A legtöbb hollywoodi franchise olyan, mint egy zombi: amikor azt hinnéd, hogy most már tényleg halott, összeszedi magát, lerázza magáról a temető földjét és tudomást sem véve a korábbi életéről megpróbálja az agyunkat újból a magáévá tenni.

Az újraélesztés pedig néha jól sikerül, máskor kevésbé, ezt a Resident Evil-filmek tökéletesen példázzák. A (Japánban Biohazard néven ismert) Resident Evil-sorozatot talán annak sem kell bemutatni, aki nem töltött egy percet sem Racoon City-ben vagy a Spencer-kúriában génmanipulált zombikra vadászva, hiszen az egyik legsikeresebb összművészeti franchise-ról beszélünk. 2002-től kezdve pedig nemcsak a konzolok és PC-k képernyőjén, hanem a mozivásznon is tisztes anyagi (ritkábban kritikai) sikert ért el a széria, s a nagyköltségvetésű B-filmek királya, Paul W. S. Anderson valahogy még azt is megoldotta, hogy a Milla Jovovich nevével fémjelzett dupla trilógia minden egyes filmje egy kicsivel több pénzt hozott az elődjénél.

Az Utolsó fejezet alcím után azonban még így is kínos lett volna ezen a vonalon, ezekkel a szereplőkkel folytatni tovább, ezért még azon melegében (az Utolsó fejezet moziforgalmazásával egyidőben) el is kezdtek dolgozni a fejesek egy reboot-on. Ezt meg is kaptuk – és jól el is felejtettük – 2021-ben, Racoon City visszavár alcímmel. A Johannes Roberts rendezésében készült újraindítás szépen megmutatta azt is, hogy mi legnehezebb egy bejáratott franchise esetében: a rajongók kielégítése. Amíg ugyanis az Anderson-Jovovich-féle széria volt a hivatalos adaptáció, a legtöbb kritika azért érte a sorozatot, mert teljesen új karaktereket kreált a filmekhez (Jovovich Alice-e például sehol nem bukkan fel a játékokban), néhányukat pedig behozza ugyan, de olyan mértékben tér el a játékok által lefektetett világtól, szereplőktől és történetektől, hogy szinte alig volt átfedés köztük. Ehhez képest Roberts filmjét meg azért kritizálták irgalmatlanul, mert túlságosan hűen lekövette az első két játék sztoriját és karaktereit.

Az mindenesetre biztos, hogy ez a reboot nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mindössze 42 milliót kalapozott össze világszerte (csak összehasonlításképp: az Utolsó fejezet 312 milliót kaszált egy nagyon baráti, 40 milliós költségvetéssel, de még az első Kaptár-film is 100 millió fölött teljesített ezelőtt 24 évvel), így aztán Racoon City hiába várt vissza, minden hozzá kapcsolódó folytatást azonmód elkaszált a Sony. Helyette jött egy kurta életű, szintén felejthető Netflix-(re)animálás, és miután az a vonal is elhalt, inkább egy felfutóban lévő, tehetséges horror-rendezőt bíztak meg a franchise újra-újraélesztésével, teljesen szabad kezet adva neki szinte minden téren – és messze ez volt a legjobb döntés, amit hozhattak a Sony-nál.

A Barbárral csendesen feltűnt, majd a Fegyverekkel igazán nagyot robbantó (ami horrortól szokatlanul még egy színészi Oscart is eredményezett Amy Madigan vérfagyasztó alakításáért) Zach Creggernél jobb író-rendezőt nem is találhattak volna erre a projektre. Cregger ugyanis saját bevallása szerint óriási rajongója a Resident Evil-játékoknak – annyira, hogy azt a bátor, rajongó-hergelő, de egyúttal kiváló (a szintén videójáték-adaptáció Fallout esetében is bevált) döntést is meghozta, hogy nem valamelyik ott szereplő sztorit meséli újra a vásznon, hanem egy, a játék történeti kánonjába is beilleszthető, de teljesen új történetet mesél el.

Byan (Austin Abrams) egy túlhajtott egészségügyi futár, aki egy zsíros bónusz reményében bevállal egy éjjeli fuvart Racoon City-be. Maga sem tudja pontosan, mit szállít a (játékban szereplő elősegély-dobozokról mintázott) zöld táskában, mindenestre hólánc nélkül is nekivág az éjszakai zivatarnak. Ahogy az előre sejthető, ennek a döntésnek nem lesz jó vége rá nézve: miután véletlenül elüt egy, az autója elé kiugró, furcsán viselkedő nőt, folyamatosan egyre nagyobb pácba kerül, és ahogy közeledik Racoon City felé, az is kiderül számára, hogy a nála lévő doboz tartalmára hamarosan nagyon sok embernek igencsak égető szüksége lesz.

Ennél többet talán nem érdemes elmesélni a történetből, az ugyanis végtelenül egyszerű, az áramvonalas másfél órás játékidő nagy része alatt egyszereplős, és bár nagy fordulatok nincsenek benne, szinte minden percben meg tud lepni. Cregger annyira nem akart a korábbi filmekhez hasonlót készíteni, hogy állítólag meg sem nézte azokat. Ehelyett egy igazi túlélő-horrort akart készíteni, ahol végig a főszereplővel azonosulunk (akár egy játékban), és ahol a néző mindig tökéletesen tisztában van vele, hogy éppen hány golyó van a pisztoly tárában, és ahol teljesen tiszták a szabályok abban a tekintetben is, hogy a szereplő mit bír ki fizikailag és szellemileg. Ráadásul Bryan személyében egy olyan szereplővel van dolgunk, akinek szinte semmi köze nincs a háttérben zajló rejtélyes történésekhez: ő tényleg túlélni akar, esetleg egyúttal a csomagját sikeresen kézbesíteni, így vele együtt tud a néző is felfedezni, spekulálni – és természetesen a minden sötét sarokban potenciálisan megbújó zombiktól rettegni.

A film képi világa is elsősorban a játékok élményét szerette volna visszaadni, több olyan rész is van, ami szinte egy-az-egyben egy FPS-t (vagyis First Person Shooter, azaz belsőnézetes lövöldözéses) vagy egy TPS-t (Third Person Shooter, ugyanennek a külsőnézetes változata) idéz meg, szerencsére sokkal ízlésesebb és hatásosabb módon, mint annak idején a Doom-adaptáció hasonló, nyúlfaroknyi jelenetében. A szörnyek is kellőképpen látványosak és kreatívak, és nagyon sok közöttük a „valódi”, tehát nem CGI-jal megrajzolt kreatúra, ami jelentősen hozzátesz a hatásukhoz. Még a jumpscare-ek is jól hatnak, és szerencsére nincsenek „Blumhouse-osra” csinálva, vagyis nem az irtózatosan túlvezérelt hangeffekt vág gyomorba, hanem maga a váratlanul felbukkanó szörny vagy akadály.

Az ijesztgetés mellett Cregger nem felejtette el a vígjátéki múltját sem, egy interjúban A Kaptárról szólva elmondta, hogy a film első verziója a tesztközönség reakcióiból kiindulva túlságosan viccesre sikeredett, ezért jelentősen visszavett a film humorából – szerencsére így is maradt belőle bőven, de ennél több már valóban a komolyan vehetőség kárára ment volna. Amennyi viszont bennmaradt, az abszolút szükséges és segíti a szereplővel való azonosulást, Bryan folyamatos káromkodása például abszolút életszerűvé teszi a sok borzalom közepébe csöppent, ügyesen improvizáló, de akcióhősként teljesen képzetlen csávót.

Az egyik legjobb poén viszont még mindig az, hogy a magyar forgalmazás még mindig nem akarja elengedni a Kaptár címet, pedig ebben a Resident Evil-ben még csak fel sem bukkan az a bizonyos, címadó hive (vagyis kaptár), ahol még a 2002-es első részben Alice akciózott, a film szörnyei pedig megközelítőleg sem hasonlítanak rovarokra, így mostanra már csak a megszokás tartja életben a címet. Pedig ha valamikor, akkor egy újbóli újraindításnál már csak azért is inkább értelme lett volna (akár) az eredeti cím megtartásának (hasonlóan például a Borderlandshez, a Fallouthoz vagy a Last of Us-hoz, amiket szintén mind le lehetett volna fordítani, de minek), hogy meg lehessen különböztetni a korábbi azonos című, de korántsem azonos minőségű verzióktól. Annak idején ugyanis talán valóban nem volt annyira ismert magyar nyelvterületen a játéksorozat, hogy alapozni lehetett volna rá, azóta viszont eltelt 24 év, felnőtt egy generáció, aki amúgy is kizárólag Resident Evilként emlegeti a franchise összes darabját.

Ezt az epizódot pedig sokáig fogjuk emlegetni, ha kap folytatást, ha nem, és még az is lehet, hogy végre a nagyközönség is megjegyzi az eddig inkább kiváló karakterszínészként ismert Austin Abrams nevét, akit eddig is sok helyen látott (a teljesség igénye nélkül: Eufória, Fegyverek, Papírvárosok, Gengszterosztag stb.), csak éppen nem tudott róla. És azzal együtt, hogy Cregger részéről ez az egész érezhetően egy lazára vett csuklógyakorlat, ami nem is akar vagy tud olyan nézői elvárásokat meghazudtoló lenni, mint a Barbár, vagy annyira sok értelmezésnek helyet adni, mint a Fegyverek, de ez így is végre egy jól sikerült újraélesztés!