Guy Ritchie az évek során önmaga epigonjává vált – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint legújabb dobása, a Szürke zóna.

A legjobb rendezőket talán az emelheti ki a tömegből, ha van egy nagyon sajátos, könnyen felismerhető stílusuk, kézjegyük, ami csak rájuk jellemző. Guy Ritchie például abszolút ilyen: bűnügyi filmjeinek tempója, dinamikája, vizualitása és humora általában egytől egyig disztinktíven guyritchie-s, s ezáltal olyan atmoszférát és sodró lendületet teremtenek, amik azonnal magukkal ragadják a nézőt. Ezért is olyan kár, hogy Guy Ritchie évek óta nem készített a közepesnél jobb alkotást.

A brit rendező még az ezredforduló környékén rátalált a hangjára, ezt egyfajta formulává alakította, egy sablonná, amit bármilyen sztorira ráilleszthet és megerőltetés nélkül egy új Guy Ritchie-filmet kaphat – ezt a rendkívül megúszós munkamódszert pedig a 2019-es Úriemberek óta minden egyes rendezésénél alkalmazza, így a legújabb, Szürke zóna című filmjében is. Megvannak a szarkasztikus keményfickók (Sid és Bronco – Henry Cavill és  Jake Gyllenhaal sztoikus párosa), a narrációval párhuzamos akciómontázsok (ezeket általában Rachel [Eiza González], a tervek értelmi szerzője hangján halljuk), a pörgős szekvenciák és szellemes vizuális gegek (az akcióhoz szükséges felszerelésről egy ponton például szóban és a vászonra írva is sajátosan megfogalmazott leltár készül) – a stílust azonban nem tölti meg szubsztancia.

Ugyanakkor mivel Ritchie saját maga epigonjává vált, ez a bizonyos stílus is kezd egyre laposabbá, lelketlenebbé válni. Egy kötelező elemmé, ami egyfajta mézesmadzagként annak az ígéretével csalogatja be a nézőt a moziba vagy a képernyő elé, hogy a rendező végre ismét magára talált és újra egy inspirált filmet készített. A valóság azonban a Szürke zóna esetében is éppolyan kiábrándító, mint A piszkos hadviselés minisztériuma, a Fortune-hadművelet: A nagy átverés vagy Az ifjúság forrása volt: a fenti guyritchie-izmus-gyűjtemény csak megtévesztő külső, ami egy újabb középszerű mozi langyos mocsarát rejti. Ritchie annyira beleragadt, hogy kapkodva keresi a fogódzót: a Szürke zónát nemcsak rendezte, de a forgatókönyvért is ő felelt, az eredmény pedig úgy lett mérhetetlenül kusza, hogy közben abszolút semmitmondó.

Rachel miért kényszeríti ki az egymilliárd dolláros kölcsön visszaszerzésének megbízását és miért olyan fontos ezt elintézni? Vagy Sid és Bronco miért szolgálják olyan vakhűséggel az általuk nemes egyszerűséggel csak anyuként emlegetett ügyvédnőt? Esetleg: hogy lehet a nagyon generikus latin gengszter – akit természetesen Salazarnak hívnak (és akit Carlos Bardem alakít, mert tehetségesebb és ismertebb fivére nyilván nem ért rá) – egyszerre példátlanul veszélyes és egyszerre olyan kis hal, hogy a jelentőségét egy New York-i hotdogos kocsihoz hasonlítják? (És ha ez igaz, akkor miért nem sikerült Rachel nélkül visszakérni a kölcsönt?) Nos, ezekre a kérdésekre valószínűleg maga Ritchie sem tudja a választ. Ha nem így lenne, nem érződne a Szürke zóna egy túlmagyarázott pilotepizódnak, ami épp akkor ér véget, amikor igazán berobbannának az események.

Mert azzal azért továbbra sem vádolhatjuk a rendezőt, hogy a Szürke zónával egy unalmas másfél órával szúrta ki a szemünket. Tényleg nem, az akciójelenetek húzása magával rántja a nézőt, míg a heist-filmekre jellemző módszeres előkészítés behúz és felkorbácsolja a kíváncsiságunkat. Valódi heist azonban nem történik (hacsak nem számítjuk annak a társaság egyik tagjának kimenekítését), a tervezgetés pedig elviszi a játékidő kétharmadát úgy, hogy gyakorlatilag nincs is tétje.

A Szürke zónában nincs valódi kockázat, ahogy a rendező és a színészek sem reszkíroznak túl sokat a filmmel. Mindenki tisztességes munkát végez – ami úgy látszik, Eiza Gonzáleznél a maximum, amit várhatunk –, de ennél egy jottányit sem többet. Pedig Henry Cavill és Jake Gyllenhaal párosa meglepően jól működik együtt, meglenne bennük az olyan, Rendes fickókhoz vagy épp Ritchie saját Az U.N.C.L.E emberéhez hasonló, váratlan buddy movie-potenciál, ami szinte könyörög a folytatásért. Karizmatikusak, természetes lazasággal ütögetik egymásnak Ritchie egysorosait és a kétajtós szekrény méretű vállaikon könnyedén elbírják az akciók terhét, ahol minden lövés és robbanás mellé jár egy-egy elmés megjegyzés.

A Szürke zóna ráadásul jól is néz ki: Ritchie-től távol áll az unalmas vizualitás, persze, de itt szépek az emberek, a ruhák (amik inspirálóbbak a női és a férfiközönség ruhatára számára egyaránt, mint a produkció egésze), és a tájak New York monumentalitásától Salazar meghatározatlan spanyol szigetének festőiségéig is. És pontosan ennyi mélység van a filmben. Egy csinos, de üres váz, ami meg-megbicsaklik a zavaros és aránytalan hangsúlyokkal összetákolt forgatókönyv alapjain, de még éppen, hogy nem omlik teljesen össze. A Szürke zóna – az elképesztően erőtlen „főgonoszához” hasonlóan – éppúgy elveszik a futószalagon gyártott mozgóképek tengerében, mint az egyszeri hotdog-árus New York utcáin. Nem egetrengetően borzalmas alkotás, de nagyon távol áll azoktól a Guy Ritchie-rendezésektől, ami miatt a közönség olyan magaslatokba emelte anno a direktort, hogy az megengedhetne magának egy egészen semmilyen, mondhatni szürke filmet.