Blőd, prosztó humor, ízléstelen szójátékok, fárasztó díszlet- és kellékpoénok, alpári viccek, nonszensz a köbön. Így kell ezt.
A Nagy Amerikai Remake-üzem egyik leginkább kétesélyes projektje a Csupasz pisztoly-reboot volt. Mert az tudnivaló, hogy bárki pótolható az akcióhősöktől a hősszerelmesekig, a díváktól a naívákig… kivéve a komikus zseniket. Buster Keaton, Jacques Tati, Peter Sellers csak egy van. Azaz volt. Leslie Nielsen is csak egy van. Azaz volt. Liam Neesonról pedig az az igazság, hogy minden hamarabb eszünkbe jut – hősszerelmes és akcióhős is, sőt, díva is –, mielőtt arra gondolnánk, hogy hm, végülis igen, miért ne bújhatna ő Drebin hadnagy bőrébe? Szóval ezért igen kétesélyes projekt a Csupasz pisztoly-reboot. Azaz volt. Már nem az. Fel lehet ugyanis szusszanni: nem b*ták el. 2025-ben már ez is figyelemre méltó teljesítmény, de még ezt a manapság valamiért igen magasnak bizonyuló lécet is sikerült megugrania az alkotóknak: a GSM-trió (Dan Gregor, Akiva Schaffer, Doug Mand) még nem ért a ZAZ-trió (David és Jerry Zucker, Jim Abrahams) nyomába, de a mostani teljesítményükre a világ bármelyik inasiskolájában elismerően csettintenének. Talán még Leslie Nielsen is.
A ZAZ-filmek legizgalmasabb vonása így, harminc év után nem is az, hogy mennyire jól lehet hahotázni rajtuk – márpedig lehet! –, hanem az, hogy sokkal inkább a korszellem részei maradtak, mint azok a filmek, amelyeket parodizáltak. Egy-egy félperces vizuális vagy verbális gegbe rendre sikerült belepasszírozniuk mindent, ami miatt az emberek annak idején szerették vagy utálták a Rambót, a katasztrófafilmeket, hidegháborús kémmozikat, vagy a már az ötvenes évek (Dragnet) óta az amerikai televíziózás egyik legfontosabb termékének számító végtelenített krimisorozatokat. Az eredeti Csupasz pisztolyról vagy a Top Secretről nemcsak a gyerekkori felhőtlen szórakozás jut eszünkbe, hanem egy egész korszak: maga a 80-as évek könyvjelző gyanánt poénná lapított lenyomatai. Esszenciálisak. Az általuk hagyott űrt megpróbálták ugyan páran betölteni (pl. az Aaron Seltzer-Jason Friedberg duó), de azokra most jobb is nem pazarolni a drága pixeleket.
Nem lehetett könnyű vállalás tehát az Akiva Schaffer vezette csapat részéről: kielégíteni a poénéhes régi rajongókat is (negyvenes-ötvenes taták, akik akkor örülnek a legjobban, ha nincs reggeli merevedésük, mert az egy ideje deréktájt jelentkezik, s az az egyetlen jó dolog az életükben, hogyha néha még előszedik VHS-en a magyar szinkronos változatot, de pont ezért alig várják, hogy valamelyik kockában Leslie Nielsen-hullagyalázást lássanak), de azokat is, akiknek a biológiai órájuk nem 1988-at mutat. A Csupasz pisztoly cselekményre nem érdemes különösebben időt vesztegetni, pláne ennél a műfajnál, ahol pont az a lényeg, hogy hányszor és hogyan lehet megakasztani a cselekménymesélést különféle marhaságokkal. A lényeg az, hogy ifj. Frank Drebin nyomozó (L. N.) id. Frank Drebin (L. N.) fia, és apja szinte minden jellemvonását örökölte. A többi is a megszokott a Police Squad berkeiben: a főnök mindig ideges, az aktuális techmogul világuralomra tör, és feltűnik egy titokzatos szőke hölgy is (Pamela Anderson), akivel össze lehet kuszálódni. De most komolyan, mi egyebet vártál?
Az új Csupasz pisztoly úgy tiszteletadás, hogy közben egyáltalán nem tiszteleg a nagy elődök sírja előtt. Nielsen pl. konkrétan bagolyként reinkarnálódik, de az egy elkaszált tévésorozatot és három filmet megért széria előtti kötelező tiszteletkört ezen kívül is poénosra-érzelgősségmentestre veszik (nem is lehetne másképp, hiszen az egyik fontos karaktert alakító, a tavaly elhunyt O. J. Simpson azóta finoman szólva is ellentmondásos figura lett az amerikai közvélemény előtt). Schafferék nem egyperces néma csenddel adóznak az 1982-ban indult franchise és a legendás ZAZ-trió előtt, hanem még több és még elvetemültebb poénnal. Ha nem is üt mindegyik egyforma erővel, már csak a viccek sokfélesége is lenyűgöző: van itt temérdek lefordíthatatlan szójáték és nyelvi poén, decensül megkoreografált, pörgős akció-gegek – de a legértékesebb mégiscsak a vizuális humor. Ebben volt a legjobb a ZAZ-trió: minél monumentálisabb egy favicc, annál nagyobb a jutalmul érkező vihogás és a taps. És ugyan a GSM-trió néha túl messzire veti a sulykot, néha pedig a saját lábukra ejtik, azért a poénok nagy része működik. S ami a legfontosabb: Liam Neeson is működik. Kell vagy 10-15 perc, amíg megszokjuk, hogy mostantól az ő kopottas hangja és taníthatatlan frizurája lesz Frank Drebin, de akkora és olyan komoly lelkesedéssel csinál hülyét magából, hogy le a kalappal. Nem cringe, mint Robert DeNiro a Nagyfater elszabadulban, és nem is elszomorító, mint Al Pacino a Jack és Jillben, hanem pont jó. Nem Leslie Nielsen (abból csak egy volt, amint az előbb kiderült), hanem... Liam Neeson.
Amit az előbb a korszellemről hablatyoltam a ZAZ-trió filmjei kapcsán, az a Csupasz pisztoly 2025 kapcsán is érdekes lehet: ki tudja mióta ez az első igazán bevállalós, viszonylag nagy gyártási- és PR-költségvetésű vígjáték, ahol az alkotók ismét mernek orbitális nagy parasztok lenni („mint a régi szép időkben” – ahogyan egyébként a filmben el is hangzik). Mondhatni egy poszt-woke korszak első fecskéje (pardon, baglya), ami ignorálja az elmúlt 10-15 évet, és büszkén vállalja, hogy egy poénért beáldoz mindent: a jó hírnevet, a (politikai) korrektséget, az ízlést – sőt, a logikát is. Ezt a műfajt másképpen nem is érdemes csinálni.
