Emerald Fennell grandiózus és fülledt adaptációjának ugyan szinte semmi köze Emily Brontë regényéhez, ennek ellenére mégis egészen magával ragadó alkotás.

Az adaptáció gyakorlata eredendően kompromisszumokkal, áldozatokkal jár: törekedjen bármennyire is könyvhűségre, a vásznon látottak sosem fogják pontosan leképezni az olvasásélményt, ahogy az író-rendező interpretációja sem fog egyezni az egyéni olvasói értelmezésekkel. Ez különösen igaz Emily Brontë regényének gyakorlatilag az összes filmváltozatára: a legtöbb mozis feldolgozás rendre csupán a mű első felét viszi vászonra, s a második generáció történetét úgy, ahogy van, elfelejti. Ez alól talán csak az 1992-es Üvöltő szelek képez kivételt – ám hiába mesélte el a teljes történetet, valami még ebből a verzióból is hiányzott. Megkockáztatjuk, hogy talán a 2009-es sorozat közelítette meg azt a hatást, amit Brontë alkotása kelt az olvasóban – mármint a felnőtt, a regény komplexitásait értő olvasóban, és nem abban a tiniben, akinek kötelező olvasmányként a gimnáziumban került a kezébe a kötet.

Tinilányként teljesen más élményt nyújt az Üvöltő szelek: kizárólag Heathcliff és Catherine mindent elsöprő, epikus és transzcendentális szerelmét ragadjuk ki a regényből, megigéznek Brontë sorai és az intenzív érzelmek, amit a kárhozott szerelmesek megélnek a történet elején. Ez a szerelem – és főleg Catherine – ugyan kísérti a narratívát, de az Üvöltő szelek valójában egy gótikus történet bosszúról, az abba beleőrült Heathcliffről, de legfőképpen generációs traumákról és azok megtöréséről. Ezúttal Emerald Fennell kísérelte meg vászonra vinni Emily Brontë nagy hatású klasszikusát, az ő adaptációjában pedig szó sincs ilyen összetett jelentésrétegről – Fennell értelmezésében az Üvöltő szelek nem több egy túlfűtött tragikus románcnál.

A rendezőnőnek nem titkolt célja volt a maga verziójában azt az érzést megragadni, amit a hormonoktól és romantikus ábrándoktól túlpörgött tinilányban kelt Brontë műve. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a 2026-os Üvöltő szelek olyan, mint a kamasz Fennell által írt, majd felnőttként megfilmesített fan fiction, annak minden árnyoldalával és pozitívumával együtt. Igen, hiányzik az eredeti komplexitása, amit a kötet második felének ignorálásán túl bizonyos karakterek eltörlése és megmásítása is okoz – akár egy tényleges fan fictionnél, ahol az írói szabadság nem ismer határokat, s a szerzővé avanzsált rajongó kénye-kedve szerint formálja kedvenc karaktereit. Vegyük pl. Josephet, a bigott keresztény öregembert, Heathcliff szolgálóját: ezúttal Ewan Mitchell képében találkozhatunk lovászfiúként, aki szabadidejében BDSM-dom.

De nem csak a mellékszereplők kapták meg a Fennell-kezelést. Kisebbik gond, hogy a tizennyolc éves, gyerekesen hisztis és gonoszkodó Cathy-t a szerephez túlkoros Margot Robbie alakítja, nagyobb baj viszont, hogy a gótikus irodalom egyik leghírhedtebb rettentő szörnyetegét pedig (ismét) az ausztrál Jacob Elordi formálja meg. Heathcliffet ugyanis konkrétan „külsejében fekete bőrű cigány”-ként írja le Brontë, a fiú bőrszíne pedig nemcsak a gyerekkorában elszenvedett brutális bántalmazások okát, de a Catherine-nel való szerelmének beteljesülésének fő akadályát is jelenti. Mindezt elvéve pedig Heathcliff csak egy szegénysorsú fiú, aki közel sem nő fel azzá a vademberré, akitől Cathy óva inti Isabellát (Alison Oliver), s rajta keresztül Brontë az olvasót. Heathcliff megmarad annak a byroni hősnek – azaz a világot bágyadt közönnyel figyelő embergyűlölőnek, aki titkolja nemes lelkét –, akinek Isabella is képzeli. (És akivel a lány az új Üvöltő szelekben végül egy Jókislány-szerű szituációba keveredik – lehet, hogy ezt a fan fictiont mégis inkább Isabella írta?)

Bármennyire is botrányosnak hangzik mindez egy Brontë-hívő számára, ha képesek vagyunk szemet hunyni a könyvhűség iránti (egyébként jogos) igényünknek, akkor az Üvöltő szelek kifejezetten jól sikerült film lett. Hiszen a rajongói megközelítésnek megvan az az előnye, hogy hallhatunk és láthatunk olyan beszélgetéseket, jeleneteket, amelyekre olvasás közben igenis igényünk lett volna. Nelly (Hong Chau) szembesítésére legalább akkora szükség volt, mint az, hogy Heathcliff megtudja, Cathy mennyire megbánta, hogy hozzáment Edgar Lintonhoz (Shazad Latif). És nem, a túlfűtött szekvenciák sem rontanak az Üvöltő szeleken, sőt: egy olyan viharos szerelemnek, mint Catherine és Heathcliff románca kell, hogy legyen valamilyen kézzelfogható beteljesülése. Bár a fentiek alapján úgy tűnhet, az Üvöltő szelek legalább annyira vérlázító szexjelenetek tartalmaz, mint a Saltburn, ez egyáltalán nem így van. Mert míg Fennell korábbi rendezésében az erotika polgárpukkasztás céljából szerepelt, addig most a megbotránkoztatás helyét a sóvárgás veszi át – és amikor Heathcliff a fűzőjénél fogva egy kézzel megemeli Catherine-t, az ezerszer szexibb, mint bármi, amit a Saltburnben láttunk.

Ennek ellenére az Üvöltő szelek abszolút elbírt volna viselni még többet: a mise-en-scène szinte követeli a vadulást, a gótikus alapanyag az őrületet, az unortodox interpretáció pedig némi szürrealitást. A Catherine bőrét mintázó tapétával díszített szoba (aminek falát Heathcliff egy ponton végig is nyalja) talán a legelborultabb pontja Fennell határfeszegetésének, azonban nem ezért érezzük úgy, mintha lélegezne az egész film. A kosztümöktől a frizurákig, a díszletektől a zenéig az Üvöltő szelekben folyamatosan játszanak az érzékekkel: a színek, a textúrák és Charlie XCX dalai mind olyan mámorítóak, mint a szerelem, amit hőseink egymás iránt éreznek. Az Üvöltő szelek Fennell talán legmerészebben stilizált filmje (pedig az Ígéretes fiatal nő és a Saltburn is vizuálisan lenyűgöző alkotások), Linus Sandgren képei pedig még sosem voltak ennyire festőiek. Kit érdekel az anakronizmus, ha egyszer ennyire lélegzetelállító a látvány?!

Ugyanakkor a stílus nem nyomja el a szubsztanciát – még annak ellenére sem, hogy Emily Brontë regényénél nyilván gyengébb alkotásról beszélünk. A tragikus románc klasszikus fájdalmát a tőrdöfésszerű vallomásokon túl a látszólag félrecastingolt színészek játéka teszi igazán plasztikussá. Margot Robbie kétségkívül remek színésznő, de az igazi meglepetés Jacob Elordi, na meg a Kamaszok Owen Coopere, akik úgy humanizálják és teszik a koruknak megfelelően romantikus hőssé Heathcliffet, hogy azt látván nehéz nem Isabellát meghazudtolóan rajongani férfiért – s végül vele együtt az egész Üvöltő szelekért.