Nagy Borbála első nagyjátékfilmje három nőről szól, mindegyikük másképpen viszonyul az anyává váláshoz. A rendezővel az inspirációiról, a többnyelvű forgatás nehézségeiről és a társadalmi nyomásról is beszélgettünk a film bemutatója kapcsán.
A Mambo Maternicában három különböző helyen élő nő máshogy szembesül a gyerekvállalás kérdésével. Te, aki mindhárom helyen éltél már, hogy látod, a gyerekvállaláson kívül milyen területeken lehet más az élete egy nőnek Budapesten, Berlinben és Párizsban?
Az anyává válásban például nagy különbségeket érzékelek. Szerintem Magyarországon a legnagyobb a nyomás a nőkön, hogy anya kell hogy legyél, különben valami baj van veled.
Bennem is Berlinben alakult át ez a kérdés, hogy végülis máshogy is lehet élni. Németországban elég nagy divatja van a kommunában élésnek, az például egy izgalmas dolog – nem biztos, hogy én bevállalnám, de jó látni, hogy emberek segítik egymást, családok összeállnak és kialakítanak egy közösséget. Ez mindenképp kiveszi azt a feszültséget a modern magcsalád konstrukciójából, hogy mindent egyedül kell megoldani.
Franciaországot annyira nem ismerem jól, mert csak fél évet éltem ott. De a franciáknál a gyerekvállalásnak van egy érezhető lazasága – ez valószínűleg azzal is összefügg, hogy a nők általában nem egy, két vagy három évig maradnak otthon, hanem sokszor csak két-három hónapig. Utána visszamennek dolgozni, amit egyébként lehet kegyetlenségnek is látni, másfelől viszont szabadságot is ad a gyermekvállaló nőknek.
A filmiparban mozogva nőként azt gondolom, hogy majdnem ugyanolyan rossz a helyzet mindenhol. Németországban vannak női filmes szakszervezetek, én is tagja vagyok egynek, azzal foglalkozunk, hogy érjük el a kvótát, vagyis hogy a nők és férfiak aránya kiegyensúlyozott legyen. Nem jó a helyzet, de legalább beszélünk róla és fokozatosan javítjuk, amennyire lehet.
A német nyelvben egyébként van ugye a nőnem, hímnem és semleges nem, és egy ideje fontos téma, hogy ne csak a hímnemű alakot használjuk mondjuk foglalkozások megnevezésénél, hanem a nőneműt is. Ez az utóbbi években radikálisan megváltoztatta, hogy hogyan beszélünk németül. Aztán tavaly a német filmdíjra nevezettek kihirdetésekor a legjobb operatőr kategóriájában ki volt írva, hogy Kameramann és Kamerafrau, vagyis nyelvtanilag korrekten használták a nő- és férfi formáját a szónak, viszont egyetlen egy női operatőrt sem jelöltek. Mondhatni siralmas a helyzet.
Létezik egyfajta társadalmi elvárás, hogy egy bizonyos korban a nőknek dönteniük kell a gyerekvállalásról – ez mennyire eltérő Magyarországon és más országokban?
Talán a nyugati világban már nem annyira erősen él ez az elvárás, de azért hosszú kollektív folyamat idáig eljutni. Magyarországon alig van nő a parlamentben, vagy a kormányban, s addig nyilván nem fog érdemben változni semmi, amíg nincs semmilyen képviselet.
Egyébként nekem is volt hasonló élményem, mint Nórának a filmben: úgy éreztem, nem tudok elmenni az osztálytalálkozóra, mert csak a gyerekekről lesz szó, és én leszek az egyetlen, akinek nincs gyereke. Nem tudtam, hogy mit mondjak majd nekik, végül inkább nem mentem el. Aztán fogtam magam, leültem és végigpörgettem a facebookot, hogy biztos csak én vagyok-e az egyetlen, aki még nem szült – kiderült, hogy nem. Ekkor még az osztálytársnőim harmadának nem volt gyereke. Úgy tűnik, elvesztem ebben a hallucinációban, hogy biztosan én vagyok az utolsó. Ez valószínűleg a közösségi média hatása is: érettségi után jönnek a kötelezők – először az esküvős képek, aztán a gyerekes képek. A többieket, akinek ez nincs, vagy más van, azt nem látod. A társadalmi nyomást néha olyan mértékben tudjuk internalizálni, hogy végül mi magunk válunk a saját elnyomóinkká.
Ami az enyém, nem az övé – Nagy Borbála: Mambo Maternica
Több olyan jelenet is van a Mambo Maternicában, ami teljesen egyértelművé teszi, hogy egy kiemelkedően tehetséges rendező első nagyjátékfilmjét nézzük. Ami viszont valamiért mégsem válik katartikussá.
Egy interjúban mesélted, hogy amikor elkezdtél a témával foglalkozni, sok nő megtalált, megosztották a történeteiket. Ez egy végtelen variációs téma, hogy döntöttél úgy, hogy három szállal fogsz dolgozni?
Különböző történeteket kerestem, három olyan formáját az anyává válásnak (vagy nem válásnak), amiről kevésbé szoktunk beszélni. Olyan sztorikat, amiket nem feltétlenül osztasz meg a közösségi médiában... Eleinte három olyan történetet akartam, ahol anyává akar válni három nő. A harmadik történet eredetileg egy social freezing, vagyis egy petesejt-lefagyasztás lett volna – egy olyan nőről szólt, aki nem tudja még, hogy akar-e majd gyereket. Elég nagy egyébként a bizonytalanok csoportja, róluk se beszélünk eleget. Viszont a petesejt-fagyasztás folyamata hasonló a lombikhoz, így nem tudott eléggé elválni Becky IVF-történetétől. A fejlesztés során aztán felmerült a kérdés, hogy mi van, ha az egyik karakter azt mondja, hogy nem, ő nem szeretne gyereket. Így lett végül Adél ellenpontja a másik két főszereplőnek.
A három szál közül egyben egyáltalán nem szerepel férfi, a másik kettőben sem kapnak nagy szerepet, miért döntöttél így?
Nóra és Roland esetében a férfinak már van egy majdnem felnőtt gyereke, vagyis ő már ezt letudta, hiába szeretne új felesége anya lenni. Vannak olyan felállások, amikor a gyerekvállalás közös akarat – pároknál jobb esetben ez történik. De olyan is van, amikor ez egy individuális döntés. Itt Nóra és Roland akarata szembemegy egymással. Nóra kiszolgáltatott pozícióból próbál nyerni, hiszen Magyarországon az örökbefogadásnál a házaspárokat részesítik előnyben, vagyis egyedül nem sok esélye lenne.
Az abortusz ábrázolásánál fontosnak tartottam, hogy a döntés tényleg a nő döntése legyen – ameddig a terhesség a nő testében történik, addig ő dönti el, mi történik. Ilyenkor nincs nagyon helye vitának, attól függetlenül, hogy egy párkapcsolatról vagy egy egyéjszakás kalandról van szó – mindenképp önazonos döntésnek kellene lennie. A berlini szálban pedig apajelölt helyett spermadonor van: Beckyben az ösztön, a biológiai óra működik, felülírva az ésszerűséget. Végülis a gyerekvállalás nem mindig, és nem feltétlenül egy logikus döntés. Néha lehet hagyni, hogy az érzelmeink döntsenek.
A casting hogyan zajlott?
A fejlesztés során nem volt a fejemben színész egyik szerepre sem, így kezdtünk castingolni. Olyan színészekre voltam kíváncsi, akiket nem annyira ismerünk, úgyhogy eléggé nagyot merítettünk. Videókat küldtek, mert én Berlinben voltam, és aki tetszett, behívtuk. Aztán Budapesten volt több körös casting. [Sipos] Vera lett meg először, ő nekem nagyon korán egyértelmű volt. Januárban kezdtünk el castingolni, és februárban megtaláltuk Verát, alig hittem el. [Török-Illyés] Orsit a castingos, Szokol Jutka dobta be, és rövid szőke hajával épp teljesen máshogy nézett ki, mint azelőtt, nagyon izgalmas volt. [Székely] Rozit pedig egy kisfilmben láttam a Friss Húson.
Hogy illeszkedtek be a magyar színészek a nemzetközi közegbe, meg kellett például tanulniuk németül?
Rozi nem tudott németül, szóval mindannyian kicsit izgultunk, hogy hogy lesz ez. De nagyszerűen megtanulta, amit kellett. Fel is mondtam neki a beszédpartnerek szövegeit, hogy úgy hallja, ahogy igazából hangzani fog majd. Aztán persze megjött a német színész, és egyszercsak teljesen máshogy alakította a szórendet, mint ahogy eredetileg volt. Rozi meg csak várta a végszót. De aztán megoldottuk ezt is. Később egyébként Rozi magát utószinkronizálta, leginkább a Magyarországon felvett jelenetekben kellett újra felvenni a szövegét. A németországi forgatáson valahogy automatikusan könnyebben ment neki a német.
A film befejezése hogyan alakult, mindig is táncos lezárás volt a fejedben?
Mindig azt szerettem volna, hogy egy nagytotál legyen a film vége, ahol a sok nő között eltűnik Adél, hiszen ez a három történet csak három a millió közül. A tánc egy teljesen más dinamikát hozott be. Tőlem egyébként nem idegen a tánc, használtam már korábbi filmjeimben is. Táncos családban születtem, én is sokáig táncoltam, így ez az életemnek egy természetes része.
Azt akartam, hogy a három karakter legyen térben is elválasztva egymástól, de fejlesztés közben mindig felmerült a kérdés, hogy fognak-e találkozni. Végül úgy döntöttünk, hogy ugyan nem a film realitásában, de végül találkoznak. Hód Adrienn koreográfiája nem volt könnyen tanulható, de szerintem tetszett a színészeknek, hogy végre nem szöveget kell mondani, hanem lehet végre egy kicsit mozogni is. Adriennel megbeszéltük, hogy jelzésszerű mozdulatok, szoborszerű gesztusok legyenek a táncban. Nagyon nehéz szavakat találni dolgokra, amik nem a verbalitás szintjén működnek, de Adrienn egy nagyon tapasztalat, érzékeny, és profi koreográfus, nagyon jó volt a közös munka.
Min dolgozol most?
Visszatértem annak a nagyjátékfilmnek a forgatókönyvéhöz, amit félretettem a Mambo Maternica miatt: a negyedik draftnál tartok, egy iskolában játszódik, mint a Pannónia dicsérete. Ezenkívül a Filmjus alapítvány támogatta egy másik projektemet, abból most kell majd írnom egy forgatókönyvet: ez egy science fiction, egy szerelmes film. Ezen kívül szervezek egy filmfesztivált Berlinben, most azon dolgozom – magyar queer filmeket fogunk vetíteni április végén. Még tavaly pályáztunk ezzel az ötlettel. Amikor betiltották a Magyarországon a Pride-ot, akkor úgy éreztem, hogy erre szeretnék reagálni valahogy.
