A Nyugaton a helyzet változatlan és a Konklávé aranyszobrocskás rendezője ezúttal egy elveszett, múlt nélküli emberről készített mesét, de hiába a jól működő alapmű, a Lawrence Osborne azonos című regényéből készült adaptáció nehezen tudja maga mellé állítani a nézőt.
Colin Farrell az Erőszakik kiútkeresései után már megint a földi purgatóriumban találja magát: a Lord Doyle álnéven hazardírozó kártyafüggő Makaó szerencsejáték-paradicsomában készül busás vagyonra szert tenni, de végeláthatatlan vesztési széria állja útját. A rossz ómenként is értelmezhető csapást nem csak a tarthatatlan visszafizetési határidők, hanem egy kiadatással fenyegetőző magánnyomozó, a korosodó angoltanárrá maszkírozott Tilda Swinton is megnehezíti. A sors ezért Dao Ming (Fala Chen – az egyik játékbarlang munkatársa, aki hitellel segíti ki az eltévelyedett lelkeket, értsd a munkahelyén megforduló szenvedélybetegeket) személyében ,,angyali’’ segítőt vezényel az egyre látványosabban bukdácsoló hőshöz. A dolgok akkor kezdenek érdekessé válni, amikor kiderül, hogy még az angyal múltjában is találni némi kivetnivalót.
A film első negyedórájában még nem egyértelmű, hogy az Egy szerencsejátekos balladájavallomása melyik irányba kíván elmenni: a Svindlerhez hasonló, traumafeldolgozó megváltástörténet lesz, vagy a kilátástalanságba zuhanó drogfilmek, netán az eső- és mélabúáztatta (távol-keleti) neo(n)-noirok felé mozdul el. És bár a felsoroltak nem állnak távol az igazságtól, ahogy a játékidő csordogál, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy valójában egy kísértethistóriába szőtt (tan)mesével van dolgunk. Ezzel természetesen még nem is lenne baj, ha a film nézése közben Doyle tartozásaihoz hasonlóan a hiányérzetünk is nem duzzadna egyre nagyobbra.
Colin Farrell a szerepéhez még a saját múltbeli függőségéből is merített, s bár végig hatásos a jelenléte, a néző már nehezen tud mit kezdeni ezzel a makacs önsorsrontóval. A kapcsolódást nem is a karakter milyensége nehezíti, hanem a megtámogatására szánt, a (pszichológiai) thriller és a kísértetmese határán billegő mozgóképes univerzum. A műfajok nem oltják ki egymást, de a neonfényben fuldokló nagyváros, a hajnalokba nyúló, kész vagyonokat megmozgató pókerpartik, a luxusszállodák drága lakosztályai valahogy mégis fura viszonyba kerülnek azokkal a szereplőkkel, akiket az egyik jelenetben az alkotók még a realitás szabályszerűségeire bíznak, de egy másikban már a kínai folklór hagyományai veszik át felettük az irányítást. Hiába jön létre a fúzió, a néző folyamatosan azon kapja magát, hogy újra és újra értelmezhető relevancia után kutat. A magyar címadás mintha még rá is akar volna erősíteni erre a kettősségre: a ,,vallomás’’ kifejezés ugyanis a thrillerre és a bűnügyi filmre utal, míg az eredetiben szereplő ,,ballada’’ már inkább a mesét és a líraibb darabokokat juttatja eszünkbe.
Edward Berger ugyanakkor következetes marad és folytatja a két korábbi filmjében elkezdett (és a Konklávéban csúcsra járatott) játékát a térhasználattal. A grandizóus városképek és a hatalmas enteriőrök most sincsenek kispórolva a filmből: a sötétedéskor ébredő kínai városállam, illetve a dúsgazdagok és mindenféle befolyásos üzletemberek menedékéül szolgáló szállodák és játéktermek nem csak elegáns, de eredeti, a rendező kézjegyévé váló alakban jelennek meg, mely ábrázolást a Nyugaton a helyzet változatlan Oscar-díjas operatőre, James Friend víziói tesznek teljessé: döntött kamerás beállítások, különös tárgyakon való tükröződések, szokatlan kameraszögek építik a film képiségét, mely megoldások a film apropójául szolgáló szellemvilág felszíni meghosszabításaiként is értelmezhetők.
A film szimbólumrendszerét a rendező a vízmotívum hangsúlyos használatával (éjszakai eső, szökőkutak, vízpartok, a hősnő vízi kalibája, víz alá rejtett pénz stb.) egészít ki, mely a szállodák, apartmanok, fürdőszobák tükreivel, illetve az általuk leképzett visszaverődésekkel mind-mind arra szolgálnak, hogy formába öntsék a távol-keleti hétköznapok szerves részét képező szellemek, démonok, felsőbb lények valóságát. Ezt Doyle azon látomásai is megerősítik, amikor már egy egyszerű borotválkozásnál is kísértetet lát – pontosabban saját magát, amint szép lassan egy kielégíthetetlen, mindent felfaló szellemmé alakul, aminek japán megfelelőjét már Miyazaki Chihiro Szellemországában is láthattuk.
A víz tagadhatatlan szerepe mellett, ha már purgatórium, kiemelt jelentőséggel bír a tűz is, mely egyrészt egy buddhista megtisztulási ünnep elengedhetetlen eleme, másrészt a főhős vezekléséhez tartozó kiegészítő, de még a filmvégi tűzijátékokban is jelen van. Kár, hogy ez az önmagában nem értékelhető képi motívumrendszer hamar kifullad, amint a dramaturgia és a kauzalitás is bekerülnek a képbe. A karakterek közötti dinamikák is falcs szólamokat visszhangoznak és bármekkorának is állítják be a téteket az alkotók, a néző bevonásában kudarcot vallanak, amit még Colin Farrell és Tilda Swinton sem tudnak megmenteni.
Edward Berger filmjében, ha meseként közelítünk hozzá, túl kevés a varázslat, ha pedig thrillerként tekintünk rá, túlságosan is hamisak a történések. A két műfaj egyesítéséből pedig hiába született gazdag rejtjelekkel operáló alkotás, s hiába kényeztetik a nézői szemet a látottak, szívével oly távol marad mindentől, mint a főhős szülőhazája, Írország és a választott otthona, Makaó közti távolság.
