Hogyan passzol a neorealizmus eszméje egy érezhetően stúdiószagú, mű világhoz? Nehezen.
Két kisgyerek megszökik egy hajón Amerikába – nem hasonlít egyik ismert Fellini-film szinopszisára sem, pedig akár az is lehetne… vagy lehetett volna. A Nápoly-New York ugyanis a mester Tullio Pinellivel együtt írt, elveszettnek hitt treatmentjéből született, amit utóbbi egy kidobásra ítélt papírhalmazban talált meg évek elteltével. Pinelli Fellini egyik állandó alkotótársa volt Ennio Flaiano mellett, és ki tudja, hány ilyen megvalósulatlan forgatókönyv-kezdemény veszett el az elmúlt hetvenvalahány évben. Nos, ezt az egyet Gabriele Salvatores, az Oscar-díjas Mediterraneo és a remek Nem félek rendezője átmentette a mába, felemás eredménnyel.
Maga az alaphelyzet inkább egy neorealista Rossellini- vagy inkább De Sica-filmet idéz: 1949-ben vagyunk Nápolyban, ahol a világháború utáni gazdasági helyzet tengődő, elárvult utcagyerekek sokaságát készteti túlélési taktikákra. Ilyen árva a tízéves Celestina és a pár évvel idősebb Carmine is, akik a városukat még mindig látogató amerikai matrózoktól lejmolják a napi betevőt. Egy félresikerült tranzakció miatt az Újvilágba tartó hajón találják magukat, ahol az egyik elsőgenerációs olasz-amerikai tiszt (Pierfrancesco Favino) megsajnálja ugyan őket, de New Yorkban kikötve a két gyereket egyelőre elkerüli az amerikai álom.
A film egyik „mi lett volna, ha”-kérdése nyilvánvalóan az, hogy hogyan nézne ki ez a történet Fellini tálalásában. Ha az ötvenes években forgatták volna, még talán akadt volna néhány eredeti helyszín, ezeket Salvatores csapatának ma viszont digitális utómunkával kellett megoldania – és bármennyire profi munkát végeztek, a végeredményen sajnos érződik, hogy lapos és művi. Ez pedig kihat a színészekre is: a film legfiatalabb, angyalarcú tüneményét, Dea Lanzarót leszámítva némileg inspirálatlan alakításokat látunk (még a vérprofi Favino, a kortárs olasz film egyik legjobb színésze is csuklóból dolgozik), amin nem segít Julien Panzarasa kapkodó montázsa sem – egy pillanatra sem engedi, hogy a szemünk beigyon valamit a díszletből vagy a színészi közelikből, rögtön csattogtatja az ollóját, főleg a film első felében, pedig az az egyetlen, ami nyomokban még tartalmaz némi Fellinit (pl. amikor a kislány a prostituált-negyedbe látogat). Szóval a neorealista éthosz egyik fontos elemét, a valódiságot, az életszagot nem tudják megvalósítani az alkotók, bármennyire is hajtanak jó diákként főt a korszak előtt azzal, hogy a filmben konkrétan Rossellini Paisáját nézik a szereplők egy moziban.
Nemcsak a látvány előállításában használ kortárs technikákat és elemeket Salvatores, hanem a film politikai üzenete is a feltételezett mai nézőnek szól. Míg a hajóutazás még ellébecol klasszikus és éppen ezért kortalan kalandfilmes toposzokkal, Amerikába érkezvén menthetetlenül beüti bibircsókos orrát a Nápoly-New Yorkba a mai politika. Igen, ez a film is bevándorlástörténet lesz kivándorlástörténet helyett, és az olaszok helyett az amerikaiakról kezd szólni, pontosabban az ottani rasszizmusról, ami – ez viszont tény – olaszok és más nációk ellen ugyanúgy működött/működik, mint a feketék ellen. Igen, siralmas, hogy miközben ezt a filmet nézzük 2026-ban, Amerikában ICE-ügynökök ütlegelik és lövik a lakosságot, elszakítva a bevándorlók gyerekét a szülőktől, de ma már nem a filmekből tudjuk meg, hogy mi zajlik a világban, erre pontosabb és naprakészebb forrásaink is vannak. Persze, a Biciklitolvajok, a Róma, nyílt város, sőt, talán még egyes Fellini-filmek is „politizáltak” a maguk idejében, viszont hihető karakterekkel, jól felépített történettel tették, párbeszédbe lépve a konkrét, környező, lefilmezhető, rögzíthető valósággal, nem kiáltványszerűen. A Nápoly-New York viszont mintha két ötlet összegyúrásából született volna meg – és ebből csak az egyik volt a Felliniéké, az amerikai, dacosabban társadalomtudatos szál érezhetően erőltetettebb, és el is viszi a fókuszt a gyerekekről.
Mindenféle hibája és problémája (no meg túlzenéltsége) ellenére nem temetnivaló film a Nápoly-New York, van néhány szerethető karaktere és motívuma (pl. a hamiskártyázás), kis humor is szorult bele, a látványvilága elfogadható (ha nem vágyunk különösebb valószerűségre), empatikusan prezentálja a második világháborút követő gazdasági és erkölcsi nyomort – s pár pillanatra mintha meg-megcsillanna benne valami huncut fellinizmus is. Csak pont ne akkor pislogjunk...
