Az eat the rich-trend és az ökoszorongás fonódik össze Romain Gavras szatírájában, de a Kiválasztottak végül éppolyan performatív marad, mint az aktivizmus, amit kritizál.

Az ókori görögöknek volt egy rituáléja, ami szerint az áldozati marhatetemből spontán módon új méhraj születik – ezt hívták bugoniának. Jorgosz Lanthimosz a szertartás címét viselő tavalyi filmje az eat the rich-hullám ökotudatos felvonásaként a bolygónk emberek miatti pusztulására hívja fel a figyelmet: az emberiség megsemmisítésével az életet jelképező méhek újjászületnek. De mi van akkor, ha elég csupán három, egy-egy archetípust képviselő figurát feláldozni a Föld megmentéséhez? Ezt az összeesküvés-elméletet – amit a Bugonia Teddyje is megirigyelne – teszi meg premisszájává a Kiválasztottak és tartja legfőbb küldetésének a Joan (Anya Taylor-Joy) által vezetett szekta/ökoterrorista csoport. Hitük szerint hamarosan egy hatalmas vulkán kirobbanása hozza el a Föld pusztulását, de mint a mindenkori istenek, úgy a vulkán is kegyes lesz, ha áldozatot mutatnak be neki.

Ez a konspirációs teória legalább annyira elvadult, mint a Bugoniáé, és Lanthimosz filmjéhez hasonlón a Kiválasztottak is az utolsó utáni pillanatig fenntartja a kérdést: vajon Joan és követői meghibbantak vagy van némi alapja az elméletüknek? Romain Gavras azonban – akinek ez az angol nyelvű filmes debütálása – nem tud olyan finoman lavírozni a végpontok között, mint Lanthimosz, ezért aztán a dilemma sem olyan erős, sőt, annak tisztázása sem olyan égető fontosságú, mint a Bugoniában. A Kiválasztottak író-rendezője ugyanis ehelyett inkább a szatirikus társadalomkritikára igyekszik fókuszálni. Joan és szektája a Z-generáció elvakult idealizmusát képviseli, a fiatalokat, akik „a jövőt jelentik, mert nem ülnek tétlenül, hanem cselekszenek”. Nagyjából ezekkel a szavakkal áll ki a Jeff Bezos-szerű techmágnás, Ben Bracken (a megbízhatóan karizmatikus Vincent Cassel) által „zöld ISIS”-ként aposztrofált csapat mellett Mike Tyler (Chris Evans), akinek halvány gőze sincs arról, valójában mibe keveredett.

A hiú, butuska színész ugyanis egy flancos környezetvédelmi gálán készül(ne) a nagy visszatérésre egy nagyon kínos, nagyon nyilvános idegösszeomlás után – csak hogy nagyon kínos, nagyon nyilvános blamázst szenvedjen öt perccel a rendezvény kezdete után. A mosdóban a sebeit nyalogató Mike (akinek rettentő kellemetlen felszólalás-kezdeménye a felszínes jótékonykodás ellen instant virális lett a neten) így lemarad az ökoterroristák támadásáról… Bár ami azt illeti, a puccos vendégsereg nagyrésze is, miután mindenki azt hiszi, hogy ez is pusztán Charli XCX és táncosai előadásának egy része. Az egész esemény ugyanis a perfomatív aktivizmus maga – a helyszínül szolgáló görög bányával, a felesleges rongyrázással, aminek büdzséjét a klímaváltozás elleni küzdelemre is fordíthatták volna és a magángéppel és limuzinnal érkező környezetvédő sztárokkal.

Közülük kerülnek ki a címadó kiválasztottak, akiket Joan szektája feláldozni készül: a Király, a technológiáját a feleségének (Salma Hayek) dedikált víz alatti homokrajzokra pazarló Bracken; a Szűz, Charli XCX peches táncosnője, Katie (a váratlanul vicces Ambika Mod) és a Hős, a performatív aktivizmust egyszemélyben megtestesítő Mike Tyler. Meglepő módon az őt megformáló Chris Evans messze kitűnik a szereplőgárdából.Úgy tűnik, egyedül az eat the rich-filmekben nem felejtett el színészkedni, hiszen a poszt-Marvel karrierjét eddig a „rossz alakítások rossz filmekben” jellemezte (a Tőrbe ejtve kivételével), a Kiválasztottakban azonban egészen kiemelkedő játékot nyújt. A történet humorforrása mellett annak szíve is tud lenni, még ha maga a sztori nem is érdemel meg egy érzelmi csúcspontot. Mert annak ellenére, hogy a film első felében meglehetősen jól működik a fekete humor, sőt, a gálán kialakult egész helyzet egyenesen olyan abszurd, hogy szinte rá van írva Ruben Östlund neve, Gavras végül a svéd rendezőnek csupán az epigonja marad. Gavras ugyanis nem tud úgy balanszírozni a feszültség és a humor között, mint svéd kollégája, s egy ponton már ő maga sem tudja, mikor ironizál és mikor veszi magát véresen komolyan. A film szürreális látomásokkal és egyre inkább széteső cselekménnyel teli második fele – amit még John Malkovich őrült tudós-cameója sem tud megmenteni – egyre öncélúbbá teszi a Kiválasztottakat.

Mert bármennyire is gyönyörűek Matias Boucard képei a monumentális, festői helyszínekről vagy épp magával sodróak a film egyes jelenetei, és bármennyire is szeretnénk hinni egy, a felszín alatt megbúvó mélyebb üzenet létezésében, a Kiválasztottak Joan két vulkánsuttogása között mégis kisodródik. A kurtán-furcsán elvágott fináléban pedig rá kell jönnünk: Gavras éppen úgy próbál valami nagyon nagyot mondani, mint a gálán mikrofont ragadó Mike, de az ő társadalomkritikája is éppolyan suta, felszínes és kiüresedett marad.