Ugyan a Nirvanna the Band the Show the Movie mindenféle előzetes tudás nélkül is nézhető, azért mégsem árt tudni, honnan is indult ez az egész kevert műfajú furcsaság, ami részben áldokumentumfilm, részben popkultúra-paródia, harmadrészt pedig gerillamódszerekkel forgatott, utcai járókelőket bevonó improvizatív helyzetkomédia.
A történet két kanadai sráccal indul, valamikor a távoli 2007-ben – ez pedig igaz a filmre és a valóságra is: Matt Johnson és Jay McCarrol zenész-humorista akkor még csak „simán” Nirvana the Band the Show címmel (a második n vélhetőleg a jogdíj-perek elkerülése végett került bele később a címbe) indítottak áldokumentumfilmes websorozatot. Az alapkoncepció meglehetősen egyszerű, Matt és Jay sikerre áhítozó fiatal zenészek Torontóban, a legnagyobb álmuk pedig bekerülni a puccos Rivoli nevű lokál fellépői közé. A cél elérése érdekében semmitől nem riadnak vissza: ha kell, teleplakátolják a várost a Nirvana the Band koncertjét reklámozandó (csak épp elfelejtik rátenni az együttes nevét vagy a fellépés időpontját), ha kell, közvetlenül a Rivoli koncertszervezőjét próbálják meg felkeresni (csak éppen nem találkoznak vele, hanem egy random járókelőnek adják oda a neki szánt ajándékcsomagot), és még sok más ehhez hasonló félresikerült próbálkozással igyekeztek szórakoztatni a nézőket.
A roppantul kisköltségvetésű, szimpatikus szemtelenséggel, gerillamódszerekkel forgatott websorozat végül meghozta a srácok számára az áttörést, ha nem is azonnal: 2017-ben az egyik kanadai fizetős tévécsatornán, a Vicelanden (amolyan helyi HBO) két évados sorozatban készíthették el a websorozat igényesebb, nagyobb költségvetésű újrázását, ami inkább szellemi utóda, mint közvetlen folytatása lett a (csaknem) azonos című Nirvanna the Band the Show-nak. Az alapvető felállás nem változott, Matt és Jay továbbra is a Rivoliban játszanának, ehhez pedig gyakran az utca mit sem sejtő emberét is bevonták a jeleneteikbe. Egy kicsit Borat és Tenacious D, valamivel több Nathan for You és sok-sok impró – nagyjából ez jellemzi a jellegzetes humorú duó korai szárnybontogatásait.
Ezek után Johnson „rendes” rendezőként is kipróbálhatta magát, a 73. Berlini Filmfesztiválon bemutatott Blackberry című filmje a sokgombos telefon valamelyest fikcionalizált történetét mutatta be, és világszerte több fesztiválon is díjazott alkotás lett belőle, ennek köszönhetően pedig a duó valódi költségvetéssel rendelkezhetett a következő projektük során. Ez a projekt pedig a mostanra Nirvanna the Band the Show the Movie-ra hosszabbodott című film lett, ami ugyanolyan gyerekes és abszurd, mint az előzményként szolgáló sorozatpár, a több pénz és lehetőség azonban mintha valami lényegeset vont volna el Johnson és McCarrol munkájából.
Az alaphelyzet tehát ismételten: Matt és Jay zenészek, akik a Rivoliban akarnak fellépni – csak éppen 2025-re már nem fiatal, feltörekvő srácok, hanem szinte húsz évvel idősebb, kilátástalanul lúzer, felnőtt-testbe zárt gyerekek, akik nevetségesebbnél nevetségesebb módszerekkel próbálják felhívni magukra a Rivoli (és a világ) figyelmét. Matt legújabb ötlete, amelynek során egy-egy ejtőernyővel felszerelkezve felmennek a legmagasabb torontói épület, a CN-torony kilátójára, hogy aztán onnan a szemközti stadionba ugorjanak a Nirvanna the Bandet reklámozandó. A dolog azonban balul sül el, a duó pedig (egyoldalúan) feloszlik – de csak kicsivel azután, hogy egy megbuherált lakókocsinak köszönhetően 2008-ban találják magukat. A véletlen időutazás segítségével a srácok végre megtudhatják, hogy Jay valóban sikeresebb lett volna-e egyedül, mint Mattel duóban, de azt is, hogy tényleg működik-e a Vissza a jövőbe fluxuskondenzátora – és talán végre a Rivoliban is lesz alkalmuk fellépni.
Van néhány tagadhatatlanul pofás húzása a Nirvanna the Band the Show the Movie-nak, ezek közül az egyik mindenképpen az, hogy a saját múltbéli énjükkel találkozó srácok jeleneteinél nem volt szükség sem CGI-ra, sem pedig más színészekre, ehelyett a készítők valóban 2008-ban felvett, az eredeti sorozatból törölt jelenetek köré építették fel a történetet, kifejezetten hatásosan és jópofán reflektálva az idősödő, de valójában sosem változó karakterekre. Illetve kellően élethű és kínos a CN-toronynál felvett rész is, hiszen (a leugrást leszámítva) a két csávó valóban becsempészett ejtőernyőket és drótvágót a kilátóra, és még egy mit sem sejtő túravezető is akaratlan operatőrré avanzsált a fejére szerelt GoPro-kamerával.
Minden más tekintetben azonban inkább fárasztó, mint szórakoztató a Nirvanna the Band the Show the Movie: a csavarok roppantul kiszámíthatóak, az utcai, spontán jelenetek teljesen súlytalanok és javarészt fölöslegesek, és az áldokumentumfilmes jelleg is inkább kivet a film világából, mint amennyire szépen passzol vele. Amúgy sem könnyű ez a műfaj, még a nagy elődnek, Sascha Baron Cohennek is mondhatni egyszer, a Borattal sikerül igazán, további próbálkozásait – hogy a tévés interjúkban megismert, az alanyokat kínos helyzetbe hozó karaktereit, mint amilyen Brüno és Ali G – teljesen kivetette magából a (félig) fikciós film műfaja. Azonban ez utóbbiak még mindig akartak valamit állítani, akár magukról a karakterekről, vagy éppen a környezet rájuk adott reakcióiról, Johnson és McCarrol azonban láthatóan semmit nem akarnak mondani, maximum csak jól szórakozni a stábjukkal együtt.
A duó improvizált poénjai messze nem elég viccesek, a történet messze nem elég ironikus vagy szellemes, és a film eleji CN-tornyos jelenetet leszámítva a valóság és fikció ütköztetése sem produkál semmi igazán emlékezeteset. Ami pedig a legszomorúbb, hogy mintha még a saját alkotásuknak is csak egy felhigított, steril verzióját sikerült vászonra vinnie a kanadai „hamis Nirvanának”, úgyhogy a műfaj iránt érdeklődőknek inkább a saját honlapjukon a mai napig ingyenesen megtekinthető websorozatot tudom ajánlani – szigorúan egy n-nel.
