Nemes László harmadik nagyjátékfilmjével szintén a kollektív nemzeti traumák kérdéseit vizsgálja egy bensőséges családtörténeten keresztül, a rendező visszatérő témájához ugyanakkor az Árva esetében a korábbiaktól eltérő, hagyományosabb formanyelv társul.
A nem sokkal az ’56-os forradalom eseményeit követően játszódó történetben egy anyjával (Waskovics Andrea) kettesben élő tizenkét éves kisfiú, Andor (Barabás Bojtorján) reménykedve várja apja hazatértét a lágerekből. Az idealizált családfő ugyanakkor sosem jön már vissza, helyette egy nagydarab motoros férfi, Berend (Grégory Gadebois) jelentkezik, aki azt állítja, ő a fiú valódi apja. Andor kezdetben nem hajlandó elfogadni a bonyolult helyzetet és ellenségesen reagál az idegenre. A szülői mintákból táplálkozó énkép kénytelen megváltozását számos konfliktus kíséri, nemcsak a családon belül, hanem a narratíva allegorikus szintjén, az egyének történelemhez fűződő viszonyában is. Hiszen míg az Andor apjának tekintett nagyvárosi, intellektuális, zsidó férfi a világháború áldozataként, a személyét övező hiányt traumául hagyva válik morális példaképpé a gyerek számára, addig a tőle teljesen különböző, nyers modorú, otromba és erőszakos vidéki hentes, Berend már a puszta jelenlétével egyre inkább a saját képére formálja az idővel önmagából kiforduló fiút.
Andor hiába ragaszkodik egykori jegyüzér apja szelleméhez – például a férfi emlékét fenntartva gyűjti a régi belépőket és játssza újra a színházba járás aktusát –, viselkedése mindinkább ellentmond az eltűnt apa képviselte értékeknek és Berend artikulálatlan vadságához kezd hasonlítani: a művészetekkel szemben a sport felé fordul figyelme, tiszteletlen és kizárólag önmagára gondolva cselekszik. Ez a jellemváltozását övező belső ellentmondás pedig kibékíthetetlen összetűzésekhez vezet önmagával és másokkal. Andor előtt két minta lebeg: a büszke, de letűnt múlt keserűsége és a túlélést jelentő önfeladás letargiája. Bojtorján Barabás feszültséggel teli, önostorozó tekintete és békétlen arcvonásai mögött egy egész nemzet lappangó dühe forrong, ami képtelen eredményesen kitörni, így egyre csak halmozza az elfojtásokat. A gyermek magára maradottsága az ’56 utáni közhangulatot tükrözi, az apátlanság és ezen keresztül a múlttal való számvetés motívuma pedig már a stáblistán megjelenik.
Nemes Jeles László ugyanis ezúttal középső nevét elhagyva, egyúttal filmrendező apja, Jeles András szimbolikus örökségét feledtetve szerepel a film paratextusaiban. Ennek megfelelően a rendező eddigi munkáit meghatározó keresés-narratíva szintén kiegészül az önmagunkra találásból fakadó nehézségekkel: míg a Saul fia morális felelősségvállalásában problematizált címszereplője a holokauszttáborban veszítette el fiával együtt emberségét, a Napszállta női hőse pedig az első világháború árnyékában kutatott testvére és a remény után, addig az Árva apjára váró gyerekkaraktere – a bukott forradalom résztvevőihez hasonlóan – akarata ellenére kénytelen alkalmazkodni az adott helyzet kínálta berendezkedéshez és azonosulni az új normákkal. A nemzeti és a családi állapotok közötti párhuzamok hangsúlyozása tehát olyan központi elemmé válik az életműben, ami az elveszettségből fakadó megrázkódtatásokon túl mostanra a történelmi és a személyes múlt újraértelmezési lehetőségein keresztül szintén formálja az identitást.
A holokausztról másképp – Nemes Jeles László: Saul fia
A cselekmény az Auschwitz-Birkenau koncentrációs táborban zajlik, minden borzalom kézzelfogható közelségben van, mégsem látjuk. A rendező célja nem az volt, hogy megmutassa az embertelen helyzeteket, mivel – helyesen – abból indul ki, hogy egy ember ezt nem tudná ép ésszel elviselni.
Mindeközben egy lerombolt épület alatti patkánylyukban bújtatott, sebesült fiatal forradalmár, Tamás (Soma Sándor) megjelenésén keresztül a szó szerint „föld alá temetett” ’56-os traumák is kísértik a továbblépni képtelen karaktereket. Andor ráadásul már a nyitójelenetben talál egy elásott pisztolyt, ami a közvetlen konfliktus kirobbanásának folyamatos lehetőségével tartja állandó feszültségben a szereplőket. A fegyver kihasználatlansága ugyanakkor épp olyan meghatározó erővel képes bírni, mint az elsütése. Az Árva hőseinek cselekvésképtelensége és esetenkénti aktivitása is csupán elnyomásuk mértékét fokozza bármilyen döntésük esetén – legyen szó az egykori zsidó bolttulajdonosokról, akik új főnökük szigorának kitéve kénytelenek dolgozni korábbi saját, elkobzott üzletükben, vagy az új apja ellen lázadó, egyre hevesebb szülői válaszreakciókat kiváltó fiúról. Az emberek a nemzethez hasonlóan magukra maradnak, a felsőbb, morális értékekbe vetett bizalom helyét a megalkuvással járó túlélés veszi át. A romos korabeli utcaképek, a porlepte közeg és az omladozó épületek látványában az ország lelkiállapota tükröződik, miközben a felállványozott város sokkal inkább az adott helyzet rögzítését ígéri, mintsem az újjáépítés lehetőségét kínálná.
A régies, kopottas hatásnak megfelelően mintha Erdély Mátyás operatőr már-már szépiaszerű felvételei nem is celluloidra, hanem megfakult sárgás-barnás papírra rögzítenék a látottakat. A realitást fokozó díszleteknek, valamint kosztümöknek teret adó, nagylátószögű beállítások és dinamikus kocsizások sokkal objektívebb nézőpontot nyújtanak a Saul fia és a Napszállta szubjektív folyamatokra koncentráló, kis mélységélességű, kézi követőfelvételeihez képest. A perspektíva kiszélesedésével párhuzamosan pedig Nemes László tudatfilmszerű korábbi munkáihoz képest szintén nagyobb szerepet kapnak a klasszikusabb műfaji megoldások. Az Árva akár egy időnként különösebb megoldásokkal élő családi melodrámaként is nézhető, melyben az erőszakos apafigura, az érzéseit a család összetartása érdekében elfojtó anya és a helyzetet rosszul felmérő, az állapotokon egyre csak rontó lázadó gyerek hármasa feszül egymásnak. A film analitikusabb befogadást igénylő, távolságtartóan absztrakt szintjének motívumai ugyanakkor könnyen érződhetnek ellentmondásosnak az ismert zsánerközhelyekből táplálkozó műfaji kontextusban. Így egyes döntések könnyen illogikusnak, természetellenesnek hathatnak az emocionális realizmus szintjén, míg a melodrámai elemek a metaforát túlmagyarázva engedik át az irányítást az olyakor túlcsorduló érzelmi kitöréseknek.
Az Árva izgalmas fejezetet kínál Nemes László kollektív traumákra koncentráló életművében, de egyúttal az útkeresés filmjeként is hat, mely során a rendező – a történet hőséhez és az általa képviselt nemzethez hasonlóan – még nem talált egyértelműen önmagára, hogy valóban megújulhasson.
