Két évtized telt el azóta, hogy az ördög először viselt Pradát, 2026-ban pedig újfent magára öltötte az azóta is felívelő népszerűségnek örvendő luxusmárkát, hogy visszatérjen a mozikba. A két rész között eltelt két évtizedben a lapkiadás, a divatipar és a munkaerőpiac is számos jelentős változáson ment keresztül, Az ördög Pradát visel 2 pedig az elődjénél is szerteágazóbb korlenyomat. Érdemes tehát ennek apropóján áttekinteni, mi minden változott az elmúlt két évtizedben, és miként tükrözi ezt a várva várt folytatás.
A print tündöklése és hanyatlása
A 20. század második fele az újságírás és a magazinok (élükön a divatlapokkal) aranykora volt (ez köszön vissza az 1998 és 2004 között futó nagysikerű Szex és New York című sorozatból is, amely a női magazinok világát elevenítette meg és egyszerre szólt a divatról, a párkeresésről, New Yorkról és a nőket leginkább érintő, kortárs kérdéseket taglaló újságírásról). A 20. század második felének legnagyobb hatású divatmagazinja minden kétséget kizáróan a Vogue volt, élén Anna Wintourral, aki először a brit Vogue szerkesztője volt, majd 1988-ban az amerikai Vogue főszerkesztőjeként a divatvilág legbefolyásosabb asszonyává vált. 2000-ben készült a Boss Women című BBC dokumentumfilm-sorozat, amelynek Wintourról szóló epizódja alaposan felpiszkálta az érdeklődést a nagy befolyással bíró, hangját soha fel nem emelő, mégis hírhedten nehéz természetű főszerkesztő iránt. Nem csoda, hogy amikor híre ment, hogy egyik volt asszisztense könyvet ír Wintourról, illetve a magazinnál szerzett tapasztalatairól, még jóformán el sem készült a kézirat, máris a filmes jogokról tárgyaltak Hollywoodban. Lauren Weisberger Az ördög Pradát visel című, 2003-ban napvilágot látott regénye és a 2006-ban belőle készült, azonos című filmváltozat ugyan nem nevezi meg sem Wintourt, sem a Vogue-ot, mégis elsőkézből kínál megerősítést mindarra a pletykára, amely a divatvilágban már régóta keringett a főszerkesztőről, és amire már a 2000-es Boss Women-epizód is utalt. A film hatalmas siker lett, és mint minden ilyen sikerfilm Hollywoodban, ez is folytatás után kiálltott, melyre azonban két évtizedet kellett várni. Csakhogy ez alatt a két évtized alatt gyökeresen megváltozott a média és a divatipar világa is, de a vállalati kultúra és vele együtt a főnök-beosztott viszony is jelentős átalakuláson ment keresztül.
Bár a minőségi újságírás és a lapkiadás aranykora a 20. század második fele volt, a 2000-es évek elején még eseményszámba ment az év legvaskosabb trendbibliájának, a Vouge szeptemberi kiadásának megjelenése. A Vogue és a vezető divatmagazinok kanonizálták a tervezőket, a modelleket, meghatározták a legfrissebb trendeket és tematizálták a divatról szóló diskurzust. Nem véletlenül volt annyira vonzó a kívülről csupa sikknek és csillogásnak tűnő világuk elsősorban a pályakezdő fiatal hölgyek körében. Az ördög Pradát viselben Emily (Emily Blunt) oda is szúrja Andynek (Anne Hathaway), hogy „lányok milliói ölnének az állásért”. A divatmagazinokban megvolt minden, ami a fiatalok számára vágykeltő és fogyasztásra ösztönző volt: a modellektől kezdve a menő cuccokon, a luxuskozmetikumokon, a lakberendezési tárgyakon, az utazási célpontokon keresztül a sikkes elektronikai eszközökig minden a dolce vita életérzésről szólt, de betekintést kínált a tervezők, a popsztárok és a filmcsillagok világába is. Az olvasóik számára tapintható közelségbe hozták azt az életformát (és kiegészítőit), amely csak kevés kiváltságosnak adatott meg. Mindemellett pedig nem elhanyagolható módon a kortárs divat, design és popkultúra lenyomatai voltak, stílusos, az újságírást már-már művészi szinten művelő tollforgatók cikkeivel.
Az okostelefonok és a közösségimédia-platformok megjelenése azonban jóformán egyik pillanatról a másikra vetett véget ennek az aranykornak. Az ördög Pradát visel 2-ben a Stanley Tucci által alakított Nigel foglalja össze az időközben több újságírói díjat is bezsebelő, de mégis a csoportos leépítés áldozatává vált Andynek, hogy milyen átalakuláson is ment keresztül a divatmagazinok világa, miközben Hathaway karaktere a „minőségi közéleti újságírással” foglalkozott. Ma már jóformán senki nem olvassa a print kiadványokat, az előfizetők privilégiuma is leginkább abban rejlik, hogy a lap online felületén először értesülhetnek a legfontosabb cikkekről és divatanyagról, mely egyébként jóformán a nyomtatottal egyidőben frissül, sőt, futótűzként terjed a közösségi médiában. És különben sem sokat számít, mert alapvetően pár másodpercnél többet ma már senki sem időz egy anyag fölött sem. Miranda és Nigel a megtestesült kazettás magnó – de a minderre rácsodálkozó, lapjától elbocsátott Andy sem tűnik korszerűbbnek, mint a CD-lejátszó napjaink felhőben tárolt digitális világában.
Sosem alszik – David Frankel: The Devil Wears Prada 2 / Az ördög Pradát visel 2
Dolgok, amiket nem láttunk jönni: 1) bemutatásának huszadik évfordulója alkalmából folytatást kapott Az ördög Pradát visel, 2) a végeredmény nem csupán méltó a kultikus elődhöz, hanem bizonyos pillanataiban felül is múlja azt.
Miranda, aki az első részben a munkatempóban, a trendek alakításában és a háttérben zajló játszmák felismerésében is mindig mérföldekkel mások előtt járt, most egyre kétségbeesettebbnek tűnve próbál lépést tartani a világ változásaival. Az egykori divatdiktátor, bár látszólag még diktál, valójában sok tekintetben inkább csak kullog a világ változásai után. Miranda és Nigel egyszerre elegánsan és megmosolyogtatóan old school. Miranda még 2026-ban is kinyomtatva olvassa és javítja a cikkeket, nyomtatott formában kéri házhoz „a könyvet”, Nigel pedig nagyítóval, a musztereken ceruzával karikázva válogatja a divatanyagot.
A fiktív divatmagazin, a Runway divatdiktáló szerepének csökkenésével fakult meg az elmúlt két évtizedben Miranda befolyása is. Az új részben már a legcsípősebb szavai is inkább csak egy méregfogától megfosztott mérgeskígyó puffogásához hasonlítanak. Fénykorában Wintour a Vogue-on keresztül maga formálta a divatot (képes volt például a farmert teljesen más státuszba emelni pusztán azáltal, hogy a címlapra tette az azóta ikonikussá vált ruhadarabot), manapság viszont az influenszerek vették át az irányítást a trendek fölött, és elég hozzá egy az Instagramra feltöltött kép vagy egy egy-két másodperces TikTok-videó, és máris futótűzként terjed a több ezres, százezres vagy adott esetben milliós nagyságrendű követőbázis tagjai között.
Wintour színre lép
2006-ban még akkora befolyással bírt a Vogue és rajta keresztül Wintour, hogy se a tervezők, se a modellek nem mertek vele ujjat húzni. Naomi Campbell és több más modell, a tervezőkről nem is beszélve, sorra hátráltak ki vagy tartották magukat direkt távol Az ördög Pradát viseltől. Valentino és Heidi Klum azon kevés kivétel voltak, akik saját magukat alakítva tűntek fel egy röpke pillanatra a vásznon, a kor modellsztárja, Giselle Bündchen pedig a Runway egyik alkalmazottját és Emily barátnőjét formálta meg. A divat szempontjából legmeghatározóbb New York-i helyszínek, mint a The MET, a Bryant Park vagy a MoMA mind Wintourhoz kötődtek, ezért szóba sem jöhettek a forgatáson, így maradt a The American Museum of Natural History. A 2026-os folytatásban azonban már több mint 15 nagy világmárka adta a nevét és a termékeit a filmhez, külön reklámkampányokban is promótálva az együttműködést. Akkora volt a verseny, hogy a filmben használt hajápolókért felelős TRESemmé már egy évvel a forgatás indulása előtt megkezdte a lobbizást. A Starbucks a karakterek nevével fémjelzett kávéspecialitásokat kínál, a Diet Coke limitált kiadással jött ki, de még az autószalonokba is belépett az ikonikus vörös tűsarkú. A második részben a legnevesebb tervezők, modellek, influenszerek, stylistok és hírességek egész sora tűnik fel hosszabb-rövidebb időre a vásznon, sőt, egy igazi szupersztár is vállalta a cameót, sokat dobva ezzel az összhatáson.
2006-ban még mindenki rettegett attól, hogy a divat nagyasszonya mit fog szólni a végeredményhez. Wintour akkoriban még igyekezett is elhatárolódni a figurától, tagadva, hogy ő lenne a Meryl Streep által megformált Miranda Priestly alakjának ihletője, a 2026-os forgatókönyv viszont már az ő tudtával és áldásával készült, miután bennfentes forrásai biztosították arról, hogy „minden rendben lesz”. Hogy az első rész elsöprő sikere, Streep Oscar-díjas karakterformálása vagy az erőviszonyok megváltozása áll-e a háttérben, nem tudni, de Wintour nemhogy nem tagadja többé a hasonlóságot, hanem bátran szállt be a második rész népszerűsítésébe is: bár közel négy évtizedes főszerkesztősége alatt sosem szerepelt a Vogue címlapján, a májusi lapszám borítóján Meryl Streep társaságában pózolt tetőtől talpig Pradában Annie Leibovitz fényképezőgépe előtt, sőt, egy rövid kis jelenet is leforgott kettejükkel egy liftben. Ő maga nem jelenik meg a filmben, de a promóció mellett a forgatáson ő felügyelte például a Dior-bemutató virágelrendezéseit, egyébként nemrégiben köszönt le a főszerkesztői posztról, átadva a kormányt az egykori Spice Girls-tagból lett divattervező és brandépítő Victoria Beckhamnek. Wintour ma már „csak” a globális tartalomért felelős a Condé Nast lapkiadó vállalatnál, azt a posztot birtokolva, melyre a második részben Miranda oly hőn áhítozik.
Miranda és a fiktív, ám a Condé Nastre nagyon is hasonlító kiadóvállalat vezetője, Irv (Tibor Feldman) együtt építettek fel a globális vállalatot és annak vezető kiadványát, a Runwayt. Irv fia, Jay (B. J. Novak) már beleszületett ebbe a világba, ő már nem az a régimódi self-made man – és ami a legfontosabb, már semmiféle érzelmi kötődése nincs a Runwayhez. Jay fittyet hány a divatra éppúgy, mint a formaságokra, nem apja szellemi hagyatékának megőrzése mozgatja, kizárólag az üzleti érdekeket tartja szem előtt. Jay jól mutatja a modern, az anyagi javakba beleszületett nagytőkések új generációjának világát. Ma már a profitabilitás, a költségcsökkentés és a racionalizálás vezérel mindent, hogy a lehető legkisebb ráfordítással a legnagyobb haszonra tegyenek szert. Jay számára Miranda már nem partner, hanem csak egy alkalmazott, aki már túl van a fénykorán, és rá is, csakúgy, mint a Runwayre magára, ráfér a korszerűsítés. Jay cégvezetése alatt megszűnnek a kiváltságok, nincs magángép, se első osztály, nincs már annyi pénz, hogy hetekig dolgozzanak egzotikus helyszíneken nagy stábjaikkal, nem jár magánsofőr, és az üzleti ebédeket már nem drága éttermekben, hanem a céges menzán tartják. És ez még mind semmi ahhoz képest, amit a mesterséges intelligencia hozhat majd a lapokra és kiadóvállatokra – miként azt egy másik milliárdos befektető fejti ki Mirandának, a háttérben az Utolsó vacsorával.
Új idők új színei és formái
A 2006-os filmben a Runway szerkesztősége csupa sikkes megjelenésű, modellalkatú alkalmazottból állt; színesbőrű vagy más testalkatú szereplőket jóformán alig lehetett látni a filmben. A karcsú és trendi hölgykoszorú Andy oda nem illőségét volt hivatott kihangsúlyozni. A legújabb részben már a kifutókon és a nagy divateseményeken is megjelenik az inkluzivitás, de a Runway alkalmazottai és a lap üzleti átstrukturálására kirendelt pénzügyi tanácsadók is leképezik a modern amerikai társadalom faji és alkati sokszínűségét. Az sem véletlen, hogy a Runwayt végül egy ázsiai befektető veszi meg: az ő segítségével szanálják a lapot.
A 2026-os folytatásban megjelennek a korábbiakban a divatvilágból kirekesztett testalkatok is. Ezt láthatjuk többek között a Caleb Hearon által megformált asszisztens figurájában. Az ördög Pradát visel első részének visszatérő témája volt a testszégyenítés, azaz a „bodyshaming”, ami ma már különösen érzékeny, sőt kifejezetten tabutémának számít. Az ördög Pradát viselben Miranda azt mondja Andynek, hogy azért vette fel, mert úgy gondolta, hogy ad egy esélyt az „okos, kövér lánynak”. Még ezt megelőzően Andy az első munkanapján az ebédre választott kukoricaleves kapcsán kap megjegyzést Nigeltől az alakjára. A magyar szinkronban XL-esnek titulált, valójában az amerikai méretezés szerint 6-os konfekcióméretű Andy csupa modellalkatú, kizárólag salátát fogyasztó lánnyal van körülvéve új munkahelyén, ahol már az S-es méret sem divat, és ahol, miként azt az eredetiben Nigel megjegyzi, „a 6-os az új 14-es”. Nem sokkal korábban jött divatba Amerikában az addigi legkisebb 2-es méretnél is kisebb „size 0”, mint új méretkategória, és az azt népszerűsítő sztárok. Nemcsak a modelleknek volt kötelező a szigorú diéta, hanem több színésznőnek is ahhoz kötötték a szerződést, hogy sikerül-e határidőre megszabadulnia pár fölöslegesnek ítélt kilótól.
Jennifer Anistonnak például ezen múlott, hogy megkapja-e Rachel szerepét a Jóbarátokban. A Szex és New York sztárja, Sarah Jessica Parker, Nicole Kidman vagy épp Gwyneth Paltrow már simán felvette karcsúságban a versenyt a kifutók akkori sztárjaival. Az első rész említett mondatai pont azért működtek annyira jól szatíraként is, mert ezek a színésznők nemcsak a filmvásznon, hanem a modelleket váltva a divatmagazinok címlapjain is nők milliói számára határozták meg az akkoriban ideálisnak tartott testalkatot. Így különösen nagyot szólt Miranda maró megjegyzése Gwyneth Paltrow-ra, miszerint „remélem, már nem olyan bálnaszerű”. (Az eredetiben úgy hangzik: „remélem, már leadta azt a súlyt.”) Hogy új munkahelyén elfogadtassa magát és érvényesülhessen, Andy számára is a fogyás és a stílusváltás volt az út. Átalakulásával Andy nemcsak a Runway világába illeszkedett be, hanem nézők milliói számára vált követendő példává.
Az első rész bemutatását követő években a modellvilág nemcsak a bőrszínek tekintetében lett változatosabb, hanem a testalkatok és a különböző korosztályok felvonultatásának terén is. A legnagyobb divatházak között a Dolce & Gabbana járt élen abban, hogy a kifutón és a kampányaiban is népszerűsítse a diverzitást, különböző testalkatú és korú modelleket felvonultatva. Azóta megfordult már Down-szindrómás, a vitiligo nevezetű bőrrendellenesség tüneteit mutató vagy éppen művégtaggal élő modell is a kifutókon és a legnagyobb divatlapokban. A Sports Illustrated magazin vagy a Victoria’s Secret fehérneműmárka talán mind közül a legtovább állta rezzenéstelenül a vádakat, miszerint irreális elvárásokat állít a nők elé, de utóbb ők is engedtek a nyomásnak. A Sports Illustrated bikinis címlapjain az utóbbi években már például napjaink legnépszerűbb plus size modellje, Ashley Graham is szerepel, 2025-ben pedig az akkor 58 éves Salma Hayek pózolt aprócska fürdőruhában. Utolsó bástyaként dőlt le a Victoria’s Secret, mely a Barbie baba alkatú lányok mellett a tavalyi bemutatóján már a plus size lányoknak és az ötven feletti modellgenerációnak is teret adott.
A diétakultúra visszavág
Az elmúlt évtizedben Kim Kardashiantól Lorena Duránon keresztül Ashley Grahamig számos híresség hirdette a „testpozitivitást”. Kim Kardashian neve azért is fontos ebben a témában, mert büszkén vállalt domborodó idomaival és alacsony termetével merőben eltért a 178–182 cm és 50 kg alatt meghatározott modellstandardtól. Nők milliói irigyelték szupernőies formáit, mégis ő volt az, akinek hatására az Ozempic (ez csak a legismertebb márka, de a szót valójában sokan a 2-es típusú diabéteszre kifejlesztett GLP-1-receptor agonisták – pl. szemaglutid, liraglutid – injekciókra gyűjtőnévként használják) berobbant a köztudatba és egycsapásra visszatért vele a diétakultúra. Történt ugyanis, hogy a 2022-es MET gálára Kardashian az a ruhát akarta magára ölteni, melyben Marilyn Monroe 1962-ben a születésnapján köszöntötte Kennedy elnököt. Amikor kiderült, hogy ennek jó pár kiló híja van, Kardashian gyors megoldásként az Ozempic injekciót hívta segítségül. Miután Kardashian megosztotta titkát a követőivel, olyan felvásárlási láz indult, hogy világszerte hónapokra hiánycikk lett a készítmény a gyógyszertárakban. Azóta számos híresség és hétköznapi ember köszönheti ezeknek új alakját. Sokaknak az évtizedeken át hordozott túlsúly leadásában segített az injekció, míg mások minden korábbinál vékonyabbra fogytak a segítségével – nem csoda, hogy utóbbi ellen több orvos is szót emelt már. Az Ozempic egy csapásra bekerült a köztudatba és kultúránk része lett, nem véletlenül kerül említésre Az ördög Pradát visel második részében is.
A közösségi médiának is nagy szerepe van a diétakultúra felélesztésében. Ma már csak úgy hemzsegnek a népszerű platformok az egészséges életmódot népszerűsítő fitnesz-influenszerektől, tele vannak diétás receptekkel, divatba jött a meal prep, hogy ne a menzák és büfék egészségtelen kínálata legyen az egyedüli alternatíva, a különböző kalóriaszámláló appok pedig a számolgatást is elvégzik helyettünk, sőt, különféle csoportokhoz csatlakozva, közösségileg egymást erősítve is fogyhatnak az emberek. A Gen Z már ebbe nőtt bele, nekik már injekciókra sincs szükségük az álomalakhoz, elég a közösségi média és a mobiltelefonon fellelhető applikációk megfelelő használata. Az már más kérdés, hogy egyes szakértők szerint a diétakultúra újabb hulláma ismét megnövelte az étkezési zavarok kialakulásának gyakoriságát.
A mellékszereplők ugyan nagyobb változatosságot mutatnak Az ördög... második részében a testalkatok terén is, a főszereplők azonban ugyanolyan karcsúak, mint 20 esztendővel ezelőtt – a hollywoodi színésznők örök küzdelme a kilókkal és a ráncokkal mit sem változott. Bár Andy a filmben láthatóan nem követ semmiféle divatos diétát és nyugodt szívvel eszik-iszik bármit, alakja pont olyan, amilyenre az első részben fogyott. Emily pedig azóta is megrögzött fogyózó, egyedül bánatában nyúl szénhidrát után, csakúgy, mint az első részben, de nem marad el tőlük Miranda legújabb, szintén modellalkatú asszisztense, Amari (Simone Ashley) sem. Ami változott, az az, hogy az első rész idején a szénhidrátot tartották az elsőszámú mumusnak, akkoriban ugyanis olyan diéták hódítottak, mint az Atkins- vagy Dukan-diéta. Miranda 2006-ban még sok tejjel kérte a kávét, és nagy steak sült számára ebédre. Ma viszont a hatékonysága és környezettudatossága miatt sokan inkább a „mindenmentes” vegán étkezést részesítik előnyben.
Változnak az idők, de a szépség és a fiatalság kultusza örök
Az első rész a tökéletesen beállított ezüst hajkoronával kortalannak és minden tekintetben megközelíthetetlenül perfekcionistának mutatta Mirandát – kivéve azt az egy jelenetet, melyben smink nélküli arcát és kisírt szemeit láthatjuk. Az új részben már sokkal kevésbé beállított a haja, több az olyan közeli róla, ami megmutatja az arcán az idő múlását, bár megkockáztatom, sokan szeretnék, ha csak annyira fogna rajtuk az idő vasfoga, mint a Streep által alakított Mirandán. A főszerkesztő ebben a részben sokkal esendőbbnek és emberközelibbnek látszik, így pedig sokkal inkább nyilvánvaló az üzenet: miként a nyomtatott lapok fölött, felette is eljárt már az idő.
Miranda ellenpontjai Andy és Emily, akik esetében nemcsak az alakjukon nem változtatott az elmúlt 20 esztendő (vagy éppen az anyaság), hanem az arcukat is jóformán érintetlenül hagyta a múló idő. Anne Hathaway vagy Emily Blunt arcán két évtized alatt sem szaporodtak meg az öregedés jelei, de az új részben feltűnő Lucy Liu arca és alakja sem egy átlagos hatvanas nőé. Az első rész idején még a fénykorát élte a Photoshop, ennek megfelelően a film is sokkal több olyan filtert és megvilágítást használt, ami még tökéletesebbnek mutatta sztárjait. Az közben eltelt 20 év alatt már a vezető magazinok némelyikének címlapján is kevesebb lett a retus, megengedett lett egy-két szarkaláb. Igazi mérföldkő volt, amikor 2009-ben a francia ELLE Stars Sans Fards (Sztárok smink nélkül) című számában nyolc európai híresség vállalta fel smink és Photoshop nélküli arcát Peter Lindberg fotós kamerája előtt. Az akkoriban merészségükért magasztalt hírességek között volt többek közt az akkor 36 éves egykori Wonder Bra-modell, Eva Herzigova, a 42 éves francia színésznő, Sophie Marceau, vagy az akkor már 44. életévébe lépő olasz szépség, Monica Bellucci. A nagy divatmagazinok, bár valamelyest visszavettek a Photoshopból, nem követték a példát, és az említett címlapsztori az ELLE történetében az „egy fecske nem csinál nyarat” tipikus esete maradt. Manapság a közösségi média lett az a felület, ahol a hírességek nemcsak a diétájukat, az edzéstervüket, a szépségápolási rutinjaikat vagy a sminktrükkjeiket osztják meg, hanem egyre gyakrabban látni olyan alkalmakat is, amikor smink nélküli arcukat vállalva vallanak nehézségeikről, szakításaikról vagy éppen betegségükről, feleslegessé téve ezáltal a pletykalapok lesifotóit és spekulációit. Ami viszont nem változott: a közösségi médiában ugyanúgy a tökéletesség, a tökéletes szépség és az örök fiatalság hajszolása a jellemző, csak most már Photoshop sem kell feltétlenül hozzá, elég egy jó filter és egy előnyös póz.
A 2010 körüli időszak volt az, amikor a kozmetikai cégek változtattak azon a korábban évtizedekig uralkodó tendencián, hogy tökéletesre retusált huszonéves arcokkal kínálják ránctalanító készítményeiket. Az ördög Pradát visel 2 egyik fő szponzora, a Lancôme luxuskozmetikai cég például a 90-es években azért dobta ki Isabella Rossellinit, mert a modell/színésznő betöltötte a 40. életévét – nos, néhány éve a kozmetikai cég újra szerződést kötött az akkor már a 70-hez közelítő Rossellinivel. A Lancôme legújabb igazolásai között is az idősebb, 60 körüli korosztály képviselői vannak, mint a 90-es évek szupermodellje, Christy Turlington, vagy épp Demi Moore, aki legutóbbi, A szer című filmjében pont egy olyan színésznőt alakít, aki bármire képes az örök fiatalságért. Az Estée Lauder termékeit a 80-as években Paulina Porizkova népszerűsítette, aki azóta a méltósággal öregedés szóvivője lett az Instagramon, de a 60-hoz közel ismét vállalta az őt egykor híressé tevő márka népszerűsítését. A film másik szponzora a L’Oréal volt, melynek szintén olyan szépségnagykövetei vannak, mint Jane Fonda, Helen Mirren, vagy a dús barna hajkoronáját ősz tincsekre váltó Andie MacDowell – de hozzájuk szerződött a filmhez kapcsolódó reklámjuk arca, Kendall Jenner is, akinek a neve szintén említésre kerül a filmben. Mindez nagy előrelépés a kozmetikai iparban, de a mozivásznon – és ebben Az ördög Pradát visel 2 sem kivétel – a színésznők továbbra is mindent megtesznek, hogy késleltessék az idő múlását.
A lélek kozmetikázása – Coralie Fargeat: The Substance / A szer
Megváltozik-e a lényünk attól, ha újra és újra létrehozzuk önmagunkat?
Miközben a kozmetikai márkák törekszenek arra, hogy minden korosztályból válogassanak maguknak olyan arcokat, akik inspirálóan hatnak a hölgyek számára és segíthetnek nekik elfogadni az idő múlását, az elmúlt évtizedekben olyan új arcápolási praktikák jöttek divatba, amelyekkel ha visszafordítani nem is, de jelentősen lassítani lehet az idő kerekét. A filmben Emily esetében pillanthatunk bele egy-két ilyen praktikába, de amit itt látunk, sehol sincs az utóbbi években népszerűvé vált glass skint és örök fiatalságot ígérő, több mint húszlépéses koreai bőrápolási rutinhoz képest. A rituálé elengedhetetlen része a szem alatti részre alkalmazott tapasz, a jade rolleres vagy a gua sha masszázs, netán a filmben is megjelenő, lézeres arcápoló készülék. Mindez nem puszta self care, hanem sokkal inkább az „énidőről” és a feltöltődésről, az ellazulásról szól, mely elengedhetetlen velejárója lett a magukra adó hölgyek mindennapi rituáléjának.
A szépségipar pedig sosem volt ennyire elfogadó az öregedéssel, soha ennyi marketingkampány nem épült az idő múlásának derűs megélésére, soha ennyi csodakence és különböző invazív és noninvazív kezelés nem állt rendelkezésre az idő kerekének visszaforgatására. Az arcjóga természetes Botox-alternatívát kínál, de a Botoxnak és a különböző fillereknek sem alkonyult be, aminek köszönhetően a színésznők – vagy akár az említett, a korukat bátran vállaló modellek – éveket, sőt akár évtizedeket is letagadhatnak a korukból. Ma már a huszonéves lányok is tudatosan ápolják a bőrüket, nem egyszer esve túlzásba a hatóanyagok halmozását vagy a hámlasztást illetően, hogy esélyt se adjanak az öregedés első jeleinek. És akkor még nem beszéltünk a legújabb plasztikai sebészeti eljárásokról. Manapság már a fiatalabbak, akár a 35–40 évesek is kés alá fekszenek, hogy a deep plane facelifttel az arc struktúráját megemeltetve tűnjenek még legalább még 15 évig ugyanilyen korúnak. A „kor csak egy szám” elfogadása trend lett, de soha ennyi kozmetikai támogatás nem volt arra, hogy a szám csak egy szám maradjon, és ne látszódjon. Ezek után aligha van mit csodálkozni azon, hogy a film két sztárja, Hathaway és Blunt jóformán semmit sem változott a két rész között eltelt 20 esztendőben.
Neked még mindig a divat mondja meg, hogy ki vagy?
Az ördög Pradát visel nem utolsó sorban stílusteremtő divatfilmként vonult be a köztudatba, fiatal lányok milliói számára mutatva mintát világszerte azáltal, hogy jóformán minden képkockája olyan volt, mint egy megelevedett divatmagazin. Bár a 2006-os filmet sokat bírálták a vezető divatlapok stylistjai, miszerint ők például sosem válogattak volna Chanel-zakóhoz Chanel-szoknyát és Chanel-csizmát, időközben felnőtt egy új stylist/influenszer-generáció, akikre éppen ezekkel az öltözékekkel gyakorolt hatást az első rész, és mindmáig meghatározó iránynak tekintik az abban látott öltözékeket.
A nagy divatházak több ezer vagy akár tízezer dolláros ruhakölteményei megmaradtak a felső tízezer kiváltságának, de a 90-es évektől létrejöttek a fiatalabbakra építő leányvállalatok is. Utóbbiak kedvezőbb áron, de továbbra sem az átlagemberek pénztárcájához szabva kínálták termékeiket. A 2000-es évek elején még ritka jelenségnek számított a sztárok körében, hogy ne tetőtől talpig designer cuccokban jelenjenek meg, a fiatalabb generáció képviselői azonban (mint például Keira Knightley) a 2003-as Sundance Filmfesztivál kerekasztal-interjúja során a „mit visel?” kérdésre büszkén mutogatta a tíz fontba (akkoriban kicsit több mint 4000 forint) kerülő TopShop-pulcsija címkéjét. Igazi punk gesztus volt ez akkor, melynek az a topmodell, Kate Moss volt az úttörője, aki lazán keverte az olcsó fast fashion holmikat a legnagyobb divatházak márkáival. Az ilyen megjelenések nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy egyenesen sikk lett a fast fashion, mely alig néhány évtized alatt vált a divatipar legmeghatározóbb tényezőjévé: demokratizálta a divatot azáltal, hogy a vékonyabb pénztárcával rendelkezők is úgy jelenhettek meg, mintha egy magazinból léptek volna ki, noha a 2013. április 24-én a bangladesi Rana sweatshopban történt, 1134 ember életét követelő és még közel 2000 ott dolgozót megsebesítő tragédia sokat rontott a „gyorsdivat” renoméján. Olyannyira, hogy ennek, illetve a távolkeleti sweatshopokban zajló kizsákmányolás és gyerekmunka feltárásának a hatására ma már sokan tudatosan bojkottálják az embertelen körülmények között fillérekért dolgoztató márkákat. A divatipar, elsősorban a fast fashion árnyoldalát bemutató dokumentumfilmekből több mint egy tucat készült az elmúlt körülbelül 15 évben, köztük talán a legismertebb Andrew Morgan The True Cost című 2015-ös alkotása.
Az ördög Pradát visel második részében a Runwayt és Mirandát is egy ilyen botrány fenyegeti. Egyik hirdetőjükről kiderül ugyanis, hogy ők is hasonló körülmények között készíttetik a termékeiket, emiatt sokan a lap bojkottjára szólítanak fel, sőt, egyenesen Miranda fejét követelik, jól mutatva azt, hogy napjaink vásárlói mennyivel tudatosabbak lettek, és hogy megjelent egy társadalmi réteg, amely számára már nem a márkanév a mérvadó a vásárlási döntés során, hanem hogy mennyire etikus és fenntartható körülmények között készül az adott termék. A filmben Andy egyetlen cikkel helyrehozza a dolgokat, és a korábban még Miranda fejét követelő közvélemény hamar túlgördül rajta, noha a divatról szóló diskurzust egyértelműen tematizálta az elmúlt két évtizedben a fast fashion, mely sokak szemében a környezetszennyezés, a mikroműanyag-kibocsátás, a kizsákmányolás és a gyerekmunka szinonimájává vált.
Az ördög Pradát visel mindkét része figyelmen kívül hagyja azt, amit Matteo Garrone a nápolyi maffiát leleplező Gomorrája már 2008-ban feszegetett, miszerint nemcsak a fast fashion üzletláncok, hanem több nagyobb divatcég, köztük a luxustermékeket gyártó divatházak is az olcsó ázsiai munkaerőt használják. A különbség leginkább az, hogy ők nem Ázsiába szervezik ki a gyártást, hanem például kínai varrodákból kiválogatott élmunkásokat importálnak Európába, akik aztán konténerépületekben varrják az otthoni bérük többszörösének számító 1–2 eurós órabérét a több ezer vagy akár több tízezer dolláros ruhakölteményeket.
Jóval nagyobb szerepet kap mindkét részben a turkáló, melynek megítélése szintén sokat változott az elmúlt években. Az ördög Pradát visel első részében Andy turkálóból vett ruhadarabjai a divat iránti érzéketlenségét szimbolizálták. Film eleji öltözékei azt mutatták, mennyire nem fogékony a divatvilág hívságaira és trendjeire – leginkább a megjelenés elé más értékeket helyező „mind over body” pályakezdő értelmiségi rétegre jellemző állásfoglalás volt ez akkoriban. Kiválóan lehetett ütköztetni ezt a Runway világával, ahol pedig minden a külcsínről és a luxusmárkákról szólt. Ezzel szemben Közép- és Kelet-Európában sokkal inkább az anyagi behatároltság mutatója volt, és sokaknak ezáltal az egyetlen lehetőség arra, hogy szűkös büdzséjük ellenére változatosan öltözködjenek. Mára a turkáló nálunk ugyanúgy, mint Nyugaton, a környezettudatosság és az etikus öltözködés megtestesítője lett. Az ördög Pradát visel 2-ben Andy büszkén meséli Nigelnek, milyen olcsón jutott a Nigel által megdicsért blézeréhez, de Andy asszisztense is pont ilyen boldogan viseli a szintén turkálóból vett Galliano-ruháját. A turkáló manapság, amint azt a második rész is mutatja, potom pénzért kínál akár designer darabokat is, így biztosítva, hogy az alacsonyabb jövedelmű gyakornokok is stílusosan és nem utolsó sorban a korszellemnek megfelelően környezettudatosan öltözködhessenek.
Mirandának az első részben Andy égszínkék (cerulean blue) pulóverével kapcsolatos monológja tulajdonképpen a divatban oly tipikus „trickle-down effect” magyarázata, azaz annak, miként szivárog le egy-egy újdonság a kifutók és divatmagazinok világából különböző lépcsőfokokon keresztül a hétköznapi emberek számára elérhető szintre, míg végül a turkálók kínálatában köt ki. A második részben így tűnik fel egy bolhapiacon az a két türkizkék öv is, melyet éppen ezen monológ alatt próbál fel Miranda egy ruhához, és amelyet Andy megmosolyog, mert semmi különbséget nem lát közöttük. A 2000-es évek elején globális világmárkává vált Zara és más fast fashion hálózatok szinte teljesen kinyírták ezt a fajta leszivárgást, mivel alighogy megjelenik egy-egy darab a kifutón, a fast fashion cégek már le is koppintják, és lehet, hogy nem olyan szépen kidolgozott varrással és minőségi alapanyagból, de sokak számára teszik jóformán a megjelenésével egyidőben elérhetővé a legújabb divatot.
Bár a luxusmárkák vonzereje mit sem csökkent – sőt, a divatiparnak ez továbbra is a legjövedelmezőbb ágazata –, már itt is megjelent egy környezettudatosabb vásárlói réteg, amely azzal is tisztában van, hogy mit rejt az igazi fenntarthatóság és mi az, ami csak „greenwashing”. Manapság a divat kapcsán egyre többször előtérbe kerülnek az olyan fogalmak, mint a „recycling”, „reuse”, „upcycling” vagy a „zero waste szabászat”, és egyre több divatmagazin és stylist biztatja az embereket a minőségi alapanyagból készített, egymással jól variálható alapdarabokból álló kapszulagardrób összeállítására. Bár erről aligha esik szó, Az ördög Pradát visel 2 végén Andyn visszaköszön az első részből ismertté vált égszínkék pulóver: kis módosítással, de trendibb mint valaha, kiválóan példázva az „upcycle”-ben rejlő lehetőségeket.
Az viszont még a 2026-os folytatás sem említi, hogy a sztárok körében az utóbbi években trend lett többször is felvenni egy-egy ruhadarabot – ennek olyan úttörői vannak, mint Kate Winslet vagy Cate Blanchett. Sokáig a divatvilág egyik legnagyobb skandallumának számított, amikor 1961-ben Elizabeth Taylor és Gina Lollobrigida ugyanazon Dior-estélyiben jelentek meg a moszkvai filmfesztiválon, 2025-ben a velencei filmfesztiválon Amanda Seyfried Instagramon üzent Julia Robertsnek, hogy ő is ugyanazt az öltözéket szeretné viselni a filmje sajtótájékoztatóján, amit két nappal korábban ugyanannak a fesztiválnak a sajtókonferencián Roberts viselt. Roberts szívesen adta áldását rá, ami újfent példázza, mennyit változott a divat és a divathoz való hozzáállás az utóbbi időkben.
Hatékonyság, márkafilozófia és elérés
A fast fashion mintájára a kozmetikai iparban is teret hódítottak az olyan cégek, amelyek olcsón kínálnak gyakran váltakozó divatkollekciókat, mint az Essence vagy a Catrice, a drogériák polcait pedig elöntötték a minden korábbinál népszerűbb sajátmárkás termékek. A beauty-influenszerek manapság minden terméktípusból megszállottan keresik az olcsóbb „dupe-okat”, és lázasan bizonygatják, hogy megtalálták ennek vagy annak a „holy grail” terméknek a mindenki számára elérhető változatát, amely ugyanazt a hatóanyagkombinációt kínálja, csak jóval barátibb áron. Ha már hatóanyagokról van szó, az utóbbi években a hatóanyagok listája is sokkal átláthatóbb lett, sok cég pont az átláthatóság miatt változtatott termékeik összetevőin. Ma már nemcsak külön erre létrehozott, közösségi fejlesztéssel készült oldalak, hanem applikációk is analizálják a termékek összetevőit, ezzel is segítve a tudatos vásárlást. A szépségipar marketingszakértői manapság azt vallják, hogy a jelen termékbőségében már nem a termékeket népszerűsítő „szép arc marketing” számít, mint még akár a 2000-es évek elején is.
A hatóanyagok vagy formulák sem jelentenek már olyan vonzerőt, hiszen már az olcsóbb termékek is tartalmazhatják mindazt, amit drágább társaik. Manapság sokkal inkább az az érdekes, hogy képes-e egy-egy termék a filozófiájával, a termék köré épített életformával és kapcsolódó életérzéssel megnyerni a vásárlókat. Óriási szerepe van ebben a márka arcának vagy arcainak, akiket már nem kizárólag a szépségük alapján válogatnak, hanem az alapján, hogy milyen imázst építettek fel magukról a közösségi médiában, milyen összhangban áll ez az adott termékkel vagy termékcsaláddal, és nem utolsó sorban mekkora elérhetőségük van. A terméket ugyanis mára már leginkább a köré épített filozófia adja el, ehhez pedig a hitelességét az azt népszerűsítő modell/influenszer közösségi médiában felépített imázsa teremti meg. A közösségi média olyan meghatározó tényező lett, hogy az utóbbi időben a reklámkampányok esetében is döntő fontosságú, hogy ki milyen brandet épített magából, és hány emberhez képes ezt eljuttatni. Ezt a modell/influenszer-világot állítja pellengérre Ruben Östlund szatírája, A szomorúság háromszöge.
A boss helyébe a vezető lép
Akinek az első rész után még kétségei voltak afelől, hogy mennyire hiteles portréját kínálja Miranda Priestly alakja Wintournak, azok R. J. Cutler dokumentumfilmjéből, A szeptemberi kiadásból (The September Issue, 2009) végképp meggyőződhettek a hasonlóságról, miként arról is, hogy ha Wintour nem is maga az ördög, de valóban a divatvilág legbefolyásosabb alakja, aki tisztában van saját megkerülhetetlenségével és azzal is, hogy emiatt mindenki az ő kegyeit keresi. Wintour, aki egyetlen jól elhelyezett fotóval vagy cikkel bárkit képes volt feltenni a térképre, az a fajta vezető volt, akit a „Gen Z” tagjai ma már „toxikusnak” neveznének, és az első beszólására hamarabb hagynák faképnél, minthogy kihűlhetne az újrahasznosított pohárból szürcsölt növényi tejes lattéjuk. Két évtizeddel ezelőtt – miként azt Emily is megjegyzi – még millió lány ölt volna ezért az állásért. A mai generáció azt látja a mostani 30–40-es korosztályon, hogy hiába tepertek annyit, dolgoztak akár napi 12–16 órát, nem sikerült feltétlenül olyan mesés karriert és anyagi biztonságot építeniük maguknak, amilyenre vágytak – a magánéletükről nem is beszélve. A mindenki számára kellemes munkahelyi légkör is igencsak felértékelődött az elmúlt évek során. A sokszínűség sokfajta érzékenységet hozott, amire Miranda és a vele egykorú főnökök fénykorukban még fittyet hánytak. Ma már Mirandát is az asszisztense próbálja finoman figyelmeztetni a film egyik leghumorosabb jelenetében arra, hogy mi mindent nem illik a kollégák szemébe mondani a meetingeken.
2006-ban Andy a magánéletét és a baráti kapcsolatait is feláldozza, hogy beilleszkedjék a Runway világába, éjt nappallá téve robotol, hogy megfeleljen Mirandának. 20 évvel később ugyanezt az elszántságot, kétségbeesett megfelelni vágyást látjuk nála. Bár időközben elismert, több díjjal kitüntetett újságíró lett, Andyt mégis leépítették a lapjánál, nincs családja, gyereke, de még párkapcsolata sem, mert mindent feláldozott a munka oltárán. Mirandának ugyan megadatott a család, a szakmai és anyagi elismerés, ám nyugdíjas évei előtt ő is hasonlóan kiszolgáltatott helyzetben találja magát, ami szintén felveti a kérdést, hogy megérte-e mindez az általa meghozott áldozatot, hiszen a lányai jóformán nélküle nőttek fel.
Az azóta munkába állt generáció már teljesen más hozzáállást mutat, számukra a work-life balance már sokkal fontosabb, mint a megfelelni akarás. Az ő szemükben a szakmai előremenetellel szemben felértékelődött a rugalmasság, beleértve a flexibilis munkaidőt, így előszeretettel választanak olyan munkát, amit lehet home office-ból végezni. Bár Miranda a második részben sem kedvesebb Andyvel, Andy mégis kétségbeesetten próbál bizonyítani neki. A munkamániájával és bizonyításvágyával ma már Andy ugyanolyan utolsó mohikánnak tűnik, mint a nyomtatott laphoz a végletekig ragaszkodó Miranda.
Végül – de nem utolsósorban – Az ördög Pradát viselnek a 2006-os mozibemutatója óta sikerült az akkoriban több mint egymilliárd dolláros veszteséggel záró Pradát napjaink egyik legjövedelmezőbb luxusmárkájává tenni, amelyet 2011 óta már az ázsiai tőzsdén is jegyeznek. Tette mindezt annak ellenére is, hogy az utóbbi években némi megtorpanást mutat a luxusipar. A 2026-ban bemutatott második rész pedig várhatóan még tovább emeli majd a márka nemzetközi ázsióját nemcsak a „Gen Z”, hanem a következő generációk körében is.
