A Madison úgy kapcsolódik a Yellowstone-franchise-hoz, hogy valójában nem kapcsolódik – nemcsak azért, mert a témája teljesen független a Dutton család történetétől, hanem azért is, mert – a kétségtelen Montana-ploitation mellett – a vadnyugati nosztalgiáktól fűtött vidéki életforma ezúttal nem egy rokonszenves, de pusztulófélben lévő, letűnt világként, inkább a modern urbánus lét alternatívájaként jelenik meg.
A Yellowstone-mitológia burjánzását mára szinte lehetetlen követni: a Kevin Costner pátriárkai karakterét előtérbe állító „fősorozat” és annak különböző előzménysorozatai (1883, 1923) mellett már javában mennek a SkyShowtime-on a Dutton család különböző mellékkaraktereiről szóló szériák, a több évadosra tervezett Marshals, illetve a Dutton Ranch (előbbi Kayce, utóbbi Beth és Rip önálló spinoffja), és állítólag készül az 1944 is. És akkor nem beszéltünk a Taylor Sheridan-istálló olyan produkcióiról, amelyek szorosan nem kapcsolódnak a Yellowstone-hoz, sőt ki is mozdulnak Montanából, de az alkotói kézjegyét, világteremtési szemléletét nagyon is magukon viselik, mint a Tulsa királya vagy Az olajügynök (előbbi helyszíne Oklahoma, utóbbié Texas, amely nem mellesleg Sheridan otthona is).
Ezzel el is érkeztünk a The Madisonhoz, amely pont olyan, mintha a Yellowstone-franchise része lenne, csak szinte mindenben különbözik tőle – feloldom rögtön ezt a paradoxont. A legfontosabb közös pont természetesen Montana. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a montanai „országimázs” felbecsülhetetlenül sokat köszönhet Sheridannek: tévés munkái afféle mozgó képeskönyvként is funkcionálnak, amelyek filmfogyasztók tömegeinek a retinájára égették szerte a világon a gyönyörű erdőségektől és hegyektől szabdalt északnyugati állam képét (amely engem – ennyi szubjektivitás engedtessen meg – kicsit Erdélyre emlékeztet).
Alkony a vadnyugati égen – A Yellowstone-saga vége
A Taylor Sheridan által megálmodott, öt évadot és (eddig) két előzményszériát is magába foglaló modern vadnyugati családtörténet egyszerre nagylélegzetű epikus mű és balladai sűrítettségű szerelmeslevél egy letűnőfélben lévő életformához, Amerika hőskorának illúziótlan, de szeretetteljes búcsúztatása.
A sorozat (amelynek összes epizódját az alkotó korábbi műveiből már ismerős, magyar származású Christina Alexandra Voros rendezte), bár kiválóan beleillik a Yellowstone által tökélyre fejlesztett Montana-mitológiába, a neowestern ízű, kortárs vadnyugati életforma ellentmondásokkal, súlyos belső konfliktusokkal és bűnökkel terhelt, mégis megkapó, vad cowboy-romantikája helyébe az a fajta vidéki idill lép, amelyet többek közt a Folyó szeli ketté Montana-ábrázolásából ismerhetünk – nem véletlen, hogy számos elemét (például a horgászat mint visszatérő motívum) viszontláthatjuk itt is, sőt maga a Robert Redford-opusz is megidéződik egy nosztalgikus jelenetben, mint a sorozat férfi főszereplőjének kedvenc filmje.
És itt álljunk meg egy röpke pillanatra: ez a kritika nem lesz spoilermentes, ezért gyorsan közlöm is, hogy az említett férfi főszereplő bizony meghal már az első epizódban. Ez némi csalódottsággal töltheti el a nézőt, mert ha van igazi vonzereje a Madisonnak, akkor – az untig emlegetett vadregényes montanai táj mellett – Michelle Pfeiffer és Kurt Russell párosa, de viszonylag hamar kiderül, hogy a bőségesen adagolt flashbackek miatt továbbra sem kell nélkülöznünk a két nagyszerű színész közös jeleneteit. A Clyburnök New Yorkban élő tehetős család, egy John Duttontől merőben különböző, jóságos és kedélyes pátriárka-figurával, a tehetős üzletember Prestonnal (Russell) és – hogy egy barátomat idézzem – „feleségével és egyben szerelmével”, Stacy-vel (Pfeiffer), valamint egy felnőni képtelen, elvált, kétgyerekes nagyobbik lánnyal, Abigaillel (Beau Garrett) és cserfes, elkényeztetett kisebbik lánnyal, Paige-dzsel (Elle Chapman), illetve annak jóindulatú, de határozottan papucsjellegű férjével, Russell-lel (Patrick J. Adams); nem csodálkoznék, ha ebből a szappanoperai felállásból egy önálló családtörténet-franchise kerekedne.
New York és Montana messze van egymástól, ezt a távolságot a családfő személye hidalja át, aki évente rendszeresen visszalátogat a Madison folyó partján magányosan élő testvéréhez, a metropolisz-léthez szokott feleségét és gyerekeit azonban sosem tudja rávenni, hogy társuljanak hozzá. Miután a férfi meghal egy magánrepülőgép-balesetben, imádott neje rákényszerül arra, hogy családostul ellátogasson arra a vidékre, amely a férjének oly sokat számított, és amelyet lényegében igazi otthonának tekintett. A Madison látszólag meglepően egyszerű alapkonfliktusát ez a kettősség teremti meg: a feszültség, amely a két, egymással szöges ellentétben álló életforma ütközéséből fakad. Sheridan korábbi munkáiban sem ódzkodott az amerikai vidék, a hajdankori vadnyugat idealizálásától, de az ennyire egyértelmű sztereotipizáláshoz még részéről sem szokhattunk hozzá. A nagyváros veszélyes (nem tudsz két lépést tenni, hogy valami atrocitás ne érjen), szélsőségesen individualista, materialista, az emberi viszonyai őszintétlenek, a férfiak gyengék, a nők hisztérikusak, és mindannyian valamiféle hamis felsőbbrendűségi tudattól vezérelve bolyonganak saját elrontott életük urbánus labirintusaiban. A vidék gyönyörű és tiszta, az ottani emberek egyszerűek, de segítőkészek és jólelkűek, élnek még a férfiasság és nőiesség hagyományos fogalmai, az emberek „rendes” ételeket esznek, béke és nyugalom honol, és még a rurális állapotokból következő apró kellemetlenségek is értelemmel telítődnek.
A két világ közti különbség néhol egyfajta nosztalgikus mélabú, máskor pedig a humor forrása. A széria nem kíméli a túlhajtott politikai korrektséget: az ismeretlen terepen tébláboló család segítségére önzetlenül siető szomszédot a legkisebb gyerek nemes egyszerűséggel lerasszistázza, mert az „indián tacó”-nak nevezi az egyik ételt (válasz: „pedig az indiánok így hívják”), ahogyan Paige is értetlenkedik, amikor egy New York-i, mellesleg fekete rendőr az őt ért rablótámadás után az elkövető bőrszínéről érdeklődik. Nem állítanám, hogy Sheridan világképe, aktuálpolitikai értelemben, ideologikus lenne, de szemlélete, szellemiségének iránya világos: a tradicionális vidéki életmód itt már nem lassú és fájdalmas felszámolásra ítélt létformaként jelenik meg, mint a Yellowstone-ban, hanem a formalizált, mérgező, modern nagyvárosi világ életképes alternatívájaként – ám ezt a család mátriárkáján kívül senki nem érti (vagy érzi) meg. Michelle Pfeiffer iszonyú erős alakítása (amely a terapeutájával való sajátos kapcsolatában domborodik ki talán a leglátványosabban) az egyik oka annak, hogy a végig késélen táncoló dramaturgia nem fordul át teljesen giccsbe – az ő feleség- és anyafigurájában összesűrűsödik a Madison történetének esszenciája.
A gyász, a veszteség feldolgozási folyamata, a visszafordíthatatlanság érzetének melankóliája, a szembesülés azzal, hogy bizonyos pillanatok visszahozhatatlanok, és ha nem figyelünk eléggé, örökre lemaradhatunk azokról az élményekről, amelyek életünk legfontosabb fejleményei lehettek volna, a megbékélés a jóvátehetetlenség tapasztalatával, annak a felismerése, hogy gyakran legszorosabbnak gondolt emberi viszonyainkban sem tudunk kellő mértékben jelen lenni, és hogy mire az igazán lényeges dolgok értékét észrevesszük, talán már késő: mindezek érzékeny ábrázolása megmenti a sorozatot a közhelyességbe fulladás csapdáitól, és – akárcsak a női főszereplőt – közelebb visz bennünket annak a ritka érzésnek az átéléséhez, amit úgy nevezhetünk: a hazatalálás öröme.
