Tom Cruise megkapta karrierösszegző szerepét, Alejandro G. Iñárritu pedig egyszerre akart Lantimosz és Adam McKay lenni. A Digger legjobb pillanataiban lefegyverzően szórakoztató, de közben cinikusan üres film.
Bár sokféle ideológiájú filmes dolgozik manapság, nagyon úgy tűnik, egy dologban szinte mindenki egyetért: ezt elcsesztük. Olyan törések keletkeztek a világrendben, hogy ha a klímakatasztrófa nem elég gyors, könnyen lehet, előbb irtjuk ki mi egymást. Megrendültek a meggyőződések, gyülemlik a feszültség, mi pedig egy olyan helyzet kellős közepén találtuk magunkat, amelyre még nem igazán tudunk reflektálni. És láthatóan a művészek sem: a Ne nézz fel!-hez hasonló szatírák ugyan valóban szórakoztató összefoglalását nyújtják hétköznapjainknak, ám sem az okok feltárása, sem a megoldási javaslatok terén nem jutnak előrébb. És nem abszolválja ezt Alejandro G. Inárritu sem, de ő van annyira önkritikus (vagy cinikus), hogy ezt be is vallja. Ő a Titanic zenésze, aki a közeledő jéghegyet látva is szolgáltatja a taktusokat. De nem kell aggódni, teljesen azért nem tud kibújni a bőréből.
Év- és világvége – Adam McKay: Don’t Look Up / Ne nézz fel!
A nagy dobás (The Big Short) rendezőjének új dobása egy parádés szereposztású, tűpontos, fergetegesen vicces és totálisan felesleges összegzése korunknak.
Digger Rockwell (Tom Cruise) a világ talán leggazdagabb embere, aki az Északi-sarkon bányássza a tiszta olajat. Egy nap szólnak neki, hogy érdemes lenne ránéznie a leveleire, mert napok óta próbálják neki jelezni, hogy tevékenysége miatt természeti katasztrófa fenyegeti a világot. Az amerikai elnök (John Goodman) azt vallja, ha Digger okozta a bajt, neki is kell megoldania. Elindul a kétségbeesett próbálkozás Digger cégének tudósa, Ganesh (Riz Ahmed) vezetésével, de hamar kiderül, hogy ezt a világot talán nincs is értelme megmenteni.
A film első harmada ingadozó minőségű szatíra. Digger a félig halott macskájával szinte rajzfilmes gonoszként jelenik meg a vásznon, a késő Rómát idéző dekadencia pedig erőteljesen vágja a néző arcába, hogy a világ romlott, a vezető réteg pedig minden láncát ledobta. Bár ebben a szakaszban is vannak szórakoztató pillanatok és dialógusok, hamar megfogalmazódhat bennünk a kérdés, hogy mit fog csinálni a film a 130 perces játékidővel.
A Digger első szakaszának fontos állítása, hogy nem igaz az az önfelmentés, hogy a következmények tudta nélkül tettük tönkre a világot. Épp ellenkezőleg: pontosan tudtuk, mit kockáztatunk, mégsem tudtuk megállítani a fogyasztást. Iñárritu nem ott keresi az okokat, ahol a kortársak többsége: nemcsak a nagy cégeket és a politikai elitet támadja, hanem kiterjeszti a kritikát. Digger az európai országok vezetője előtt arról beszél, hogy bár tagadhatatlan az ő kapzsisága, a cége sikereihez az is kellett, hogy mindannyiunk számára túl kényelmes legyen a jóléti berendezkedés, és ne legyünk hajlandóak a technika egyetlen vívmányáról sem lemondani azért, hogy a Földnek valamivel több esélye legyen a túlélésre. A Digger egyetlen magunkkal vihető gondolata épp ez: nem elég felfelé mutogatni, a változásnak alulról is kell szerveződnie.
Ám nem Iñárritu lenne, ha megelégedne egy lineáris sztorival. A Digger eseményei hamar metanarratív keretbe kerülnek, a rendezőnél megszokott módon mosódik el a határ képzelet és valóság, múlt és jelen között. A film a párbeszédeiben is hangsúlyozza a narratívák fontosságát, majd le is gyárt a nézőnek egyet. Ezzel a kerettel a rendező végleg megmártózik a posztmodernben, és egyúttal magára húzza annak minden kérdéses elemét is. Iñárritu felteszi a kezét, mint Scorsese abban a híres mémben, leleplezi saját bűvésztrükkjét, de egyúttal össze is kacsint a nézővel. Elárulja, hogy nem tud újat mondani a világról, de azt is sugallja, hogy ez nem gond, még mindig nevethetünk egy jót. A film a végkifejletre megteszi a teljes kört, és akaratán kívül saját létezését is megkérdőjelezi. Iñárritu szerint annyira érzéketlenek vagyunk, hogy a kényelmes moziszékben fogjuk végignézni, ahogy lebontják körülöttünk a világrendet. Könnyen lehet, hogy ez így van, de ebben az esetben vajon ki szolgáltatja hozzá a szórakozást?
A színházi keretrendszer a megismerés, a múlt rekonstruálhatóságának lehetőségeit is kutatja. Megismerhetünk egy embert csak a tettein keresztül? Képesek vagyunk-e felülkerekedni az első benyomásokon? És ha igen, a fikció eszközeivel vajon ábrázolhatóak-e ezek a történelmi folyamatok? Rockwell Digger figurájában nehéz meglátni az embert, az elmaszkírozott Tom Cruise látványosan ripacskodja végig a filmet (egyébként már csak hihetetlen színészi pályafutása miatt is tökéletes választás volt a szerepre), a rendező pedig csak a metakeretben tudja árnyalni a figuráról alkotott képünket. Ez a misszió viszont csak akkor sikerülhet(ett volna), ha a forgatókönyv már az eredeti történetben is sokszínűvé teszi a figurát, nem utólag kellene mindezt hozzáképzelnünk. Inárritu második trilógiájának (Birdman, Bardo, Digger) hősei a saját egykori nagyszerűségükbe kapaszkodó férfiak, akik számára a valósággal való szembesülés a tudat meghasadását hozza el. Digger azonban nem változik meg a film során, nem lép át lelkileg és erkölcsileg egy másik minőségbe, az utolsó jelenetben is az apokalipszis vidám lovasa, így esetében nem válik katartikussá a forgatókönyv által ábrázolt folyamat.
A Digger veszélyes film, mert miközben nézzük, nagyon könnyű belefeledkezni. Tom Cruise színészete valóban inkább performansz, mint pszichológiai mélységeket megvilágító alakítás, de kétségtelenül szuggesztív produkció. John Goodman minden idők talán legrosszabb amerikai elnökét hozza: olyan paródiát, amivel a demokraták a republikánusokat vádolják, és fordítva. Aztán ott van még Riz Ahmed bogaras tudósa; Michael Stuhlbarg, aki felismerhetetlen az elnöknél is rosszabb alelnök szerepében; vagy épp Sandra Hüller, aki néha megjelenik pár percre, de csak annyi ideig, hogy leordíthassa Tom Cruise karakterének fejét. Ráadásul mindeközben Iñárritu sem lett rosszabb rendező, továbbra is remekül instruál tömegjelenteket, és visszatérő alkotótársa, Emmanuel Lubezki segítségével éppúgy fürdőzik a látványos nagyjelenetekben, mint a szokásosan kizökkentőre komponált közelikben.
Ráadásul a Diggeren keresztül megvilágíthatjuk a kortárs szerzői film egy fontos vonulatának jelentős hazugságát. Ahogy a Szegény párák, a Barbie vagy az Álmaid hőse, a Digger is elképesztően zsúfolt, textuálisan és vizuálisan egyaránt. A nézőt folyamatosan érik az ingerek, mindig van a filmben olyasmi, amin lehet szórakozni, épp ezért nagyon nehéz fenntartani a reflektált nézői pozíciót. Pedig ezek a filmek – kisebb vagy nagyobb mértékben – társadalmi kérdésekhez, kortárs dilemmákhoz szólnak hozzá, épp ezért muszáj a csillogó makettháttér mögé néznünk, és számonkérni rajtuk saját vállalásaikat.
A háttér mögött ezúttal egy régi bábművészt látunk, aki még megmutat valamit egykori trükkjeiből, de aztán nem figyel eléggé, a függöny mögé engedi a nézőket, így hamar le tudjuk leplezni. Túlzás lenne azt állítani, hogy a Digger Inárritu Megalapolisza, de jó eséllyel szinte minden tekintetben bukás lesz.
