Egyre-másra érkeznek a Távol-Keletről az elképesztő kasszasikerű produkciók. A magyarországi és a romániai mozikba szeptember 11-én érkezett Demon Slayer: Kimetsu No Yaiba Infinity Castle című anime például máris minden idők legnépszerűbb japán filmje lett.
Az Infinity Castle a Gotóge Koyoharu mangáján alapuló Kimecu no jaiba sorozat folytatása, ami a 2019-es év tavaszi anime-szezonjában indult, áprilistól szeptemberig 26 részben jelent meg az első évad. Ezt követte 2020 októberében a történetet közvetlenül folytató első nagyjátékfilm, a Mugen Train, ami szintén azonnal minden idők legjövedelmezőbb japán filmje lett – az új film megjelenéséig. 2021 október és 2022 február között lefutott a már csak 18 részes második sorozatévad, 2023 áprilisa és júniusa között a 11 részes harmadik, hogy a következő év május–júniusában egy mindössze nyolcrészes csonkaévad jelezze: itt valaminek történnie kell.
A sztori
A Kimecu no jaiba démonok és démonvadászok történetét meséli az erősen fikcionalizált Taisó-kor attraktívan modernizálódó korszakában. Kamado Tanjiró, a háztartást apja halála után egyedül finanszírozó nyitott, kitartó és jóságos fiú egy nap arra tér haza, hogy családját démon mészárolta le. Húgát, Nezukót találja csak életben, aki viszont megindult a démonná változás útján. Nem képes elvenni annak életét, és még a nem sokkal később feltűnő démonvadásznál, Tomioka Giyünél is kijárja, hogy testvére életben maradhasson – hátha egy nap ismét emberré válhat.
A démonokat démonvadászok kerítik kézre és iktatják ki. Démont csak lefejezés vagy napfény ölhet meg; a módszerek ebben a sorrendben erősödnek, egyes démonok oly nagy erejűek, hogy a lenyakazás is kevés. Szervezetüket a rejtélyes és távoli Ubuyashiki Kagaya vezeti, és közvetlen segédei/tanítványai, az úgynevezett Hashirák (avagy pillérek) támasztják annak alacsonyabb rangú tagokban is bővelkedő réges-régi épületét. Velük szemben az ősdémon, Kibutsuji Muzan és 12 Holdja áll, akik erő- és képességeloszlás dolgában a rájuk vadászó emberekéhez hasonló rendszert alkotnak.
A „műfaj”
A shónen címke tinédzser fiúk történeteit jelöli, s mint számtalan más történettípus, ez is a japán mangakultúrából jön. Az alapvetően demográfiai alapú megközelítés a műfajiság számára sem haszontalan: a főszereplő alakja, a cselekmény helyszíne, ideje, realitásképe rendre visszatérő formációkat állít elő. A történet középpontjában az erősebbé válás iránti vágy áll, amit különféle indokok motiválnak: trauma, kalandvágy, példakép, kalandra hívó mester, egy szülő, idősebb testvér vagy legendás ereklye keresése, újjászületés egy másik világban, megmérettetések sorozta valamely sporteseményen stb.
A shónen afféle túlzó, szélsőségesítő kiaknázása a klasszikus hősi motivációknak. Egy határozott hős bizonyos célok elérése érdekében kvalitásokat fejleszt. Ha úgy is tűnik, hogy erejét – kifordított, szuperhősi módon – ajándékba kapta, mindig jelentkezik egy nála erősebb ellenfél. A történetben később előkerülő ellenfél mindig erősebb a korábbinál. Egyes animék „elszabadulnak” és a végtelenül skálázható erő történeteivé válnak, az ilyeneket nevezik never ending shónennek.
A shónen populáris mítosza felvonultat reakciós, revizionista, reflexív darabokat is; története hosszú, diverz és teljes. Léteznek a minden határon túl gyenge, a különösebb cél nélkül tengő-lengő, és célját teljesítmény nélkül elérő főhőssel dolgozó alakváltozatok is. A talán „legklasszikusabb” kvázi revizionista forma az irreálisan erős főhősű típus, melyben az erőkajtatást rendre leváltja, jelentőségében behelyettesíti egy sajátos politikai narratíva.
A film(trilógia)
Az Infinity Castle egy trilógia nyitódarabja. Ez persze nem azt jelenti, hogy aki az elsővel kezdi, majd „érti” a másodikat. (Vagy akár magát az elsőt.) A filmhármas minden jel szerint egyetlen nagy leszámolást, egyetlen nagy csatát mesél el, melyben kifulladásig feszülnek a megelőző történetben erősödött, más csatákban edződött hősök. Aki a filmek előtörténetére kíváncsi, és ezt a filmet rendesen érteni kívánja, a korábbi évadokat és korábbi filmeket nem ugorhatja át.
A nyugati játékfilmek dramaturgiájától idegen, ám a shónenekében annál gyakoribb elnyújtott, sok-sok részen – esetünkben sokszáz percen – át tartó, nagyívű leszámolástörténet nem tartalmaz hagyományos felvezető szekvenciát. Hőseink bezuhannak a játéktérre, pillanatok alatt kénytelenek megszokni környezetük világidegen működését, és a merőben új kontextusban kell helytállniuk rájuk törő, náluk látványosan erősebb ellenfeleikkel szemben. Mindezt két és fél órában.
A filmélmény teljessége nem csak az Ufotable stúdió lélegzetelállító – és a maga nemében egyedi – animációs munkájából áll, de abból a különleges szerkezetből is, ami a fentiekből kiindulva – főleg nyugaton – rendhagyónak mondható. Hogyan mesél történetet egy film, amelynek nincs premisszája, és ami nem konklúzióval ér véget? Másképp mondva: ami olyan előzményekre támaszkodik, amelyek nincsenek benne a filmben, és amely folytatást készít elő?
A soha véget nem érő shóneneket gyakorta éri az a kritika, hogy hosszukat az etikátlanságig túlhasznált helytöltő epizódok beékelésének köszönhetik, melyek javarészt visszaemlékezésekként jelennek meg. Az Infinity Castle-ben a szereplők belső világa kerül a fókuszba, jóké és rosszaké egyaránt. A shónenekben a döntő csapás pillanata megnyúlik, és helyben kerül kifejtésre, miért is jelentős. Mi kellett ahhoz, hogy akkor és ott hős és ellenfele ilyen viszonyba kerüljön, honnan jön a gonosz, mennyit edzett a jó, kit mi mozgat? A döntő pillanat, az adott esetben félórában kifejtett pár perces heves küzdelem feleleveníti és újrajátszatja ezeket a részleteket.
A 2025-ös Demon Slayer-film epizodikussá tagolja szerkezetét, az egymást követő csaták egymást követő visszaemlékezésekből építkeznek. Lenyűgöző részletességgel ábrázolja az embertelen erőfeszítések árán embertelen erőre szert tett hősök továbbfejlődését, mentális és logikai útjaikat, ahogyan kitalálják, kikövetkeztetik, miképp is kerekedhetnek felül ellenfeleiken. S ez a megértési folyamat egy magasabb szinten realizálja azt a giccses és nem kis részben hollywoodiánus tant, miszerint „tiszteld ellenfeledet”.
A kiismerés itt ábrázolt metodikája úgy mozgósít egyszerre logikát és empátiát, úgy kutatja egyszerre a miértet és a hogyant, hogy a nap végén a traumatikus eredettörténetek repetitív mivolta sem zavar minket. Valahogy mindenkinek akad egy ugyanúgy kinéző gyenge vagy beteg családtagja, egy-egy hasonló traumája. Mindez nem érdekes. Mert a döntő pillanatban – ahogy Király Jenő írja – a szorongások és bűnök felkavart világából meghódítható az erények és remények világa.
