Nagyot nézhettek szerte a világban a szinkronrendezők, amikor megérkezett hozzájuk a Motor City szövegkönyve. A film 108 perce alatt ugyanis jó, ha öt tőmondat elhangzik – mert itt minden a képekről, a zenéről és a hangulatról szól, s szerencsére mindez egy pillanatig sem unalmas.
John Miller (Alan Ritchson) hatalmas termetű börtönviselt veterán, aki 1977-ben, az Egyesült Államok autógyártásának központjában, azaz Motor City-ben, Detroitban dolgozik gyári munkásként. Nem akar sokat az élettől, csak örvendeni annak, hogy végre lejárt a felfüggesztett börtönbüntetése, és hogy pincérnőként dolgozó barátnőjének (Shailene Woodley) megkérheti a kezét. Azonban zöld verdáját, amelynek kesztyűtartójában megbújik az apró gyémántos eljegyzési gyűrű, hazafelé ellopják, majd néhány perccel később épp ilyen hirtelen ott is hagyják egy épület előtt. A gyanútlan behemót megkönnyebbüléssel konstatálja, hogy a gyűrű a helyén van, és hazaérve meg is kapja az áhított igent Sophiától, amikor egy kisebb hadseregnyi rendőr rajtaüt Milleren, és a kocsi csomagtartójába belopott nagy mennyiségű drog miatt 25 évre hipp-hopp elítélik. Mint az hamarosan kiderül számára, az egész akció mögött Sophia exe, a kábszeres maffiozó, Reynolds (Ben Foster) áll, aki a korrupt rendőrség segítségével bosszúból juttatta börtönbe Millert, mivel az egykor kimentette Sophiát az abuzív gengszter karmai közül, egyúttal pedig maradandó sérüléseket okozott neki. Az erőszak erőszakot, a bosszú bosszút szül, és Miller nekifog, hogy megtorolja az őt ért sérelmeket, és ismét megmentse szerelmét.
A Motor City-re mindenféle előzetes tudás nélkül ültem be, ezért teljesen felkészületlenül ért a másodfilmes rendező, Potsy Ponciroli vállalása, hogy szinte teljesen dialógus nélkül, szinte kizárólag a zene, hangeffektusok és a képek segítségével mesélje el Miller történetét. Még negyedóra után is úgy voltam vele, hogy milyen ígéretes kezdés ez a filmnek, milyen lecsupaszítva, tömören és hangulatosan indul a sztori, de biztosan hamarosan „elrontják”, és beindul majd a tipikus, bár szépen filmezett hollywoodi akció – de nem. A főszereplő vezetéknevén és a majdnem boldogító igenen kívül ugyanis szinte egy szó sem hangzik el a film első felében, és összességében is elvileg csak öt mondat, ebből kettő a legutolsó jelenetben.
Ennek ellenére minden szükséges információt megkap a néző: a kiváló színészválasztásnak, kosztümöknek, frizuráknak, no meg a rendező által tudatosan használt akciófilmes sémáknak köszönhetően egy percig nem lehetünk elveszve, gyakorlatilag mindenkiről első látásra süt, hogy milyen karakter, minden, a film számára lényeges információt megkapunk kizárólag képi eszközökön keresztül. A film dialógusmentessége helyenként néha ugyan nyikorog kissé (vannak jelenetek, ahol azért érződik, hogy itt a való életben elhangzana egy-két szó: például amikor Miller autóját ellopják, még egy kósza káromkodás sem hagyja el a száját), de alapvetően remekül működik, és miután az ember ráhangolódik erre a végletekig leegyszerűsített filmnyelvre, már nem is kívánkozik vissza a fölösleges expozíciókkal terhelt átlagos akciómozikhoz.
Ehhez persze a film számos más elemének is működnie kell John Matysiak hangulatos képein kívül is, de szerencsére Ponciroli és producerei remek stábot raktak össze. Az például rögtön kiváló, ha mégoly szokatlan döntés is, hogy a film vágója, Joe Galdo egyúttal a benne elhangzó, korabeli slágerek összeválogatásáért is felelt, így (többek között) a Fleetwood Mac, David Bowie és a Moody Blues abszolút összhangban muzsikál a jelenetek ritmusával, nem egy esetben az adott dal megszakítás nélkül pörög végig a háttérben. A különösen népes foley-csapatnak pedig szintén kiemelt feladat jutott, hiszen úgy kellett egy élő, lélegző korabeli Detroitot felépíteniük, hogy a párbeszéd információátadó feladatait is magukra kellett vállalniuk, de ez sikerült is, itt tényleg minden ajtócsapódás, gyűrűcsengés vagy éppen robbanás a történet ritmusába simul.
A fentiek mellett a színészekre is egyedi feladat hárult, amit egytől-egyig kiválóan oldottak meg. Ritchsonnak még csak meg sem kell erőltetnie magát: ahogy anno Arnie esetében, már a testfelépítése és izomzata is önmagában mesél, morcosan nézni is kiválóan tud, ennél többre pedig igazán nincs szükség tőle. Ben Foster főgonoszának esetében a feladat hasonló volt, bár nála inkább a frizurája és kosztümje, valamint nyugtalanító és irritáló mosolygása mesélnek a testalkata helyett. Shailene Woodley-ra ellenben különösen nehéz feladat hárul, úgy kell ugyanis (két szót leszámítva) dialógus nélkül, kizárólag a tekintetével és mimikájával eljátszania a két férfi és két sors között őrlődő Sophiát, hogy szerelme és csalódása is egyaránt érthető és érezhető legyen, a fárasztó hétköznapoktól a felhőtlen és felelőtlen boldog ünnepekig minden hullámvölgyet megmutasson a karakterének életéből.
Ahhoz, hogy a Motor City motorhiba nélkül fusson, természetesen egy jó forgatókönyv is kellett, a Chad St. Johné pedig teljesen alkalmas a feladatra – ugyanakkor ennek része az is, hogy sokat nem vállal magára. Szinte minden szereplő már sokszor látott klisékből lett összegyúrva, és bár vannak szellemes megoldások a történetben (például Miller olvasztott cukorkákból barkácsolt kése, aminek segítségével megszökik a börtönből, vagy a végső leszámolásában a jegygyűrű szerepe), azért messze nem ez a film legerősebb oldala. Sok meglepetést nem okoz, szinte pontosan meg lehet jósolni előre minden szereplő sorsát, sok csavar nem zavarja történet előrehaladását. A filmet lezáró utolsó jelenet különösen megmosolyogtatóra és kissé fölöslegesre sikerült, és nem csak a javarészt hiteltelen sminkek miatt.
A Motor City nem egy randifilm, és bár a rendező szándéka szerint a párbeszédek hiánya különösképpen alkalmassá teheti a nemzetközi forgalmazásra, azért nem is biztos, hogy mindenkinek számára készült. A 18-as karika alapvetően megalapozott – bár túltolt, fölösleges erőszakkal nem lehet vádolni, leginkább talán Nicholas Winding Refn legendás Drive-jára hasonlít ebben a tekintetben, vagyis sokáig visszafogottan, elegánsan akciózik, majd a vége felé felpörög a brutalitás. Akinek viszont kenyere a '70-es évek amerikai zenéje, és szívesen elmerülne a detroiti olajgőzben és az árnyalatok nélküli, sportkocsiként száguldó bosszúállás némasági fogadalmában, annak kötelező darab lehet Ponciroli bátor vállalása.
