A Gaucho Gaucho fekete-fehér, celluloidba áztatott óda az argentin pampákon még ma is a hagyományok szerint élő cowboyokhoz és cowgirlökhöz. És bár a film dokumentarizmusa a költészet áldozatául esik, ez végül a film előnyére válik: a mozitermet elhagyva, ha tehetnénk, legszívesebben mi is belevetnénk magunkat a dél-amerikai pusztaságba.
Michael Dweck és Gregory Kershaw amerikai rendezők – akik már két előző dokumentumfilmjüket is közösen jegyezték – hét család mindennapjain keresztül mutatják be az Argentína bizonyos területein még ma is virágzó gaucho kultúrát. Bár helyesebb volna a bemutatás helyett az „ízelítőt ad” kifejezést használni, hiszen a Gaucho Gaucho meg sem próbálkozik az ismeretterjesztéssel, ehelyett a kontemplatív szerep felvállalására buzdít. Aki tárgyi tudásának gyarapodását várja ettől a filmtől, már ami az őslakos témakört illeti, az talán csalódottan fog felállni a székből.
Ha a Bill Nichols filmteoretikus által meghatározott dokumentumfilm-típusokból indulunk ki, a film költői dokumentumfilmnek nevezhető. Hosszan kitartott, albumokba kívánkozó tablói, melyek a hétköznapokat egyfajta poétikus gondossággal ábrázolják, ahelyett, hogy szociokulturális kérdésekkel foglalkoznának, ,,pusztán’’ megfigyelések maradnak. Olyannyira, hogy a „költői dokumentumfilm” megnevezés utótagja szinte teljesen el is hagyható. Az alkotók tagadhatatlanul befolyásolják a valóság alakulását, minden beállítást patikamérlegen mérnek, de még a szereplőket is pont azokban a pillanatukban kapják el, amikor azoktól éppen a legesszenciálisabb összegzések hangzanak el – úgy is mondhatnánk, hogy a film csupa tételmondatból épül fel. A megkonstruáltság ténye tehát a képi és a verbális rétegekből egyaránt kiolvasható, de ezt a rendezők soha nem is tagadják. Meg hát amúgy is: ki mondta, hogy egy dokumentumfilmek feltétlenül a valóságot kell bemutatnia? Megelégszünk mi az igazsággal is.
A film narratív szerkezete a már említett családok mindennapi tevékenységeiből épül fel. Ezek közül is kiemelkedik a rodeós pályafutásról álmodozó Guada történetszála, amely mintegy vezérfonalként szervezi a struktúrát. A nézői elvárással ellentétben a tinédzserlányt az elsősorban férfiakra szabott macsó lovassportban mindenki a támogatásáról biztosítja. Nemcsak az apa, hanem a versenytársak is elfogadják, utóbbiak körében nagy tiszteletnek is örvend. A lovaktól elszakadni képtelen Guada emelkedőkkel és leejtőkkel tarkított útkeresése kapcsán Chloe Zhao korábbi filmje jut eszünkbe – mielőtt az amerikai rendezőnő megmártózott volna a Marvel-univerzumban és Oscar-díjának köszönhetően berobbant volna, rendezett egy nagyszerű filmdrámát A rodeós címmel, aminek jelentős része nem fikciós. Az amerikai kontintens északibb részére fókuszáló film főhőse sérülése után szinte szó szerint beleőrül abba, hogy többé nem, vagy csak korlátozottan ülhet nyeregbe – a Gaucho Gaucho bár ennél kisebb tétekben játszik, Guada történetén keresztül végső soron ugyanúgy az amerikai őslakos népek identitáskeresését állítja középpontba, amelynek a lovak kihagyhatatlan szereplői: az ambíciózus tinédzser már akkor a következő rodeóján gondolkodik, mikor még le se került a gipsz a lábáról.
A maradék történetszálak már kevésbé rendelkezdnek összefüggő cselekménnyel, így aztán érzelmi bevonódásunkat sem teszik annyira próbára. A mozaikok között találunk apa-fiú mesét igazi gaucho módra (ebben hangzik el többek közt a címadó kifejezés is, ami a kisfiú válasza arra a kérdésre, hogy mi akar lenni, ha majd felnő); marhapásztor-barátságot; idős gaucho énkeresést, aki előbb a helyi katolikus papot, majd a sámánt keresi fel, hogy megtalálják, mi lehet a baja; vagy rádiós cowboy történetet. A fősodrot végig a fejét rodeóra adó Guada felnövéstörténete szolgáltatja, a többi mellékszál egymást epizodikusan követő, többször visszatérő költői szemlélődésként fogható fel. Az arányok ettől függetlenül működnek> amikor éppen nem szoríthatunk a fiatal rodeós sikeréért, elmerülhetünk a pampákon belassítva vágtázó lovak, a csőrüket borjakra fenő keselyűk, az esőért Máriához és Földanyához egyaránt imádkozó gauchók vagy a kocsmában filozofálgató idős cowboyok hétköznapi csodáin.
A Gaucho Gaucho, akárcsak a TIFF-en pár éve fődíjat nyert Utama, szintén megszólaltat ökofilmes szólamokat. Bolívia kiszáradt síkságai jól rímelnek Argentína esőért kiáltó pusztaságaira. És bár filmünk jóval kisebb hangsúlyt fektet a témára, az egyre szélsőségesebbé váló éghajlati tényezők árnyékában azért itt is felsejlik a természettel már hosszú évszázadok óta sorsközösséget vállaló őslakosok önmaguk újradefiniálásának a kérdése.
Michael Dweck és Gregory Kershaw költői dokumentumfilmje úgy kivételezik a valósággal, hogy közben egyszer nem hazudik. Dokumentarizmusa megkérdőjelezhető, már csak a fekete-fehér, végletekig stilizált képi világ, a többször visszatérő lassítások vagy a burjánzó zenehasználat miatt is, de állításai végig érvényesek maradnak. Hétköznap-ábrázolásával pedig szinte kitapintható közelségbe hozza ezeket a hol zsenge, hol ráncos arcú gauchókat, akikkel mi magunk is bármikor elfogyasztanánk egy forró matéteát.
