[Cannes 2025] Vadászat-szerű történet Kolumbiából, ami nemcsak igazságérzetünket, hanem empátia-izmainkat is megdolgoztatja.
Valószínűleg mindnyájan ismerünk olyan embereket, mint a címbéli poéta: Oscar (Ubeimar Rios) igazi önsorsrontó figura, két lábon járó szerencsétlenség, aki kamaszos hévvel védi gyerekkori álmait, holott már rég elrepült felette az idő; feleségétől és lányától elhidegült, karrierje sehol sem tart (és talán soha nem is tartott); idős, beteges anyjával lakik, de vele is csak marják egymást. Nulla érzéke van a pénzhez, lehetetlen eldönteni, hogy ő kerüli jobban a sikert, vagy a siker őt. Valaha nagyon régen ígéretes költőként tartották számon, de évek óta nem írt semmit, ám ő ennek ellenére is költőnek tartja magát, költőként akar élni, vagy ha nem, meghalni. José Asunción Silva – Kolumbia Petőfije – portréja lóg a falán, s már ebből is látható, hogy nemcsak maga, hanem embertársai felé is olyan lehetetlen elvárásokkal viseltetik, hogy egy évszázadban egyszer lehetne nekik megfelelni. A helyzeten nem segít az sem, ahogyan Oscar kinéz: vaskos szemüveg által még groteszkebbé kerekített, hatalmas kutyusszemek, lefittyenő, expresszív száj kapafogakkal, púpos, keszeg alkat.
Aztán eljön az az említett pillanat, ami csak egyszer fordul elő az évszázadban: kényszeredetten, rúgkapálva elvállal egy tanári állást, ott pedig felfedez egy őstehetséget, aki előtt végre maga is meghajolhat: Yurlady (Rebeca Andrade) a szegénysorból származik, kisebbségi, és nem vágyik semmire költészete által, csak magának írdogálja a naplójába. Oscar élete mintha új értelmet lelne a lány mentorálása által: felkarolja a tinit, megpróbálja bejuttatni különféle tehetségkutatókra. Többet foglalkozik vele, mint a saját lányával. Ám semmilyen jótett nem maradhat büntetés nélkül.
A cikk leadjében emlegetett, igen feszült, a dán Vadászatra (Jagten) emlékeztető jelenetsor ritka hirtelenséggel állítja erkölcsi keresztút elé protagonistát és nézőt egyaránt. Oscarnak hirtelen döntenie kell saját ideáljai vagy a másvalaki jóléte között. Érezhető, hogy a meg nem értett művész eddig mindig az előbbi mellett döntött, így a film egy igencsak megkésett felnőtté válás története is, ahol a tragikus hőssé valást is ki kell érdemelni. Az izgalmas #metoo-történet mögött klasszikus művészetelméleti kérdések dohognak: hol a határ kompromisszum és önfeladás között? Élhet-e a művész a saját ideái szerint? Egyáltalán, mit jelent művésznek lenni – a hétköznapokban is annak kell-e lenni? Köthetünk-e fausti alkut más érdekében? Oscar és Yurlady művészet- és költészetfelfogása egymás szöges ellentéte, mégis csak egymás árnyékában tűnik úgy, hogy bármelyiknek lehet értelme. Megjelenik egy harmadikfajta művészetfelfogás is, a mindig jól helyezkedő, a költői tehetséget csak kisajtoló-kisajátító, azt ügyesen fejő mecénástípus is a tehetségkutatót szervező Efrain (Guillermo Cardona) személyében: csak vele együtt lehet teljes a kép.
Az Un poeta aduásza Ubeimar Rios amatőrszínész, aki nemcsak arcával, hangjával és testével, hanem egész életével játszik, mit játszik: lángol!, apait-anyait belead. Ideális Kulesov-arc: annyira expresszív, hogy bármit bele lehet olvasni. Olyan, mint az a gyűrött szalvéta, amire hajnal felé írják a nagy költők kókadtan a legszebb verseiket egy letört végű rúzzsal. Kicsit ki is lóg a többi, „normális” színész közül, ami talán nem válik javára a filmnek, hiszen szinte egyik profi színész sem ér fel hozzá. Egyfilmes, egyszereplős személyiség, és örülök, hogy láthattam Juan Sarmiento Grisales operatőr egyszerű, sallangmentes, 35-re forgatott képein és Ricardo Saraiva vágó szakadozott spondeus-montázsában.
A vége felé is marcangol minket a kérdés: zseni-e Oscar, vagy kókler, féltehetség? Felismerhető-e egyáltalán a zseni a maga korában? Vagy elég annyi hozzájárulás a részéről, hogy felfedezett egy másik zsenit? Simón Mesa Soto rendező részéről mindenképpen elég, Oscar megdicsőül, ha akarta, ha nem.
