Egy szép, napos nyári délutánon, piros hátizsákkal a hátamon, tornacipőmön megszáradt romániai sárral, besétálok a berlini Sony Centerbe. Egyenesen a Duna-deltából érkezem. Két napja még Sulinán hajóztunk. Beszállok az üvegliftbe. Szemben velem üvegfalak. Üvegház. Mindenhova be lehet látni. A helyiségek tátonganak az ürességtől. Megkapaszkodom a fémkorlátban. Ahogy emelkedünk, látom a kerek tér egészét, a mélyből hatalmas fémszem mered rám. Pupillájából víz fröcsköl. Egy szökőkút.
A kilencedik emeleten kiszállok. Megérkezem a főiskolára, ahova évekig fogok járni. A padlók szürkék, a falak fehérek, minden hibátlan és vadonatúj. Hideg, kemény érintés. A fémajtók nehezen nyílnak, és könnyen csukódnak. – Te Réka – mondja később egy gyerekkori ismerősöm a Sony Center teraszán –, én még soha nem voltam ilyen messze Vásárhelytől.
Berlin polgármestere, Willy Brandt 1966. szeptember 17-én megnyitotta a Berlini Filmakadémiát, a Szabad Berlini Adók épületében. A háborút követő évek sikertelen filmjei után a fiatal tehetségek támogatására nagyobb hangsúlyt szeretnének fektetni – írja a Tagesspiegel, a megnyitót követően. A nyugat-berlini filmfőiskola (Deutsche Film- und Fernsehakademie Berlin, röviden: dffb) az NSZK első filmfőiskolájaként indul, a hatvanas évek közepén. Nyugat-Berlin a szó szoros értelmében a hidegháború gyümölcse. Minden oldalról az NDK falai veszik körül, Bonnból érkeznek a pénzsegélyek, amelyek gazdaságilag életben tartják. A polgárság nagy része elmenekül, csak egy különösen szívós réteg marad, azok, akik a gazdasági válságban, a náci diktatúrában, a bombázásokban megedződtek, és hűek a városukhoz. Kreuzbergben, a felső szomszédaink hetven éve laknak itt. Itt születtek az utcában. A bácsi slaggal öntözi a fákat az utcán, a néni sepri a járdát.
Nyugat-Berlin lakosait számos kedvezményben részesítik, hogy megakadályozzák az exodust. Aki Berlinbe költözik, annak nem kell bevonulnia a hadseregbe. Pillanatok alatt ide gyűl az összes szolgálatmegtagadó. Vannak köztük pacifisták és naplopók, életművészek, hippik és hatvannyolcasok. És persze művészek. Az új szellem paradicsomává válik a város.
A dffb elképzelhetetlen e nélkül a paradicsom nélkül. A paradox szabadságérzet nélkül. A fal jelenléte állandóan a szabadságra emlékeztet. Nyugat-Berlin a németországi hatvannyolcas mozgalom szíve. A dffb a mozgalommal egy időben születik, belőle táplálkozik, majd pedig túléli azt. Lehet, hogy ez történetének lényege.
Bekopogok a dékánhoz. A berendezés vörös bársony, a redőnyökön át beszűrődik a fény. A dékán kedvesen mosolyog. Pocakján türkizkék selyeming feszül, ujján vastag gyűrű. Kínai szobrocskák az asztalon, sárkányok, buddhák. Egy hölgy képe arany keretben. Leülök. Elmeséli, mennyire boldog, hogy ilyen szép épületbe kerültünk. – Valóságos gyönyör a szem emberének – mondja. Cinkosan hunyorog. Igyekszem szakszerűen visszahunyorogni. A makulátlan piros szőnyegen szétszóródnak a száraz deltai sárrögök.
„A forradalom egyben az érzékelés forradalma is kell legyen” – mondja Herbert Marcuse 1969-ben. A hatvannyolcas mozgalom nemcsak a politikai hatalom struktúrái ellen fordul, hanem az észlelés meg a felismerés paradigmái ellen is. Minden és mindenki ellen irányul, aki öntudatlanul kiszolgálja a hatalmat. A német diákok követelik a náci múlttal való szembenézést. Sokan szakítanak családjukkal. „A személyes egyben politikai” – hangzik a credo, nem csak a politikának kell letisztulnia, hanem az ember lelkének és tudatának is.
A mozgalom diffúz, szinte minden területet felölel, tudományt, kultúrát, politikát, divatot, oktatást. Egy évvel a főiskola megalapítása után, a dffb diákjai kibékíthetetlenül összevesznek az igazgatósággal. A politikai agitáció sokkal jobban érdekli őket, mint a filmezés. Naivak és megrázóak, és idealisták az első generáció filmjei. Hisznek valamiben. Mindenik dokumentumfilm. Staféta egy vörös zászlóval a nyugat-berlini zónán keresztül. Egy beállítás, egy autóból. Az állatkertet látjuk, lebombázott épületeket. A dffb diákjai szaladnak, fiatalok, üdék. Később megszállják a schönebergi polgármesteri hivatalt, Nyugat-Berlin központi hivatalát. „Ich bin ein Berliner”– mondta itt nemrég Kennedy. Kitűzik a vörös lobogót.
A dffb a 70-es években készült, politikai szellemű, kritikus dokumentumfilmjeivel vált ismertté. Játékfilmek csak a 80-as évektől kezdődően születnek.
Kezemben a műanyag tálca, tányéromon sápadt spagetti. Előttem egy elegáns hölgy. Tele az ebédlő, lavírozok az asztalok között. Barátságos arcokat keresek, de nem találok. Végül leülök egy asztalhoz, egyedül. Szemben a falon egy régi, fekete-fehér fotó. Egy meztelen forgatócsoport ágyjelenetet forgat. A szkriptes csaj mellei rálógnak a jegyzetfüzetre. A hangmérnök sem valami étvágygerjesztő. Évfolyamtársaim egy csoportja halad el mellettem. Máshova ülnek. Érzem, hogy ezen a helyen nem szabad egyedül ülni. A siker első bizonyítéka az, hogy az embernek barátai vannak.
Az alapítók egy olyan generáció, mely nálunk Kelet-Európában is szeretett volna létezni, de nem tudott. Itt nem volt hippimozgalom, szellemi emancipáció. Ez a lépés kimaradt a fejlődésünkből. Nem szedtünk tömegesen tudattágító szereket, nem próbálgattunk alternatív életformákat, nem utaztunk Indiába. Már aki.
A kilencvenes évek elején Romániában is megmozdult valami. Csupa olyan fiatal járt-kelt a városokban, aki semmiben nem hitt, mindent megkérdőjelezett. Kerestünk valamit. Valamiféle szabadságot. Kolozsváron, az Avram kollégiumban minden bulin Janis Joplint hallgattunk. Ez a megkésett hippikorszak nem tartott sokáig. Mielőtt felismerte volna önmagát, már vége is szakadt. Belefulladt az új kapitalizmusba. A hippik elmentek Soros-ösztöndíjjal Nyugatra vagy Budapestre, és jó szabású öltönyben tértek haza.
Az első nagy törés Nyugat-Berlin megszűnésével következett be a dffb életében. A fal leomlása után Berlinnek hirtelen két filmfőiskolája lett. A dffb mellett megjelent a potsdami Konrad Wolf főiskola. Ezt az intézményt a szocializmus megóvta a túlzott szabadelvűségtől, az alternatív struktúráktól és a gyakori költözködéstől. A dffb a volt német külügyminiszterrel, Joschka Fischerrel együtt változott. Az SFB épületből, néhány év provizórium után, 2000-ben átköltözött a vadonatúj Potsdamer Platzra, a vadonatúj Sony Centerbe. Joschka Fischer kábé ugyanekkor vette fel élete első öltönyét, azóta is öltönyben jár, különben ő szintén a hatvannyolcas mozgalom gyermeke. Kődobáló, utcai harcos múltja sokáig elkísérte. Ezt a múltat minisztersége alatt sikeresen levetkőzte…
Ülök a vágóban. Téli este van. Az ablakból egy vasrácsra látok. Ez a biztonsági korlát. A korláton túl, ég helyett, hatalmas, kivilágított fémsátor. Egyszer csak havazni kezd. Kék- és zöld hó esik a rácsokon keresztül. Kedvem támad elszívni egy cigarettát, de dohányozni tilos. A vágókban és a folyosón is. A szomszédos szobában Igor ül, egy orosz kolléga. Nejlonzacskót tekert a füstjelzőre. Együtt pöfékelünk.
Ma újra azt hajtogatja mindenki, hogy a tekintélyelvű oktatás az igazi. A hatvannyolcasokat már senki sem szereti. Gyermekeik elfordulnak tőlük, nagyapáik értékeihez térnek vissza. Dúl az új konzervativizmus. A fiatalok nem politizálnak, nem tudattágítás végett szednek kábítószereket. Semmi romantika. A leggyakrabban használt jelzők a cool és a sexy. A dffb-re amúgy is rájár a rúd. Minden más nyugat-német városban alakult egy-egy filmfőiskola. München, Köln, Hannover, Ludwigsburg, a Képzőművészeti Főiskolák média és kommunikáció szakai, ontják a filmeseket és videósokat. A hajdani lázadóból egy lett a sok közül.
A dffb diákjai 50%-ban szőkék. 25%-ban festett szőkék. Általában kisportolt, jó kinézésű fiatalok. Napbarnítottak. Fegyelmezett, szorgalmas emberek. Szakállasok és alkoholisták nincsenek. Még soha, senkit nem láttam egy dffb-s bulin hullarészegen. Hétvégén és munkaszüneti napokon kokaint szívnak, de ez nem látszik rajtuk.
A siker az új politika, filozófia és vallás egyben. Semmiben nem hiszünk, csak a sikerben. Megy a film a fesztiválokon? Jó film. Aki sikeres, az tehetséges. És fordítva. Persze van néhány kivétel, mint például Igor. Néhány kelet-európai, néhány dél-amerikai és ázsiai. A főiskola százalékos arányban vesz fel nőket és külföldieket. Ez is része a liberális örökségnek.
Lassan megtelik a vágó. A tekercset már befűztük. Ez az első 16 mm-es filmanyag, amire forgattam. Az első kisfilmem. Beülnek az évfolyamtársak, a tanárok. A gyártásvezetők jegyzetfüzetet tartanak a kezükben. Elkezdődik a film. Egy ifjú pár szavak nélkül veszekszik, szakítanak. A nő pakol. Később elmegy, közben egy görög gyermekdalt énekel. Tíz perc. Utána csend. Senki nem mond semmit. Végül Hauff azt mondja, látok benne valamit. Tetszik a szubjektivitása, a nőiessége. Miért is félnek a nők női filmet csinálni? Hauff a rektor. Erre mindenki gratulál. Túléltem.
A dffb-nek 12 éven keresztül karizmatikus igazgatója volt Reinhard Hauff. Tavaly ment nyugdíjba. Hauff, egy evangélikus lelkész puritán fia, legsikeresebb filmjét, a Baader–Meinhof perről forgatta (Stammheim, 1986). Hauff szerette a lázadókat, a radikálisokat, a hatvannyolcasokat. Fiatal korában legalábbis. Később átalakult. Miután átvette a főiskola vezetését, felhagyott a rendezéssel, és teljesen belevetette magát a szervezésbe. Bevezette a szakokat. Azóta van a dffb-n rendezői, gyártásvezetői és operatőri szak. Kétéves tanfolyamon forgatókönyvírást lehet tanulni.
Hauff a cenzúrát is bevezette. Minden forgatókönyvet személyesen olvasott el, minden film vágásába beleszólt. Az évek során igazi nemzetségfővé, patriarchává alakult. Akit szeretett, annak jól ment sora, akit nem szeretett, annak a túlélésre kellett berendezkednie. A kísérletezés háttérbe szorult. Lehet, hogy ez a korszellem? A foci vb-n is látni lehetett, hogy senkit nem érdekel a játék, csak nyerni akar mindenki.
Egy nálam jóval fiatalabb kolléga vizsgafilmjét nézzük. Hauff kimegy telefonálni. Visszajön. Sóhajt, az órájára néz. Utána a kutyáját simogatja. Újra csenget a mobil. Most a vágóban beszél. A filmet nem szabad leállítani, ő így is tudja nézni, állítja. Amikor a filmnek vége, még mindig telefonál. Kollégám sápadt és vihorászik. – Ez nem volt film, uraim, ez semmi nem volt, fel kell nőni, öcsi! – mondja Hauff, és elmegy. Csendben távozik mindenki. Ennyi volt. A fiú fél évet dolgozott a filmen. Viszek neki egy sört. Aztán berúgunk.
Hauffon kívül nem voltak mesterek. Nem volt alternatíva. Állandó tanárok sincsenek. Kizárólag vendégtanárok tanítanak. Egy szeminárium maximum két hónapig tart. Sok híres ember megfordul nálunk, voltam szemináriumon Michael Ballhausnál, Slavomir Idziaknál, Volker Schlöndorffnál, Tony Gatlifnál, Dusan Makavejevnél. Tarr Bélához nem iratkoztam be.
Kapunk Ballhaustól egy jelenetet. Mindenki ugyanazt. Plánozáson, kompozíción van a hangsúly. Legalábbis azt gondoljuk.
– A színészvezetés nem választható el a plánozástól – mondja – elsősorban színészt kell tudni vezetni. A többi csak forma. – Ez a kijelentése nem népszerű. Mi vallásosan hiszünk a formában. Ballhaus elegáns, fehér bajszot visel, és állandóan mosolyog. Vele forgott a Petra von Kant keserű könnyei (Fassbinder, 1972), a Jézus utolsó megkísértése (Martin Scorsese, 1988), a Drakula (Francis Ford Coppola, 1992). Csak, hogy néhány példát említsek.
– Nem azért vagyok a legsikeresebb, mert a legtehetségesebb, hanem mert a legkedvesebb vagyok – mondja. Bátorítóan néz. Egyik sokk a másik után. Csend. Tanácstalanul bámulunk rá. Forgatunk. Ballhaus mindenkit megdícsér, vállon vereget. Jólesik. A hangulat lazul. A diákok magabiztosabban mozognak, mint máskor. Este leküld minket a vendéglőbe, borért. Sok pénzt ad, csak jó bort hozzunk, mondja. Mesél. Ennyi jókedvű dffb-st még sosem láttam egy helyen. A második hét végére már mindenki imádja Ballhaust. Elmegy. Vissza Hollywoodba. Egy év múlva, amikor újra jön, már nem ismer meg minket a folyosón.
Tarr Béla is tanít nálunk időnként. Ő ritkán mosolyog, bár egyfajta bajuszt, vagy még inkább szakállt, ő is visel. Béla a megsemmisítő kritika ihlető erejében hisz. A zsenielméletben. A kedvességre pökik. Ballhaus és Tarr Béla, Hollywood és Kelet-Európa. Szemináriumát csak a szünetekből ismerem. Elgyötört arcú diákok, lázban égő szemekkel telefonálgatnak. Megpróbálnak néhány nap alatt nagyjátékfilmet írni. Utána meg is szervezni azt. Élet-halál kérdése. Mert az igazi zseni mindenre képes. Béla mondta. Aztán ő is elmegy. A diákok másnál vigasztalódnak.
Például Tony Gatlifnál. Tony híres cigányfilmrendező. Romániában is többször forgatott. 1997-ben a Gadjo Dilo, 2005-ben a Transsylvania című filmet, melynek az idei cannes-i filmfesztiválon volt a bemutatója. Tony, rendkívül gyors, francián kívül semmilyen más nyelvet nem beszél. Van ugyan tolmácsa, de legtöbbször barátságos mutogatásra szorítkozik a kommunikáció. Tony mindenre ugyanazt mondja: C´est genial, c´est genial. És ezt meg is érti mindenki. A könyv genial, a színészek genial, minden genial. Tony a szokásosnál is rövidebb ideig marad. Az ő szemináriumán amatőrökkel forgatunk, kitalált történeteket, eredeti helyszínen. Egy menekültotthonban. A feladat nagyon izgalmas. Szinte észre sem vesszük, hogy mikor megy el. Nagyszerű rövidfilmek születnek ebből a munkából.
Slvomir Idziak egy nagymester. Kieslowski, Zanussi, Wajda filmjeit fényképezte. Az operatőrszakosoknak általában ő a kedvenc tanára. Jönnek, aztán elmennek. Mi meg maradtunk. Senki sem ismer bennünket, csak a büfés. A dffb-n a titkárnők is állandóan változnak, a fesztiválszervezők, a gyártásvezetők. A teraszon turistacsoportok ülnek, nézik a kivilágított sátrat. Mindig új emberek. Mindig, minden idegen – egy kicsit.
Hauff uralkodása alatt a dffb konzervatív intézménnyé alakult, melyben a hatvannyolcas szlogenek csak díszletek. „A holnap filmje a szeretet gyümölcse lesz” – lehet olvasni a falon. A dffb beköltözése az elegáns fémsátorba, egybeesik a kísérlet végével.
Bemegyek a főiskolára. Egy könyvet kell elhoznom. Tíz percet szeretnék ülni. Tele van az ebédlő. Mindenütt mosolygó arcok. Hívnak, gyere, ülj le. Leülök. A tíz percből órák lesznek. Beszélgetünk. A régi fotó most nincs a falon. Kiállítás van helyette. Eszembe jut kedvenc tanárom, Dick Ross egy mondata – ha már tudod, hogy mit akarsz elmesélni, akkor gondolkozz el azon, amit ellhallgatni akarsz. Az lesz a történeted lelke.
Otthon érzem magam a dffb-n, és Berlinben. Megszerettem az üvegépületet, a kisportolt évfolyamtársaimat, a lila havat. És van, amikor nagyon jó messze lenni Vásárhelytől.
