Tompa Ádám a Maladype Színházban játszott a 2000-es években, forgatott kisfilmet is Nemes Lászlóval Torockón (The Counterpart), aztán 2012-ben új életet kezdett Angliában.
Hosszú idő után Sophie Romvary szívszorító debütfilmjében, a Blue Heronban láthattuk újra, Reisz Gábor groteszk szatírájába, a Velencében debütált Földszintbe pedig már egy kínai szuperprodukcióból érkezett. Beszéltünk arról, hogyan őrölte fel a bizonyítási vágy, miért egy néma Macbeth vezette vissza a színészethez, mit kezd a szemeiben ülő szomorúsággal, és ha nem jön össze a színészet, akkor jöhetnek a biciklik, mert egy jó szerelőre ugyanakkora szükség van, mint egy jó színészre.
Miért hagytad abba a színészetet?
Eredetileg egy évre mentünk Angliába a feleségemmel, hogy kiszellőztessük a fejünket, világot lássunk, és közben kitaláljuk magunkat. A Maladype-történet hat év után lezárult, és nem éreztem jól magam a bőrömben. Ha egy színész elveszíti magában szikrát, az látszik rajta a színpadon is, az emberek pedig elkönyvelik, hogy rossz színész – vagy csak nem kapják fel rá a fejüket, és így nem is hívják sehová.
Te miért veszítetted el a szikrát?
A főiskola után szerettem volna egy nagy sikertörténet részese lenni a Maladype-ben, amiben én lehetek a csapat zászlóvivője. Ma már egészen másképp tekintek a színészetre, de huszonévesen még így gondolkodtam. És amikor másképp alakultak a dolgok, az felőrölt. Negatív visszajelzésnek éltem meg, hogy ezek szerint mégsem vagyok annyira jó, hogy megkapjam a bizalmat, másrészt lett bennem egy görcsös bizonyítási vágy, hogy akkor a kis szerepben is meg kell mutatnom magam. Nem az volt a fókuszban, hogy élvezzem, amit csinálok, hanem az, hogy ki mit gondol rólam, és hogyan tudnék még több embert meggyőzni… nem is tudom, hogy miről. Ez úgy hülyeség, ahogy van, de ha az ember belekeveredik ebbe a spirálba, egy idő után már ki se lát belőle. 2011 környékén jutottam el oda, hogy ki kell lépnem ebből az ördögi körből, akár azon az áron is, hogy elmegyek innen.
Mivel foglalkoztál Angliában?
Vendéglátóztunk. Aztán megszületett a lányunk, és megint máson lett a fókusz. A feleségemnek, Vicának köszönhetem, hogy visszaszivárgott az életembe a színészet, mert elment egy táncos baba-mama csoportba, és találkozott egy független színházi producerrel, aki épp színészeket keresett egy új előadásba. Ez már Edinburghban volt, mert Londonban drága volt az élet, úgyhogy elköltöztünk. Évente egy független produkcióban játszottam, de fontos szerepeket, és végre nem teherként éltem meg a színészetet, hanem a saját örömömre tudtam csinálni. Szerencsére ez megmaradt azután is, hogy nőttek a tétek, a színpadok és a nézőszámok, és bejött a filmezés is az életembe. Közben terápiában is voltam, és sok mindent feldolgoztam, ami eredetileg oda vezetett, hogy görcsös lettem, és megroppantam a teher alatt.
Magyar akcentussal hogyan kaptál szerepeket skót színházakban? Külföldieket játszottál?
A Ludens Ensemble nyitóelőadása, amiben én játszottam a címszerepet, a Macbeth Without Words volt. Ez egy mozgásszínházi Macbeth-adaptáció volt három színésszel. Ötvenen látták, és megosztó kritikákat kapott, mert pár kritikus nem értette, miért nem mondjuk el a gyönyörű Shakespeare-szöveget, de számomra ez egy sorsfordító szerep volt. Aztán volt olyan rendező, aki nem törődött az akcentussal, és olyan is, aki kifejezetten kontinentális európai színészeket keresett a II. világháborús előadásba, hogy hiteles legyen a sztori.
Amikor már gyerekekről is gondoskodni kell, az ember kétszer is meggondolja, hogy visszatérjen-e egy bizonytalan pályára, ami nem is fizet a legjobban. Emiatt voltak kétségeid?
Kint nem volt kérdés, hogy egy polgári foglalkozást is űznöm kell a színészet mellett. De arra jöttem rá, hogy ha olyat találok, amiben örömömet lelem, az nem dolgozik ellene a színészetnek. Csak jól ki kell találni, hogy ne üssék egymást időben és energiában. Nekem nagy eszmélés volt, hogy jó pincérre, taxisofőrre és bicikliszerelőre ugyanakkora szükség van, mint jó színészre. És nagyobb szükség van egy jó bicikliszerelőre, mint egy rossz színészre. A hierarchia nem úgy néz ki, hogy takarító vs. művészember, hanem úgy, hogy a munkáját szívvel-lélekkel végző ember vs. elkényeztetett művész, aki azt mondja, hogy engem tessenek kiszolgálni, mert én egyszeri és megismételhetetlen vagyok.
Ha jó pincér voltál, és abban is megtaláltad magad, hogyan jutottál el oda, hogy újból színész akarsz lenni főállásban, és nem csak évente egy szerepet játszol el?
A fiam születése után hosszasan tépelődtem azon, hogy mit akarok kezdeni a hátralévő életemmel. Elketyegünk, van lakásunk, két gyerekünk, de szeretnék-e ennél többet? A Ludensszel akkor csináltuk a negyedik előadást, és eljutottunk egy összművészeti fesztiválra, ami egy rég bezárt moziban volt, mállott a festék a falról, szóval az egész nagyon romantikus volt. A fesztivál miatt be volt világítva, szólt a zene, készültünk az esti előadásra, és bemelegítés alatt azt vettem észre, hogy minden érzelem elönt. Sok ember él úgy, hogy ezek a szélsőséges érzések le vannak benne nyomva valahova mélyre, én is így voltam ezzel. Azt gondoltam, ha színészként sincs hozzáférésem az őszinte érzéseimhez, ha ez kutya vacsorája, akkor nem érdemes komolyan csinálnom. Ott viszont minden ömlesztve rám borult, és ez megadta a választ. Hogy mégiscsak ez az én dolgom, csak ki kell bontani, tanulni és szasszerolni.
És amikor helyére kattant benned minden, be is indult a karriered?
Van egy furcsa koincidencia a döntéseim és a világ erre adott válaszai között, ami biztos több szimpla véletlennél. Miután eldöntöttem, hogy jöhet a színészet, egy hét múlva open casting callt írtak ki az edinburghi kőszínházban (amit sosem szoktak), mert a rendező külföldi színészeket akart az előadásba.
Ez az egész eddig úgy hangzik, mintha egy szép happy end lenne, pedig nem erről van szó. 2017-8-9-ben, amikor jött ez a kőszínházi produkció is, megint beleestem bizonyos emberi hibákba, és én lettem az első, aki kipottyant a rendszerből, amikor jött a Covid. Akkor megint vissza kellett állni a startvonalra, és elgondolkozni, hogy mit kéne másképp csinálni. Megint terápia, megint egy kérdés, amin lehet pörögni. És most sem valaminek a végén, hanem a közepén tartok, és az út tele van banánhéjjal, amin el lehet csúszni.
A Covidnál mi volt a banánhéj, amin elcsúsztál?
Visszajött az a fals elvárás, ami a főiskola után is, hogy engem tessék a helyén kezelni. Amikor bekerültem a kőszínházba, nyilván nem főszerepeket osztottak rám, mert ahhoz nem ismernek elegen, nincs meg a „track recordom”, akcentusom van stb. A seggemet a földhöz kellett volna vernem örömömben, hogy bekerültem a skót kőszínházi elitbe, erre elkezdtem okoskodni, hogy ezt vagy azt nem úgy kéne. Erre nyilván senki nem reagál pozitívan.
Akkor jött még egy mélypont?
Igen. Történt családi tragédia is, és akkor azt mondtam, hogy el kell engednem a világ fele támasztott értelmetlen elvárásokat. Az az igazi kérdés, hogy milyen tudást kell megszereznem ahhoz, hogy egyáltalán az elvi lehetőségét megteremtsem annak, hogy esélyem legyen olyan produkciókba bekerülni, amilyeneket nagyra tartok és élvezek. Fizikai színházat akartam csinálni, de ahhoz meg kellett tanulnom jobban mozogni, és ebbe muszáj volt előre beleinvesztálnom éveket. 2021-ben ráfókuszáltam a kortárs és improvizatív táncra, és ennek lett az eredménye a Blue Heron. Bár a filmben ez nem látszik, de sok mindent magával hoz, ha elkezdesz önkifejezni a testeddel. Amikor hívott a Blue Heronba Fátyol Hermina, aki a film magyar castingját csinálta, és jó barátom még a Maladype-ből, ezeket a technikákat használtam, hogy egy belső helyről tudjak fogalmazni.
A tánc tehát elvitt egyrészt Vancouverbe, a Blue Heronba, és elvitt Sencsenbe is, egy brit-kínai szuperprodukcióba. Ez egy immerzív színház volt, Goethe Faustjának és Gogol Köpönyegének a keveréke, amelyben egy párizsi szabót játszottam, aki természetfeletti képességekkel rendelkezik. A kínaiak fogtak egy tengerjáró hajót, építettek neki egy szárazkikötőt, és a hajó hátsó felében luxus bevásárlóközpontot csináltak, a másik felét pedig erre az egy előadásra alakították ki: felhúzták Párizst, amin a színészek vezették végig a nézőt.
A Blue Heron egy Kanadába költöző magyar család életét követi nyomon, amit a híres díszlettervező, Romváry József unokája, a kanadai-magyar Sophie Romvary rendezett. Ez egy szívszorító film arról, hogy milyen lehet egy mentálisan zavart testvér árnyékában felnőni, amit a saját családja ihletett. A kislány szemszögéből meséli el a történetet, de megmutatja azt is, hogy mit élnek át a szülők, hogyan hibáztatják magukat, hogy nem elég jó szülők, milyen kétségeik, lelkifurdalásaik vannak. Színészként hogyan készülsz fel egy lelkileg ennyire súlyos filmre?
Minden szerepre úgy készülök, hogy keresem a közös pontokat. Egy negatív karakternél izgalmas megtalálni az átérezhető mozgatórugókat, egy pozitívnál pedig az emberi hibákat. Ebben az esetben ez azért is volt érzékeny terep, mert bár csak félig önéletrajzi a film, a szülők története egy az egyben volt átemelve az életből. Az elején meg is kellett állnunk, amikor belementünk a figurákba, és jeleztük a rendezőnek, hogy innentől nem a szüleiről mondunk rosszat, hanem a forgatókönyvről beszélgetünk, és az abban olvasott döntéseket elemezve juthatnak eszünkbe olyan mini-háttérsztorik, amelyek a valósággal már nem egyeznek, de a filmnek jót tesznek. Sophie-nak fontos volt, hogy ne mondjunk ítéletet se a fiúról, se a szülőkről, de még a szociális ellátórendszerről se, hanem felmutassuk, hogy mindenki próbálja a legjobbat nyújtani, és mégis összeomlás lesz a vége. Mert ez nem azon múlik, hogy jók-e az ember szándékai, hanem azon, hogy a segítő eszköztára egyezik-e a bajbajutott igényeivel – és itt nem egyezett.
Amikor láttad a kész filmet, az milyen érzés volt?
Pont tegnap hallgattam egy podcastot a film.hu-n, amiben két férfi és két női filmkritikus beszélgetett a Blue Heronról. A két férfinak a jelenben játszódó rész tetszett jobban, és amiatt tartották a filmet jelentősnek, a két nőnek pedig az első, gyerekkorban játszódó, érzéki fele tetszett, és a hirtelen idősík-váltás kizökkentette őket. A film közepén ez egy drasztikus váltás mindenben: színben, ritmusban, műfajban, és pofán ver, mint a brechti elidegenítő színház, hogy most felboncoljuk ezt a problémát egy műtőasztalon.
De tökéletesen illik a filmbe: amikor kiszakítanak egy családból egy gyereket, az pont ilyen elvágólagos sokk lehet. És a trauma természetéről is sokat elmond, mert amikor a múltban kezdett beszélgetést váratlanul a jelenben folytatják, az azt is jelzi, hogy hiába telt el húsz év, nem változott semmi, mert ez olyasmi, amiről akármennyit beszélhetnek, velük marad az életük végéig.
Nagyon is, de ez nekem sem volt egyértelmű. Amikor először elolvastam a forgatókönyvet, én is azt kérdeztem, hogy ez miért ilyen zavaros? Nincs szájbarágva minden, mint egy hollywoodi filmben, de nincs detektívjáték se, hogy utólag leesik, mi miért történt. Meg is kérdeztem Sophie-t, hogy ki álmodik kicsodát, és mondta, hogy érti a kérdést, de nem ez a kontextus. Hanem az, hogy itt két film van egymásra vetítve, amikben ugyanaz a helyszín, de más az idő és a megélés. Ezzel rögtön meg is győzött.
Embert családjáról – Sophy Romvari: Blue Heron – Egy nyár emléke
A Blue Heron egyfajta terápiás alkotásként igyekszik magyarázatot találni író-rendezője gyermekként átélt családi traumájára: Sophy Romvari filmje arra hívja fel a figyelmet, hogy beszélnünk kell a „problémás fiatalokról”, de nincs meg a társadalmi szókincsünk hozzá.
Reisz Gábor ebben a filmben figyelt fel rád, amikor megnézte a BIFF-en.
Már az is óriási mázli volt, hogy megkaptam a Blue Heront, és hogy ez a kis költségvetésű kanadai elsőfilm ekkorát ment. Aztán hogy ezt megnézi az egyik legjobb jelenlegi magyar filmrendező, és felkínálja az új filmje főszerepét, az meg pláne. Sőt, kaptam egy nagyon pici szerepet Mundruczó új filmjében is.
Reiszt az egyik legjobb élő magyar filmrendezőnek tartod?
Abszolút. Unikális a filmnyelve, és bár mi nagyon a magunkénak érezzük, az egész világon tudnak vele rezonálni. Gábor nagyon másképp fogalmaz, mint a magyar alkotók többsége. Nekem Jiří Menzel jut róla eszembe.
A Földszintről nekem is a groteszk cseh szatírák ugrottak be.
Már a korábbi filmjei is hordozták ezeket a jegyeket, csak kevésbé szatirikusan. Az élet banalitásából, meg az emberek spleenjéből adódó hülye helyzetek végigkísérik a munkásságát.
A Földszint egy realisztikus dráma egy gyerekvállalás előtt álló párról és egy gyászban megrekedt férfiról – de egy abszurd humorú politikai allegória is Magyarországról. Téged ez a tonális kötéltánc színészként milyen kihívás elé állított?
Ez is Gábor zsenialitása, hogy így tud egyensúlyozni a különböző műfajok és jelentésrétegek között. A Földszintnek van egy kimondottan drámai személyes magja, és arra jön rá egy általános történet a lakóházról. Majd kiderül, hogy ez egy társadalmi allegória, amiben nem is arról beszélünk, hogyan kell felkészülni az apaságra vagy eltüntetni a penészt a falról, hanem arról, hogyan vagyunk mi, magyarok egymással a társadalomban. Attól bizsereg a néző agya, hogy egy-egy mondatnál vagy jelenetnél érzi, hogy igen, ez ezt is jelenti, meg azt is.
Gábor próbál a filmjei előtt, ami részben kényszerhelyzet, mert nagyon kevés időnk van a forgatáson. De abból a szempontból nagyon hasznos is, hogy sok stilisztikai és színészvezetési kérdés előre felmerül. Kiderül, hogy mi hordozza a humort, mi az a minimum, ami még megteremti a helyzet abszurditását, de nem lesz belőle Szeszélyes évszakok – és mikor engedi el a film a gyeplőt és csap át abszurd burleszkbe. Amikor elkezdtünk Gáborral beszélgetni a szerepről, azt mondtam neki, hogy ez egy Buster Keaton-i figura. Mondta, hogy érti, Méhn Kristóf tényleg nem szeret beszélni, de nem Buster Keaton. Aztán Velencében a premier után odajött hozzám a fesztiváligazgató, hogy „micsoda Buster Keaton volt maga!” Mondtam, hogy ezt a rendezőnek tessék mondani. (nevet)
Reisz szerint olyan alázattal és munkabírással álltál neki a filmnek, ami őket is tuningolta. Dolgozott benned a bizonyítási vágy, amiért megkaptad életed első filmfőszerepét?
Nem, mert akkor tuti elrontottam volna. Azt tudtam csak, hogy ez egy iszonyatosan nehéz menet lesz – fizikailag és mentálisan is. Heti öt-hat napot forgattunk napi 10-12 órában, és csak szusszanásnyi szünetek voltak. Az vitt előre, hogy imádtam ezt a karaktert, és nem az, hogy ki mit fog szólni hozzá. Gábor sokat segített, hogy épp hol tart érzelmileg ez a figura, mert nagyon széttagolva, nem kronológiai sorrendben vettük fel a filmet. Én már kicsit előrébb tartok, mint Méhn Kristóf, és sokszor hangzott el Gábortól, hogy „ez a Tompa Ádám, nem a Méhn Kristóf. Tessék visszabújni a csigaházba, mert ő még ott van!”
Azért szeretted annyira ezt a figurát, mert magadra ismertél benne?
Sok mindenkire ismertem – nyilván magamra is. Azt volt nagyon jó játszani, ami rám is igaz volt régen, hogy ha valamire lenne egy zsigeri reakcióm, azt leviselkedem, mert hát „volt gyerekszobám”. Kristóf sokszor szívesen a képébe vágná a közös képviselőnek, hogy „de hát hazudsz!” – de nem teszi, hanem mond valami hülyeséget helyette.
Én azt hittem, azért mond hülyeséget, mert csak utólag jut eszébe a frappáns visszavágás.
Haha, igen, olyan is van.
Reisz azt is mondta, hogy nagyon erős a kisugárzásod, és „a hatalmas szemek mögött valami finom szomorúság dereng.” Hogyan viszonyulsz ahhoz, hogy színészként milyen jelentést hordoz a külsőd?
Ehhez is meg kellett érni, hogy elfogadjam, mit jelent a karakterem, és azt mire fogják használni a rendezők. Akarhatok bármit, de egyes szerepek megtalálnak, mások meg nem. Ebből a szempontból is mázlim van, szerintem most kedvez az arcomnak a zeitgeist. Van egyfajta melankólia és apátia a levegőben – és ez egyáltalán nem magyarspecifikus dolog. Látszólag szomorú az alaphabitusom, de pozitív embernek tartom magam, sőt, Vica szerint rózsaszín szemüvegen keresztül látom a világot.
Csak a szemedben más van.
Hát igen. És ezt jó tudni használni.
Ezzel a két filmmel olyan szerepek találtak meg, amelyek az életedre is rezonálnak: a Blue Heron egy emigráns családról szól, a Földszintben pedig a főhős otthagyja a művészi pályát, és egy irodában gályázik. Ez segít megformálni a szerepet, vagy ezek csak felületes dolgok, és nem itt találod meg a karaktert?
Nehéz megmondani, mennyit merítettem az életemből, mert ezeket az aspektusokat nem kell külön eljátszani a filmekben. Az, hogy Kristóf nem fest többé, csak háttérinfó: egy újabb kompromisszum a filmben, ami arról szól, hogy különféle kényszerhelyzeteken keresztül eljut oda, hogy nem hoz kompromisszumot többet, hanem felvállalja, hogy mit akar. Az biztos, hogy Kristófnak is kellett egy leállás, hogy újra tudja értékelni, mit veszít, ha nem fest, és mit veszít, ha fest. Ez soha nem fekete vagy fehér. Én azt szoktam mondani, hogy aki tud nem színész lenni, az ne legyen. Amikor tapsol neked a mozi közönsége, az nagyon jó érzés, de ez csak csepp a tengerben. Én viszont már nem tudok más lenni.
Nyáron hazaköltöztetek Magyarországra a családoddal.
Ha összejön a színészet, akkor színész leszek, ha nem, akkor jöhet a biciklijavítás. Szeretem a bicikliket.
