Úgy tűnik, Nemes László hasonlít új filmje, a Moulin címszereplőjéhez. Előbbi a náciktól, ő pedig a történelmi témáktól nem tud szabadulni. Lehet, nem is akar.
A Moulin a Saul fia rendezőjének első „idegen” filmje. Azért vannak idézőjelek az „idegen” szó körül, mert Nemesnek igazából cseppet sem idegen ez a fajta miliő, egyik lábával eddig is Franciaországban állt; de azért is idézőjeles, mert valójában a kulcsfontosságú hazai alkotókat (Erdély Mátyás operatőr, Politzer Péter vágó, Zányi Tamás hang etc.) megtarthatta. Ám a forgatókönyvírás legfontosabb döntéseit ezúttal nem ő hozta meg, Olivier Demangel anyagából dolgozott, így hát ez mégiscsak egy ízig-vérig francia film, az egyik második világháborús nemzeti hősük történetét dolgozza fel: Jean Moulin (Gilles Lellouche) Londonból ejtőernyőzik be a nácik által elfoglalt Franciaországba, hogy megpróbálja összefogni az ellenállás különféle sejtjeit, és felkészítse őket a németek elleni harcra. Az óvatosság ellenére elárulják, a Gestapo elkapja, és maga a hírhedt lyoni hóhér, Klaus Barbie (Lars Eidinger) lát neki, hogy válogatott kínzásokkal kiszedjen valamit, bármit a férfiból.
A történelmi téma – no meg Moulin nemzeti hős mivolta – hatalmas málhaként nehezedik a film fölé. A szikár, mellébeszélést nem tűrő stílusú, klasszicizáló rendezés nem enged sok modernkedést, játékosságot – ilyen értelemben olyan, mint maga a főszereplő, aki embertelenül sokáig bírja bazalttömbként a testi-lelki kínzásokat, csak azért sem nyílik meg a náciknak. Ugyanígy a film maga is nehezen nyílik meg a néző előtt – valószínűleg tényleg kell hozzá az a francia kulturális háttér, ami megadja a többletjelentést Moulin hősies csöndjének. Képileg is sokkal hagyományosabb és tárgyilagosabb, mint a Saul fia vagy a Napszállta, itt kevesebb jelentősége van a szubjektíveknek, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne ugyanolyan fontos a hangkulissza, mint amazokban: ezúttal is történnek képkereten kívül megrázó dolgok. A látványra ezúttal sem lehet panasz, ráadásul a filmet a cannes-i bemutatón eredeti formátumában, 35 mm-es filmről vetítették (a Magyar Filmlabor munkatársainak erőfeszítéseit dicséri), ami nemcsak extra patinát ad a történetnek, hanem egyszersmind azt is sokadszorra bebizonyítja, hogy még mindig a celluloid a király. Történelmi műfajokban mindenképpen.
Ha meg kellene tippelnem, hogy a két főszereplő színész közül melyiknek volt nehezebb dolga, Lellouche-t mondanám. Mindvégig komoran állja a sarat, csak egy-egy lopott pillanatra láthatunk valamit az arcán. Borzalmas lehetett faarccal állni, miközben vele szemben a zseniális Lars Eidinger lubickol a háborús bűnös emberkínzó szerepében, sokadszorra bebizonyítva azt a maximát, miszerint nem a főhős a legfontosabb (és az igazi kibontakozásra való lehetőség) egy filmben, hanem a főgonosz. Az egyik leghátborzongatóbb jelenet az, amikor Barbie autókázás közben semmi mást nem csinál, csak a Jöjj és lásd! utolsó félóráját meséli el az áldozatának.
A Moulin fabulája akkor működik a legjobban, amikor a címszereplővel együtt mi is elkezdünk már mindenben és mindenkiben kételkedni – ilyenkor pillanthatunk bele igazán abba a lélekőrlésbe, amit némán kellett tűrnie az ellenállás harcosainak. Ehhez a tortúrához remek játékmester Barbie, aki nemcsak fizikai, hanem rafinált lelki kínzások és logikai csapdák segítégével is próbálja szóra bírni a Martel (Kalapács) álnéven bemutatkozó Moulint (Malom). Sajnos vagy hálistennek a legdurvább dolgokat szemérmesen elfedik a néző elől az alkotók, nem akarják elvinni a filmet sem tortúrapornó-irányba (pedig állítólag a kínzók még a franciák körmeit is lefeszítették forró szegekkel), sem negédes, túlzenélt nemzeti giccsbe. Más alternatíva pedig nem maradt, csak ez a tényszerűségre törekvő, precíz történetmesélés, amit technikai értelemben sikerült is kifogástalanul, színvonalasan, kortalanul megvalósítani.
A film egyik legfontosabb kérdése viszont az, hogy hogyan hozza közel ezt a sztorit, illetve Moulin figuráját a mai nézőhöz. Nemes László annyira magabiztos rendező, hogy pont a fordítottját próbálja elérni: igazodjon csak a publikum a témához, illetve a filmhez! Ehhez itt, Cannes-ban megtalálta a megfelelő partnert, a nemzetköziség ellenére azért mindig nagyon francia fesztiválközönség hatalmas vastapssal jutalmazta erőfeszítését. Ám kérdéses, hogy mit mond ez majd a nagyvilágnak.
Cannes 2026, percről percre
Rövid jelentésekben, naplószerűen számoltunk be a Croisette-en és környékén történtekről, és a hosszabb kritikákat is beszúrtuk ebbe a hírfolyamba.
