A hollywoodi peplum az utóbbi időben tetszhalott állapotban vegetált, de Christopher Nolan Odüsszeiája talán újra felvirágoztathatja. Korszerű, a saját útját járó, de mind részmegoldásaiban, mind összességében lenyűgöző Homérosz-adaptáció született.
Sikk lett Christopher Nolan-filmet nézni. Persze nem most, hanem hosszú évekkel ezelőtt: abban az időszakban, amikor korunk talán legszabadabb hollywoodi rendezője – A sötét lovag-trilógiával, A tökéletes trükkel, az Eredettel – megácsolta önnön szerzői univerzumát. Nevezték már ösztönös zseninek, látnoknak, önfejű álomgyári reformernek és bravúros illuzionistának is, s míg ő e hízelgő jelzők terhe alatt roskadozott, személye, alkotói varázsa lassan túlnőtte a filmjeit. A nolani márkajelzés mögött ma már a lehető legkonkrétabb és legerőteljesebb nézői elvárások sorakoznak: az igényes, kézműves finomságú hollywoodi blockbuster vágya. Bár ellendrukkereinek száma is szaporodik – az ilyesmi óhatatlan –, nimbusza attól még kikezdhetetlen, amit az is bizonyít, hogy hívei még azt is megbocsátják neki, ha épp szemérmetlenül elhajlik a giccs irányába (Csillagok között), vagy olyan, a mainstreambe nehezen illeszkedő darabokkal (Dunkirk, Tenet) jelentkezik, melyek – formaközpontúságuk vagy konfúz cselekményük miatt – alaposan próbára teszik a multiplex-közönség türelmét.
Ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy Nolant – nagy kortársához, James Cameronhoz hasonlóan – ma már sokkal inkább a mozgóképes technológia, az attrakció, az audiovizuális nyelvezet megújításának lehetősége érdekli, semmint a „pőre” történetmesélés. A rendező „leginkább hollywoodiánusnak” tartott munkája, az Álmatlanság még éppúgy az önpusztítás határát súroló, szinte „mérgező” megszállottságról szólt, mint a már említett Batman-trilógia, vagy épp A tökéletes trükk. Ám ahogy kisodródott a bűnügyi filmek hatásövezetéből, és nyitni kezdett más zsáneralakzatok (sci-fi, háborús film, történelmi dráma) felé, úgy kezdett egyre lelkesebb formai kísérletezgetésekbe. Világnézetének továbbra is fontos alappillére maradt a morális nézőpont (ezt eggyel korábbi munkája, az Oppenheimer is ékesen bizonyítja), s filmjeit még mindig nagy ábrándok nyomában loholó, súlyos áldozatokra kényszerülő férfihősökkel népesíti be, de mintha már nem annyira maguk a történetek és az emberi sorsok foglalkoztatnák, hanem inkább maga a látvány, a (minél inkább trendtörő) képi fogalmazásmód, korunk legérdekesebb tudományos és technológiai innovációi, vagy épp az idő mibenléte és természete.
Ez persze önmagában egyáltalán nem jelentene problémát, ha a rendező nem Homérosz Odüsszeiájának megfilmesítésére vállalkozik. Unalomig ismételt közhely, de igaz: az európai irodalom és kultúra egyik kulcsművéről van szó, melynek hiteles adaptálása alapvetően „kalandfilmes gondolkodásmódot” igényel. Igen ám, de rögtön fel is vetődik a kérdés: vajon érdemes eredethű módon vászonra vinni egy több mit két és félezer éves alkotást? Nem bölcsebb – egyszersmind ötletesebb – megoldás, ha korunk művésze inkább interpretációra adja a fejét? Mindez nem csupán a forrásműhöz való folytonos igazodás kényszere alól mentheti fel, de attól is, hogy munkáját görcsösen valami máshoz – valami tökéletesebbhez, kerekebbhez – mérjék.
Homérosz eposzai emberöltőnként csak egyszer támadnak fel a mozikban. Véletlen lenne? Aligha. Wolfgang Petersen 2004-ben bemutatott Trójáját – mely az Iliászt vette alapul, legalábbis az alkotók állítása szerint – például máig a pocsék adaptációk iskolapéldájaként tartják számon. A nézők többsége szinte csak arra emlékszik a joggal kárhoztatott rágógumifilmből, hogy a forgatókönyvírók álmosító dajkamesévé butították le a halhatatlan eposz történetét, a bosszús tekintetű Brad Pitt idegesen fel-alázik benne, s a mérleg másik serpenyőjében csupán a görög és trójai seregek komputeranimált csatasorozata, valamint Eric Bana meglepően ütős alakítása rejlik. Mai szemmel nézve viszont Petersen produkciója nem is annyira csapnivaló, mint amilyennek a kollektív emlékezetben elfoglalt helye alapján tűnik, csak épp megpróbálja a(z akkori) modern nézői szükségletekhez szabni az alapanyagot. És ha a Trójának megbocsátjuk ezt a „vétket”, akkor miért ne nézhetnénk el Nolan Odüsszeiájának is?
Homérosz műremekének új filmverziója egyébként korántsem rugaszkodik olyan messzire az irodalmi alapoktól, mint ahogy azt előzetesen gondolnánk. Nolan a legutóbbi rendezéseiben (Csillagok között, Dunkirk, Tenet, Oppenheimer) rendre tér és idő határainak kitágításával próbálkozott, ezzel pedig szükségszerűen a szerkezetet is fragmentálta, kissé megnehezítve, hogy a néző ténylegesen is odakapcsolódjon a történethez, gördülékenyen kövesse azt, valamint azonosuljon a fontosabb szereplőkkel. Az Odüsszeia e szempontból inkább konzervatívabb vonalvezetésű munka: a direktor – bár érezhetően nehezen áll ellen a csábításnak, hogy másképp tegyen – nagyjából igazodik az eposz eredeti időstruktúrájához. Hősünk (Matt Damon) a jól ismert történetnek megfelelően Kalüpszó (Charlize Theron) szigetén raboskodva eleveníti fel a trójai háborúból való hazatérésének kalandos, egyúttal szörnyű megpróbáltatásokkal teli meséjét, hogy aztán hazajusson Ithakába, és derék ifjúvá cseperedett fia, Thélemakhosz (Tom Holland), valamint kételyek között őrlődő, de hűséges felesége, Pénelopé (Anne Hathaway) segítségével szembeszálljon a királysága jövőjét fenyegető kérők hadával. (Az elbeszélésből csupán a phaiákoknál tett látogatás epizódja marad ki, ami dramaturgiai szempontból teljességgel érthető.)
Nolan tehát sokkal nagyobb tisztelettel nyúl a homéroszi örökséghez, mint Wolfgang Petersen (aki filmjében tíz naposra kurtította a tíz évig tartó trójai háborút, az Iliász eseményeit a háttérből irányító görög isteneket pedig nemes egyszerűséggel kilúgozta a forgatókönyvből), de ez nem jelenti azt, hogy ne próbálná átkeretezni, vagy – ha úgy tetszik – aktualizálni a történetet. Homérosz művében Odüsszeusz hazaútja az istenek (főként Poszeidón) haragjának köszönhetően válik oly viszontagságossá, Nolan azonban megtört, kiábrándult, saját lelkiismeretével viaskodó figuraként mutatja be Ithaka urát. A főhős számára a pokoli erőpróbákkal tarkított bolyongás nem más, mint egyfajta sorsszerű Canossa-járás, erkölcsi tisztítótűz, amivel a trójai háborúban elkövetett bűnei miatt tartozik – nem az isteneknek, még csak nem is feltétlenül a bajtársainak, hanem elsősorban önmagának.
A trójai ostrom döntő mozzanatait felelevenítő epizódokban a Damon által alakított protagonista leleményes, de kérlelhetetlen katonaként lép elénk: némely pillanatban szinte teljesen hiányzik belőle az erkölcsi érzék, nem átallja odadobni fegyvertársai életét a győzelem érdekében (az eposzban csak a Szküllával és Kharübdisszel való találkozás, vagyis egy feloldhatatlannak tűnő patthelyzet sarkallja hasonló döntésre, Nolan filmjében viszont több ehhez hasonló szituációt is találunk), s végül későn ismeri fel, hogy tettei védhetetlenek. Ebből a szempontból Odüsszeusz leginkább az Oppenheimer vívódó címszereplőjére hajaz, aki rászabadítja a világra az atombombát, majd – afféle 21. századi Frankensteinként – elborzad saját technológiai szörnyszülöttétől. E morálisan ellentmondásos hősök a környezetük szemében talán felnemesülnek, de szívükbe befészkeli magát az önemésztő lelkiismeret-furdalás, valamint a rettenetes felismerés: csak a dicsőség mulandó, a háború szörnyűségei kiirthatatlanok a világból.
Odüsszeusznak van még egy közeli rokona Nolan életművében, mégpedig a Csillagok között Cooperje, aki szintén rendkívül messzire sodródik a családjától, hogy aztán – brutális akadályokat legyűrve – visszataláljon hozzájuk, s rögtön ráébredjen, hogy már semmi sem lehet ugyanolyan, mint annakelőtte. Ugyanígy történik ez bolyongó trójai hősünk esetében is: hazatér, leszámol a kérőkkel, de végül ezáltal sem nyer teljes feloldozást. Az, hogy a direktor „átkölti” a befejezést, és az obligát happy endnek bátran ellenszegülve száműzetésre kárhoztatja főhősét, önmagában is szemléletesen bizonyítja, hogy az Odüsszeia új adaptációja végső soron a modern (nyugati) férfi erkölcsi meghasonlottságáról, és egy sor olyan témáról (a másokért érzett felelősség, az emberélet értéke, a háborúhoz való etikai viszonyulás) szól, mely ma, amikor szűnni nem akaró fegyveres konfliktusok borítják árnyékba a globális jövőt, nyugtalanítóan időszerűnek tűnik.
A fentiek tükrében nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy Nolan ezúttal újra visszatért „klasszicista” gyökereihez, amit nem annyira a figurákhoz rendelt súlyos morális tétek bizonyítanak – ezek ugyebár Oppenheimerből sem hiányoztak –, mint inkább a kerekre formált, összefüggő, világosan érthető történet. A rendező persze a vizuális világ és a hangeffektek megkomponálásakor is csodás erényeket sorakoztat fel. Harci szekvenciák viszonylag ritkán pezsdítik fel a cselekményt, ám minden esetben széke mélyére préselik a nézőt – legyen szó akár a lángba boruló Trója festői, egyszersmind félelmetes kulisszái előtt zajló mészárlásról, a haragvó Szkülla pusztításáról, a felbőszült laisztrügónokkal vívott kilátástalan, véres és felkavaró küzdelemről, a kérők kétségbeesett lekaszabolásáról, vagy a Polüphémosszal, az egyszemű óriással való találkozásról. Ez utóbbi fejezet szinte már átcsúszik horrorba: a küklopsz mind külső megjelenését, mind pedig gesztusrendszerét, illetve egyedi hanghatásait tekintve szakasztott olyan, mintha egy hideglelős hangulatú rémmoziból lépett volna ki, a valószerűséget pedig csak tovább tetézi, hogy Nolan és a stáb egy valódi barlangban forgatta le a lázálomszerű jeleneteket.
A rendező – jó szokásához híven – egyébként is takarékosan bánik a CGI-jal, és csak akkor használja a technológiát, amikor végképp szükségét érzi: ettől a képi világ is földhözragadtabbnak és karcosabbnak tűnik. Akadtak, akik már jó előre elmarasztalták az Odüsszeiát azon a címen, hogy a film szürkés-kékes, fakó, gyér színei éles ellentétben állnak azokkal a vibráló árnyalatokkal, melyeket a görög mitológiát feltérképező blockbusterekhez társítunk. Nos, e fanyalgók szerencsére tévedtek: a mű vizualitását nem kizárólag a tompa, telítetlen színek határozzák meg – a háborgó tengeren játszódó jelenetek például olyannyira elevenek, plasztikusak és élénkek, mintha mozgó festmények volnának.
Nolan negyed évszázada lohol a művészi tökéletesség nyomában – hosszabb ideje van tehát úton, mint a Trójából Ithaka felé tartó Odüsszeusz. Nem csoda, hogy még mindig megfogalmazódik vele szemben az a visszatérő – és javarészt jogos – kritika, miszerint a filmjei hiába precíz és nagyszabású felépítmények, ha sokszor éppen az érzékenység, a valódi lélek hiányzik belőlük. E tekintetben az Odüsszeia sem okoz meglepetést: Nolan sem az érzelmesség, sem a szentimentalizmus húrjain nem kíván játszani, de valljuk be, ennyi idő után jókora csalódásként élnénk meg, ha hirtelen a könnyfacsaró hatásvadászat mellett kötelezné el magát.
És végeredményben nincs is rá szüksége. Színészei – a meglepően jó alakítást hozó Matt Damon, a vágy tárgyaként és tipródó királynőként egyaránt remek Anne Hathaway, a drámai vénájából csodálatos ízelítőt adó John Leguizamo, a tenyérbemászóan elvetemült Robert Pattinson – becsülettel teszik a dolgukat, és ha nem is brillíroznak, az Odüsszeia emlékezetes állomás lehet a filmográfiájukban. Ha mindenképp szőrszálhasogatók akarunk lenni, persze beleköthetünk néhány apróságba (Nolan nem mindig ragaszkodik az archaikus nyelvezethez, s a kortárs szófordulatok időről időre megtörik a homéroszi illúziót), de akárhogy is, a gazdag múltú hollywoodi peplum mintha felébredt volna unalmas szendergéséből. Még több köpenyt, kardot, cirkuszt és Nolant a népnek!
