Antológiává bővült a Netflix 2023-ban nagy sikerrel indult sorozata, amelynek második évada nem őrizte meg az első harsányságát, helyette inkább lassan ölő méreggé változott. Hangyákkal kezdődik, és egy olyan körrel zárul, ami mindannyiunk számára a reménytelenség záloga.
Nem véletlen vált rögtön indulása után kulturális fenoménná a Balhé. Jó érzékkel ült fel az ázsiai filmek népszerűségi hullámára, Ali Wong és Steven Yeun személyében vett két izgalmas színészt, és ami talán a legfontosabb, olyan alaphelyzetből jutott el szélsőséges végkövetkeztetéséig, ami bárki számára ismerős lehet: mind voltunk ingerültek az utakon, a boltban, a tömegközlekedésen, és talán mondtunk olyat, amire később nem voltunk büszkék. A sorozat arra hívta fel a figyelmet, hogy akár egy ilyen eset is elég lehet ahhoz, hogy lekerüljön rólunk a kultúrmáz, és minden konszenzust felmondva kezdjünk el kiiratkozni a társadalomból. A második évad már inkább rögzült rendszereket mutat be, nem főszereplői szélsőséges időszakait örökíti meg, hanem azt, ahogyan ők nap mint nap élnek. S ez talán még veszedelmesebb, hosszabb távon maradandóbb hatást gyakorol a befogadóra is.
És te ki vagy, ha boldogtalan vagy? – Lee Sung Jin: Beef / Balhé
Ki ne gondolt volna már arra, hogy mi lett volna, ha beint az orra előtt becsukódó busz sofőrjének, visszaszól a passzív-agresszív kasszásnak a boltban, vagy egyszer tényleg megmondja az őszintét a főnökének? Az ilyen mindennapi fennakadásokon, kisebb-nagyobb igazságtalanságokon legtöbben csak magunkban puffogunk, néha utólag realizálva, hogy mit és hogyan kellett volna. A Netflix és az A24 égisze alatt született Balhé erre az egyetemes, mégis elfojtott frusztrációra építve hozza le az év legélvezetesebb sorozatát, ami sokkal több meglepetést rejt, mint ahogy azt első ránézésre gondolnánk.
Az új szezon középpontjában két pár áll: Joshua (Oscar Isaac) és Lindsay (Carey Mulligan) egy elit klub vezetői, alkalmazottjaik, Austin (Charles Melton) és Ashley (Cailee Spaeny) fiatalok, szépek és látszólag nagyon szeretik egymást. Utóbbi duó szemtanúja lesz az idősebb házaspár egy durva veszekedésének, ami rendes Z-generációsként rögzítenek is a telefonjukkal, majd zsarolási alapként használják a videót. Új állás, egészségbiztosítás, a felemelkedés lehetősége – ezeket remélik tőle, ám talán túl közel kerülnek az általunk egyébként megvetett felekhez, így idővel nem lesz könnyű kilépni ebből a furcsa viszonyból.
Ahogy az első szezon, a Balhé mostani epizódjai is éles ellentéttel indulnak: úgy tűnik, vannak gazdagok és szegények, őszinték és súlyos élethazugságban élők. Ám persze az nem lenne elég egy nyolc epizódos évadhoz, hogy ilyen egyszerű ellentéteket nézzünk, hamar kiderül, hogy egy esetben azért tévedtünk. Természetesen nem a középkorú párról derül ki, hogy valójában becsületesek, a fiatalok erkölcsi integritása kérdőjeleződik meg. A generációs szembenállást nem engedi el a sorozat, viszont egyértelműen a negatívumokra kihelyezve láthatjuk azt: másfajta kötődési minták, problémamegoldási módok jellemzik a két korosztályt, de közös, hogy valami mintha kórosan akadályozná őket abban, hogy őszinték legyenek. Joshua és Lindsay a klasszikus módszert választják: szinte minden vitájukat túlhiszterizálják, ordítoznak, törnek, zúznak, látszik, hogy nincs minden rendben közöttük. Ezek a mai fiatalok viszont másként kezelik a konfliktusaikat, tojáshéjakon járva figyelnek egymásra, és képesek éveket leélni egymás mellett úgy, hogy sosem beszélnek a problémáikról, tulajdonképpen nem is ismerik másikat. A legapróbb nyelvi gesztusokban is tetten érhető ez: az idősebb korosztály bátran dobálózik a megcsalással, míg a másik generáció inkább a másik telefonját nézi.
A két pár az ideális párkapcsolat romantikus ideáját is erőteljesen támadja. A sorozat visszatérő bon mot-ja önmagában is a „A Nagy Ő” képével szemben határozza meg magát: a karakterek többször állapítják meg, hogy nem a tökéletes párt kell megtalálnunk, hanem azt, aki kiegészít minket, aki a legjobbat hozza ki belőlünk. A Balhé azonban eggyel tovább megy a legtöbb sorozathoz képest, és nem azt mutatja meg, hogy a toxikus viszonyoknak megvan a maga romantikus oldala, hanem a széria végére eljut odáig, hogy egyértelműen a szakító pár döntését ábrázolja pozitívan, az utolsó epizód végén ők élnek boldogabban. Az együttélést ebben az évadban mindenféle misztériumától megfosztják, a mindennapok a permanens küzdelemről szólnak, és a végén sem vár ránk különösebb jutalom.
De nemcsak, s főleg nem személyes szinten. A Netflix sorozata már az első évadban is felrajzolta a társadalmi kontextust az akut módon kirobbanó balhé mögé, de most egyértelműen továbblép ebben. Az első epizódban még valamiféle bölcsész világmegfejtésnek tűnik, amit Austin előad az egyenlőtlen viszonyokról, a kapitalizmusról, a kizsákmányolásról, de a következő részek ennek bizonyításáról szólnak, ezeket látva pedig már nem tudunk nevetni azon, amit a fiú korábban elmondott. A sorozat ugyanis nem annyira harsányan, mint az eat-the-rich tematikával kapcsolatban leggyakrabban emlegetett A Fehér Lótusz, de rendkívül árnyaltan mutatja be a kizsákmányolás különböző rétegeit. Nyilván a négy főszereplő sem ugyanannak a társadalmi rétegnek a tagjai, de az alkotók a nagyobb képre is kíváncsiak, a kapitalizmust olyan rendszerként ábrázolják, amelyben felettünk is mindig uralkodik valami, hiába gondoljuk, hogy kezünkben az irányítás. Joshua és Lindsay mögött is ott áll a titokzatos elnökasszony, a klub valódi tulajdonosa, akinek a kapcsolatai és persze a számlája párosunk számára is elképzelhetetlen. Nem véletlenül a hangyák lettek ennek a szezonnak a jelképei: a sorozat elsősorban a kisember lehetőségeiről szól, de rendkívül pesszimista képet fest fel ezzel kapcsolatban. A Balhé szerint csak akkor van lehetőségünk a kiemelkedésre, ha lemondunk az erkölcsi integritásunkról, és mi is olyanná válunk, mint azok, akiket korábban megvetettünk. Nem véletlen az sem, hogy Cailee Spaeny bizonyos beállításokból kísértetiesen hasonlít Carey Mulliganre, épp az a cél, hogy észrevegyük: bár mindketten tiltakoznának ez ellen, nagyon is hasonlítanak egymásra.
Ha már szóba kerültek a színészek, a második évad még az elsőhöz képest is nagyban alapoz az ő munkájukra, és senki nem is okoz csalódást. Oscar Isaac marad leginkább komfortzónán belül, Carey Mulligan talán még sosem volt ennyire elviselhetetlen, ennyire manipulatív és számító, Charles Melton és Cailee Spaeny viszont még rajta is túltesz. A May December, az Easttowni rejtélyek vagy a Polgárháború már mutatta, hogy tehetséges színészekről van szó, de ebben a sorozatban kifejezetten nehéz dolguk volt, úgy kellett folyamatosan jelezniük a karakterek árnyoldalát, hogy ne lőjék le azonnal a poént – és mindketten fürdőznek is ebben a permanens furcsaságban. Az a kritika viszont jogos az új szezonnal kapcsolatban, hogy formailag, hangvételében kevésbé szélsőséges, mint az első kanyar: jól működik a visszatérő körszimbólum, kompetens az operatőri munka, de e tekintetben valóban az első évad felé billen el a mérleg nyelve.
Ezzel együtt a Balhé második évada bizonyítja, hogy így, antológia-formában van még lehetőség ebben a sorozatban. A készítők nem akarták még egyszer eladni ugyanazt a receptet, az új szezon üdítően más (bizonyos tekintetben mélyebb is), mint az előző, ráadásul nemcsak a sztárjaira alapoz, mint sok más kortárs sorozat.
