Chris Lemons szaturációs búvár közel fél órán át rostokolt az Északi-tenger fenekén – oxigén nélkül. Társai mégis élve hozták őt a felszínre, ám ennél is hihetetlenebb, hogy a férfi végül nem szenvedett semmiféle agyi, sem más maradandó fizikai károsodást. Olyannyira filmért kiáltó történet ez, hogy Alex Parkinson rendező immáron másodjára dolgozta fel a csodás fordulatot vett búvárbalesetet.
Bizonyára mindenkivel előfordult már, hogy egy hosszú és fárasztó nap után amiatt panaszkodott, mennyire utálja a szar munkáját. Egy légkondicionált irodában is lehet pokoli az élet, bár azért nem árt észben tartani – ha más nem, legalább önmagunk megnyugtatása végett –, hogy bőven akad rosszabb és embertelenebb meló a világon. Például a szaturációs búvárkodás, ami az egyik legjobban fizetett foglalkozás a Földön, azon egyszerű oknál fogva – mielőtt bárki beadná a felmondását a jelenlegi helyén –, mert nemigen létezik annál veszélyesebb munka. Az ipari búvárok feladata a nyíltvízi olajfúró tornyok karbantartása, amely magában foglalja az akár több száz méteres mélységben futó gázvezetékek össze-, illetve szétszerelését, vagy épp a sérült, rozsdás, növénnyel benőtt csövek megjavítását, kicserélését.
Ez utóbbi elvégzésére indult útnak 2012 szeptemberében egy skót búvárcsapat, hogy biztosítsák az Északi-tenger térségébe eső otthonok fűtését a közelgő télre. A heteken át tartó merülés során három csoport váltotta volna egymást, csakhogy viszonylag korán hiba csúszott abba a bizonyos gépezetbe. Amikor megkezdték a Chris Lemons, Dave Yuasa és Duncan Allcock (a filmben Finn Cole, Simu Liu és Woody Harrelson) alkotta trió búvárharangjának a leeresztését, a felszínről irányító Bibby Topaz hajót 35 csomós (kb. 65 km/órás) szél és átlagosan 5-6 méteres hullámok ostromolták. Ami egyébként az év azon szakában általánosnak mondható a tengeren, az viszont már kevésbé, hogy a 91 méteres célmélység elérésekor meghibásodott a hajó helymeghatározó rendszere, minek következtében a harang elmozdult fix pozíciójáról, Lemonsnak pedig – aki ekkorra már a csővezetékeknél tartózkodott – elszakadt az összekötő köldökzsinórja. A kommunikációs csatorna és a melegvíz-ellátás azonnal megszűnt, a férfi így mindössze 10 percre elegendő tartalék oxigénnel rekedt a tengerfenéken. A nehezítő körülmények miatt a mentőakció nagyjából 40 percig tartott, a legénység ezért felkészült a legrosszabbra: hogy már csak Lemons holttestét fogják kiemelni a vízből.
A mai napig nincs egyértelmű magyarázat arra, hogyan úszhatta meg a skót búvár bármiféle károsodás nélkül a balesetet. A legnépszerűbb teória szerint a válasz az ipari búvárok vésztartályában rejlik, az abban lévő gáz ugyanis négyszer annyi oxigént tartalmaz, mint amihez a felszínen szokva vagyunk. Ennek köszönhetően Lemons teste pont eléggé telített volt ahhoz, hogy a szervei épségben átvészeljék az aggasztóan hosszúra nyúlt kimenekítést. Az Északi-tenger hőmérséklete szintén közrejátszhatott a túlélésben, mivel a hideg víz kellően lelassította az eszméletét vesztett férfi szervezetét. A Bibby Topaz nehéz napját túlélőfilm formájában rekonstruáló Last Breath azonban pár mondatnyi, sejtelmesen szűkszavú inzerten kívül nem sokat szentel ezeknek a szakvéleményeknek: Alex Parkinson rendező ezúttal a sztori hollywoodi olvasatát szállítja, amely inkább a csodával határos szerencse motívumát domborítja ki a majdnem végzetes szerencsétlenségből.
Parkinsont már hosszabb ideje foglalkoztatja Chris Lemons egyszerre fantasztikus és horrorisztikus története, az esetet először 2019-ben vitte vászonra. A Richard da Costával közösen forgatott, azonos című dokumentumfilmben beszélőfejes interjúk és az eredeti hajókamera-felvételek révén ismerhetjük meg a búvárbaleset részleteit, míg a mentőakció kulcsmomentumait játékfilmes beállításokban, személyesen játssza újra a trió. Dokufilmes vénáját a nagyközönségnek szánt változatban is megcsillogtatja a rendező: a többlépcsős dekompressziós merülés képsorai közé szinte észrevétlenül vágja be az igazi Bibby Topaz archív felvételeit, a cselekménysűrítést szolgáló feliratok használatával pedig egyfajta keretbe helyezi a fikciós elemekkel tarkított valós sztorit.
Parkinson vallja „az élet írja a legjobb forgatókönyveket” kliséjét: a TIME-nak adott interjújában nyíltan beszélt arról, hogy lenyűgözik az olyan történetek, amelyekben a valóság furcsább, mint a fikció. Véleménye szerint Lemonsnak meg kellett volna halnia azon az éjszakán, mivel azonban az események egészen váratlan hajtűkanyart vettek, így a búvár esete remek példázata annak, hogy az emberi lélek bármit képes legyőzni. Első játékfilmjében érezhetően nem akar/nem mer elrugaszkodni a műfaji jellegtől, hiszen minden narratív elem a központi kalandot készíti elő, illetve azt szolgálja. Feszes tempójú határidő-logikájából eredően a Last Breath kizárólag a megmentésre és a csodaszerű túlélésre koncentrál, minek okán a főszereplő halálközeli élményét inkább külső, mintsem belső élményként ábrázolja. A film nem aknázza ki ennek a marginális állapotnak, az élet és halál közti lebegésnek a szimbolikus jelentésrétegét: ugyan férfias tettként jeleníti meg Lemons kitartását, de a férfivá válás rituális aktusával már nem köti össze azt. A főhős átvitt értelmű újjászületésének elmaradásáról tanúskodik az utolsó jelenet is, amelyben Chris hazudik a balesetéről folyton aggodalmaskodó menyasszonyának, Moragnek (Bobby Rainsbury), vagyis a nőnek magától kell rájönnie, hogy nem valamelyik másik búvár, hanem a párja veszett kis híján oda az Északi-tengeren.
Ettől függetlenül nem véletlen, ha a háromfős csapatban a különböző férfikorok reprezentánsait véljük felfedezni: Lemons a felnőtt életét éppen megkezdő, lelkes és naiv karakter, Yuasa a hallgatag és zárkózott, emocionálisan meginghatatlan(nak mutatkozó) macsó, míg a „szatu-apunak” (sat daddy) becézett Allcock a maszkulin módon gyengéd, jófej apafigura megtestesítője, aki sokat látott veteránként mégsem tud megbirkózni kényszernyugdíjazása tényével. A trió dinamikájának vázlatossága csak a színészi játék jóvoltából nem válik zavaróvá, habár a show-t így is ellopja a produkció húzóneveként mellékszereplővé redukált Woody Harrelson, akinek egy-egy – örömtől vagy szomorúságtól – könnyes pillantása annyi érzelemmel tölti meg az adott jelenetet, hogy az még Paul Leonard-Morgan túlhasznált és tolakodó filmzenéjéről is képes elterelni a figyelmünket.
Első játékfilmes esetlenségei ellenére azért a Last Breath mégiscsak egy izgalmas és pofás zsánerdarab, amely a tesztoszterontól tocsogó kéreg alatt ellenállhatatlanul nagy szívet rejt. Nem nyit új fejezetet a túlélőfilm műfajában – mi több, e tekintetben legalább annyira hatásvadász, mint valamennyi hollywoodi elődje. A koppra 90 perces játékidő, az üresjáratot alig tartalmazó, feszült cselekményvezetés, valamint az alapul szolgáló, tényleg elképesztő igaz történet viszont ezzel együtt is az év kellemesebb meglepetései közé emeli Alex Parkinson szokatlan önremake-jét.
