A Sárga nyakkendő szép, míves film. Ha a Hallmark-produkciók színvonalához képest értékeljük.
Serge Celebidachi rendező apjáról, a kiváló, nemzetközi karriert befutott kameresterről, Sergiu Celibidacheről szóló biopicje hatalmas reklámkampány és némi botrány közepette tarolta le a romániai mozikat. Történt ugyanis, hogy a valaha készült legdrágább (húszmillió eurós költségvetésű) román produkció PR-os kollégái megtámadták a jászvásári Alecart diákfolyóiratot (!) azzal az indokkal, hogy a tizenegyedikes diák recenziója némileg spoileresen fogalmazott írásában, amikor felemlegette a filmvégi jelenetben – a CÍM és a nyitány után – újra felbukkanó sárga nyakkendőt. Jól tette vagy nem jól tette, szinte mindegy is, a kommunikációs „szakemberek” gesztusa önmagát leplezi le és némi bizonytalanságra utal a reklámozott termék minőségét illetően. Ez a szöveg megígéri, hogy nem lövi le a nyakkendőhőz fűződő (nem)poént – nem is szükséges, hiszen olyan kiszámítható a film, hogy a néző már a cammogó játékidő felénél kitalálja a finálé könnyfacsaró húzását.
Egy Wikipedia-szócikk fejezeteinek részletességével vázolódik fel a huszadik századot átélő karmester-zseni története: a Jászvásár (Iași) melletti birtokon töltött gyerekévek, amelyet csak szigorú, katonatiszt apja (Sean Bean) verései árnyékoltak be, majd az, hogy a tindézser Sergiut (Ben Schnetzer) alig 18 évesen kitagadja a családból, mert nem a politikai karriert, hanem a zenét választja. A bukaresti tanulóéveket berlini tanulmányok követik, ahol a nácik uralomra törése alatt vészjósló idők járnak az „idegenekre”. Élve megúszva Berlin ostromát, a város mai napig is legelitebbnek tartott szimfonikus zenekarának élén találja magát, ahol korszakos zsenivé avanzsálódva elindul világkörüli útjára, hogy aztán egy kis francia vidéki kert és idilli ház kényelméből, visszavonultan, idősen (John Malkovich) visszaemlékezzen minderre és még megannyi más pillanatra: az első és második szerelemre, a romániai hazalátogatásra, a családi levelek olvasásának szívszorító élményére és a koncertpróbák kihívásaira.
Merthogy a Sárga nyakkendő minden elemében lapos és konvencionális. Holott a rendező krédója szerint egy grandiózus személyiségről grandiózus film kell készüljön, de a felszíni életrajzi elemek megfilmesítése erőltetetten melodramatikus, szentimentális és traumatikus jelenetekkel kiegészítve édeskevés ehhez a nagy vállalkozáshoz. Ez pedig olyan súlytalan jelenetek füzérét eredményezi, mint például tinédzser fiú apjával való szembeszegülése közbeni furcsa pillanatváltások, az otthonról érkező levelek folyamatos hangos felolvasása andalító zene kíséretében, vagy épp az idealista, fiatal karmester folyamatos, közhelyeket pufogtató, lelkes monologizálása a zene szépségéről és megfejthetetlen misztikumáról.
Kétségkívül meglátszik A sárga nyakkendő produkciós volumene: akad néhány kompozíció, amely önmagában festői szépségű, de a váltakozó korszakok atmoszféráit kétes minőségű CGI nélkül már nem tudja visszaadni. Valódi, koherens vizuális koncepció sincs: a képek hol naturalisták, hol teljesen érthetetlen módon torzító optikával vannak rögzítve, hol pedig a jóízlés határát túllépően szépelgőek (mint például a padlás ablakán átszűrődő, irreálisan aranyszínű napfényben, a táncoló porszemek között képzeletbeli zenekart vezényelő kis Sergiu, aki később egy feszületnek is mímeli a karmesterkedést). Teljesen kiugró, érthetetlen jelenetek is összekuszálják a filmet: Celibidache Berlin ostroma alatt próbál biztonságos helyre menekülni a nem szűnő bombázások elől, a kamera hosszú perceken át követi a robbanások között szaladgáló ijedt fiatalt, miközben mindenhonnan zúdul rá a törmelék. Nagyon profi, már-már hollywoodi nívójú jelenet, mintha egy Spielberg-filmből vágták volna ki – de minek?
A film legnagyobb hiányossága éppen az, aminek a legnagyobb erősségének kellene lennie: nem képes megmutatni Celibidache szellemi dimenzióját, művészetének mélységét, azt a filozófiai rétegzettséget, amely valóban egyedülállóvá tette őt a 20. századi zenei életben. Celebidachi (a filmrendező neve másképp írandó, mint apja neve, akit a német hatóságok „kereszteltek” át hivatalos iktatásakor) tehát nem értelmezni akarta apja személyét, élettörténetét, művészetét és szellemi hagyatékát, hanem mozgóképes mauzóleumot építeni neki, amelyből akaratlanul is következik reflektálatlan giccsessége. Kár, mert az az bensőséges, egyszerű dokumentumfilm-portré (Celibidache kertje), amelyet ugyanő 1998-ban készített visszavonult apjáról, sokkal többet mutat meg a karmester személyéről, mint ez a sokmilliós gigaprodukció.
Szerencsére A sárga nyakkendő legalább nem fukarkodik a zenés jelenetekkel: hosszan hallgathatjuk a protagonista által vezényelt Bruckner-, Dvořák-, Enescu- és Ravel-műveket. A végeláthatatlan stáblista alá vágott archív felvételek pedig tényleg egy olyan, teljes lényével a zenének élő embert mutat, akit szívesen néztünk volna előtte is. Holott ő maga finoman szólva sem volt annak a híve, hogy rögzítsék az általa vezényelt koncerteket...
