Jasmila Žbanić ezúttal nem a boszniai háború okozta traumákat, és az örökre nyitva maradt sebeket vizsgálja, mint ahogy tette azt korábbi filmjeiben (Szerelmem, Szarajevó; Úton), hanem a konfliktus egyik legvéresebb és legkegyetlenebb eseményével, a srebrenicai mészárlással néz szembe egy nő történetén keresztül.

1995 júliusában a szerb köztársasági hadsereg benyomul az azelőtt biztonsági zónának kikiáltott Srebrenica városába, a civil lakosság pedig a közeli ENSZ-bázisnál próbál menedéket találni, sokukat azonban egész egyszerűen nem engedik be. Aida (Jasna Đuričić) itt dolgozik tolmácsként és a családja (férje és két fia) is a bázison kívül reked, végül némi furfanggal sikerül őket bejuttatni a látszólag biztonságot jelentő bázisra. Közben tárgyalások kezdődnek az ENSZ és a szerb főparancsnok, Ratko Mladic (Boris Isakovic) között, aki megígéri, hogy aki akar, sértetlenül távozhat, még segít is kimenekíteni a civileket. Buszok érkeznek a bázishoz, az ENSZ-békefenntartók pedig tehetetlenül és tétlenül nézik, amíg Mladic emberei elkezdik elszállítani az embereket, különválasztva a férfiakat és a nőket. Aida közben mindent megtesz, hogy megmentse férjét és fiait.

Érdekes módon a film hivatalos leírásában nem szerepel, de a történet egy enyhén fikciósított változata Hasan Nuhanovic valós történetének, illetve az ebből írt könyvnek: ő is tolmácsként dolgozott a szóban forgó ENSZ bázison, és hasonlóképpen vesztette el családját, szüleit és testvérét. Jasmila Žbanić minden bizonnyal a történet szabadabb kezelhetősége végett döntött amellett, hogy nem a valós történetet vagy a könyvet dolgozza fel, hanem a saját olvasatát filmesíti  meg, ami így a személyes történeten túl egy tágabb kontextus megmutatására is alkalmas. Emellett azonban igyekszik történelmileg pontos maradni, a tárgyalás jelenetét a valós felvételekkel (amiből egyébként számos van, mert Mladic különösen szerette magát filmeztetni mindenféle helyzetben) összevetve látható, hogy szinte szóról szóra ugyanazok a párbeszédek hangzanak el. Zbanic egyszerre tudósít erről az eseményről a maga valójában, mesél el egy olyan történetet, amiről eddig kevés szó esett a film nyelvén, és fogalmazza meg a saját véleményét is.

A Quo Vadis, Aida? sallangmentes, kényelmetlen, zsigeri film, legalább annyira, mint a Saul fia vagy a Jöjj és lásd! (Igyi i szmotri / Come and See), és ezekhez hasonlóan alig ad némi feloldozást, megkönnyebbülést. Két tekintetben különösen erős: hihetetlenül pontos, megrázó színészi alakításokat látunk, illetve végig fenntartja a helyenként szinte elviselhetetlen feszültséget.

Aida a kezdeti reménykedésből fokozatosan jut el a kétségbeesésig és a félelemig, míg a végén pánikolva keresi családtagjainak a menekülési lehetőséget. Bújtatja őket, de megtalálják, próbálja felírni a nevüket egy listára, akik az ENSZ-konvojjal, biztonságban távozhatnak, de törölve lesznek, mondván, hogy nem kivételezhetnek senkivel, még akár lábon is lőné őket, hogy a sérültekkel együtt távozhassanak, de minden kísérlete kudarcba fullad, a végén könyörög egy ENSZ-tisztnek, hogy legalább az egyik fiát vigyék magukkal, miközben mindketten ott állnak mellette. Legalább az egyiket. Aida végül családtagjai nélkül marad az épp felszámolás alatt lévő ENSZ-bázison, miközben a bosnyák férfiakat elszállítják a szerb köztársasági katonák, ki tudja hová. Aida arca lesz a film és ezzel az egész elszenvedett tragédia arca. De hasonlóan jól van megfogalmazva az egomán, magát hősnek tekintő, nagyszájú, néha viccelődő, tömeggyilkos Mladic parancsnok is (akit mindenhova hűséges kutyaként követ egy személyes operatőr), és a jószándékú, de lényegében inkompetens Thomas Karremans ENSZ-ezredes is, akinek dühében és tehetetlenségében rázkódik a bajusza. Jogos kérdés, hogy mennyire leegyszerűsítő ez a fogalmazásmód, de ez Aida története és az ő szemszögéből pontosan ilyen minden.

A nyilvánvaló szörnyűségeket leszámítva talán a legmegrendítőbb az, amikor látunk néhány rövid jelenetet a háború előtti időkről: a mostani ellenségek akkor egy helyi szépségversenyen együtt szórakoznak, szocializálódnak; Aida akkoriban tanár volt, most az egyik volt diákja akadályozza meg, hogy fejvesztve a férje és fiai után szaladjon, magát is veszélybe sodorva. „A parancs ősibb a beszédnél”, írja Canetti a Tömeg és hatalom című művében. Valami hasonló elv érvényesülhet itt is. Zbanic, hűen eddigi munkásságához, a háború utóhatásait is megmutatja: nők keresik eltűnt fiaikat, férjeiket, remélve, hogy tisztességes körülmények között el tudják temetni őket. Aida lakásába valaki beköltözött időközben, mert azt hitte, meghaltak az eredeti tulajdonosok. Talán a film végén csillan fel némi remény, előremutatás. De az is kérdéses.

A film formanyelvét tekintve megszokott eszközökkel él, de azokat átgondoltan használja. Többnyire Aida után loholunk mi is, mintha neki is lenne egy személyes operatőre, mintegy szembeállítva Mladic önbálványozásával, csak most a másik oldal történetét mutatva. A legmegrázóbb pillanatokat tisztelettartó távolságból figyeljük, néha pedig nem is látjuk őket, a fantáziánkra van bízva – érződik a hatásvadászat elkerülésére tett igyekezet. Zene csak a film elején és a végén van, ami szintén erősíti a veszély valószerűségét. Egyértelműen témaközpontú filmről van szó, ezért nem válik sem formabontóvá, sem filmnyelvileg kirívóvá.

A Quo Vadis, Aida? lényegében egy egyszerű, de hatásos alkotás. Aida pontosan túlélő-üzemmódja miatt válik emberivé, hisz valójában önző, magát és a családját akarja menteni csupán – persze kérdés, hogy ilyen helyzetben mennyire számonkérhető ez bárkitől is. A film hasonlóan számol a nemzetközi felelősség és az ENSZ totális kudarcával is, akik szó szerint tétlenül hagyták megtörténni az egészet (az áldozatok hozzátartozói a mai napig perelik a holland kormányt, ami részben elismerte saját felelősségét, közben pedig kitüntette az akkor szolgáló katonáit). Mindenképp erős jelölt az idei Oscar-mezőnyben, nem is sajnálnám tőle a díjat.