együtt pedig értik, hogy egy ilyen koncepcióból akkor lehet igazán élvezhető filmet faragni, ha páros lábbal ugranak bele a közhelyhalmazba és viszik el a falig az abszurdot, mindezt úgy, mintha valójában a következő A keresztapát forgatnák. Éppen ezért már meg sem lepődünk, amikor Joe atya a maffián túl orosz szervkereskedőkkel veszi fel a harcot, vagy mikor egy rabbival és egy imámmal összefogva az istenhívő szupercsapatként küzdenek a bűnözők ellen. Egyedül az hagyhat hiányérzetet maga után a Father Joe-ban, hogy a stáblista végén nem írták ki: „Joe atya visszatér a Bosszúállók: Doctor Doom ébredésében”.